Film Színház Muzsika, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-05 / 1. szám
sabban érezné magát aszínházban a fiatal néző. Ahogyan Pécsett láttuk a Balett 1963. bemutatóján. Hanem tartsunk sort s térjünk vissza még egy szóra a Jókai Színházba. A Genf 1938-at Kazimir Károly rendezte s bátran állította színpadra ezt a politikai szatírát napjaink igényei szerint. Mozgalmas, eleven játékot teremtett, megfelelő keretet ahhoz, hogy a shawi dialógusok szikrázó szellemessége könnyen érthetővé legyen a néző számára, hogy nevetni tudjon a formális polgári demokrácia fecsegő tehetetlenségén, a faji elfogultság ágáló ostobaságán, a sznob tetszelgésen. Köztudomású, hogy Shawt játszani nem könnyű feladat. Itt minden szónak sajátos értelme, súlya van. A rendező nyilvánvalóan megkülönböztetett figyelmet fordított arra is, hogy a színészi játékban a szöveg és a shawi jellemek összhangban legyenek. Ennek egyik titka, hogy a színészformálta alak magatartása szándékoltan komoly legyen akkor is, amikor a legképtelenebb dolgokat mondja: így lesz kétszeres ereje a tréfának. S noha ez nem mindig sikerült (Dayka Margit például bizonnyal túlságosan „eljátssza” az anarchista özvegy szerepét) mégis láttunk néhány emlékezetes alakítást: a hágai bírót és Shawt megszemélyesítő Keres Emiltől, a népszövetségi szovjet delegátust kedves iróniával és eszesen játszó Szabó Gyulától, Egri Istvántól, aki igazi shawi felfogásban adta Hitler karikatúráját és Sós Edittől Begonia Brown, a botcsinálta politikus szerepében. Kedves és jelképes ötlet volt, hogy az előadás végén a szereplők nemcsak a közönség felé hajoltak meg, hanem a vetítővásznon ismét megjelenő Shaw felé is. Tisztelgés a szellem előtt — egy kis fintorral. Ahogy Shaw maga szokta. Ha már a nagy csúfolódótól búcsúzva másról kezdünk beszélni, írjuk le mottóként az ő szavait a másik este elé: „A mozgás nem rossz dolog, az életet jelenti a tespedéssel, bénasággal, halállal szemben”. Ez pedig szószerint és átvitt értelemben egyaránt igaz. Bizonyítja a pécsi modern balettegyüttes új műsorra, a „BALETT 1963" is. Mozdulatok ereje, a mozdulatokban közérthetően kifejezett zenei gondolat s mozgás a szónak szellemi értelmében. Úgy ahogy valami új, valami más, az eddig megszokottól eltérő a mozgást jelenti a művészetiben, a hagyományokban megmerevedő, önismétlő és a közismertet újra meg újra elmondogató kifejezésmóddal szemben. Igen, ez a törekvés jelenti az életet. S az ilyen újító vállalkozással szükségszerűen együttjár — legalább bizonyos értelemben — a hagyományosnak, a konvencionálisnak tagadása is. Vitatjuk, hogy a hagyományok ismerete nélkül nincs új művészet. Én ezt, ha már szó került róla, így mondanám: igazában csak azt van jogunk tagadni, amit alaposan ismerünk. Még az első darabnál — Etűdök No.2. —, amely Couperin zenéjére egy balett-terem próbahanrgulatát idézte, parányi kékely fészkelődött bennem. ^ Talán megvalósuthatatlanul ^k nehéz, akrobatikus feladatokat adott a koreográfus ^^k táncosainak, hogy olykor bizonytalannak látták mozdulataikat. De azután feledtette ezt a kételyt a gondolatoknak az a gazdagsága, amely abban a színpadi próbateremben meglepett. Szerelmek, bú * A. próbateremben .. . (Couperin: Etűdök No. 1.) 3