Filológiai Közlöny – XXXVI. évfolyam – 1990.

1–2. szám - Tanulmányok - Farkas Judit: Shakespeare magyar fordításban (Néhány megjegyzés történeti-szemantikai aspektusból)

TANULMÁNYOK Shakespeare magyar fordításban (Néhány megjegyzés történeti-szemantikai aspektusból) FARKAS JUDIT Dolgozatom témája néhány Shakespeare által használt, kevéssé gyakori szó történeti-szemantikai elemzése. Az elemzés egyik pontja az eredeti angol és a magyar fordítások összevetése. Itt mindjárt felmerülhet a kérdés, hogy miért éppen a kevésbé gyakori szavak közül válogattam ? Az anyaggyűjtés során többféle gyakorisági indexű szót megvizsgáltam, azonban a következőkre jöttem rá: 1. A leggyakrabban előforduló szavak mind grammatikai vagy funkcio­nális szavak voltak — névelő, kötőszó, segédige —, melyek szószemantikailag nehezen elemezhetőek (pl.: the, and, the, shall). 2. A grammatikai szavakat követő leggyakrabban előforduló szavak pedig szemantikai mezejüket tekintve meglehetősen egysíkúak voltak (pl.: come: 2606 előfordulás), így megpróbáltam a kevésbé gyakori szavakból válo­gatni (általában 20 alatti gyakorisági indexszel), s ezek között valóban sokkal érdekesebb, változatosabb szemantikájú szavak szerepeltek. Továbbá még egy praktikussági szempont is vezérelt: ezeknél a kevesebbszer előforduló szavaknál jobban lehet követni a fejlődést, mivel az előfordulások nagy meny­nyisége nem nehezíti az áttekinthetőséget. Az angol, ill. magyar szövegek összevetésével egyértelműen az volt a cé­lom, hogy a szemantikai fejlődésekre, változásokra vonatkozó megállapításaimat minél sokoldalúbban illusztráljam, ill. az egyes jelentéseket magyar példákkal is alátámasszam. Az eredmény azonban már korántsem volt ilyen egyértelmű, legalábbis nem minden esetben. Világosan kiderült ugyanis, hogyha alaposab­ban szemügyre veszünk egy-egy magyar fordítást — a szemantikai változások ismerete nélkül — bizony még a legjobbnak tartott Shakespeare-fordítók is beleestek abba a csapdába, hogy a mai, leggyakrabban használt jelentést tekintsék egyedül érvényesnek, s azt használják fel a fordításhoz. Az eredmény pedig: vagy teljesen rossz, az eredeti értelemtől eltérő fordítást adnak, vagy kevésbé súlyos esetekben éppen csak a hangulati előjelet változtatják meg, avagy teljesen hiányzik a Shakespeare-nél oly domináns hangulati összetevő a fordításból. Több esetben is olyan magyar megfelelőkre találtam, amelyek még nem is jelentkeztek az illető szó jelentéseként a darab megszületésekor, sokkal későbbi keletűek az angol nyelvben. Végül is, az esetek többségében, ez nem annyira feltűnő a laikus magyar olvasó számára, még akkor sem, ha esetleg ismeri az eredeti angol szöveget, hiszen maga is a mai használatból indul ki. De amint veszi a fáradságot és összehasonlítja a magyar szöveget az eredeti­vel, s netán még rendelkezik némi nyelvtörténeti alapismerettel is, azonnal rájön ezekre a „pontatlanságokra". Természetesen magam is tisztában vagyok azzal, hogy az átlagolvasó nem ilyen. Mégis úgy érzem, említést kell tenni erről 1 Filológiai Közlöny 1990/1—2

Next