Magyar Filozófiai Szemle, 1962
1. szám - Tanulmányok - Rózsahegyi Tiborné: A cél helye és szerepe a megismerési folyamatban
központi részének tartja a kategória-elemzéssel foglalkozó fejezetet: „A célkapcsolat (Finalnexus) elemzésével a teleologizmus ontológiai fő érveinek egész sorát megcáfoltuk" — írja. Hartmann kategória-analízise azonban, nem tartalmilag (ezt itt csupán érintjük), hanem a módszerét tekintve, igen lényeges kérdésre hívja fel a figyelmet. Tagadhatatlan, hogy az a koncepció, amely szerint a teleológia érveinek egyik leghathatósabb cáfolata, ha a célkapcsolatot a maga bonyolultságában logikailag elemezzük és bebizonyítjuk, hogy a cselekvésnek ez a komplikált mechanizmusa csak az emberi tudatban, illetve az emberi tudat közreműködésével alakulhat ki — alapjában véve helyes. Ezen a vonalon halad Hartmann is. A teleológia megengedhetetlenül leegyszerűsíti a célkapcsolatot — mondja —, amikor az oksági viszonnyal szemben úgy jellemzi, mint az időbeli viszony egyszerű megfordulását, amelyben a következmény időben megelőzi az őt létrehozó okot. Valójában a célviszony logikailag három aktusra bontható (a cél tételezésének, az eszközök kiválasztásának és a cél realizálásának aktusára), s közülük tulajdonképpen csak a második jellemezhető egészében úgy, mint a reális időbeli viszony fenti megfordítása. E három folyamat közül az első kettőnek kiinduló pontja is, végpontja is a tudatban van, mert csak az emberi tudat képes a reális viszony tagjainak időbeli felcserélésére. Nincs, nem lehet tehát célszerűség ott, ahol az első két aktus hiányzik, nincs, nem lehet tehát célszerűség az emberi tudaton kívül. De miért nem? Miért képes a tudat — és egyedül az emberi tudat — anticipiálni a jövőt, átugorva, majd az előrevetített célból visszafelé haladva feltárni a közbülső fokokat, a ható okokat? A kérdésnek fel kell merülnie, s a válasznak, tartalmi-koncepcióbeli vonatkozásán túl, illetve ettől nagyon is függően, metodológiai jelentősége is van. ,,A célkapcsolat megfelelő analízise anélkül, hogy a reális idő és a szemléleti idő között különbséget tennénk, nem lehetséges" — feleli a kérdésre Hartmann. Anélkül, hogy tartalmilag vizsgálnánk ezt a választ, első pillantásra világos, hogy ez csak a kérés eltolása, lényegében ugyanazon a síkon. Egyébként pedig a teleológia cáfolatára Hartmann elegendőnek tartja, az időproblémára pusztán csak utalva, a célkapcsolat olyan analízisét, amely feltárja a cél tételezésétől a cél megvalósításáig terjedő folyamatnak az ok-okozat kapcsolatánál jóval bonyolultabb mechanizmusát. Valóban, vizsgálhatjuk a célfolyamatot teljes logikai elvontságában, az egységes megismerési folyamatból és az ember társadalmi gyakorlati tevékenységéből kiemelve, feltárhatjuk e folyamat bonyolultságát, és ez önmagában is nyomós érv a természeti folyamatokat célszerűséggel „felruházó" teleológia ellen. Ezzel a módszerrel valóban fel lehet fedni a célkapcsolat bonyolult mechanizmusát, de e bonyolultság sajátosan emberi lényegét bebizonyítani, s így végeredményben magát ezt a bonyolultságot is igazán megérteni — nem lehet. A célszerű tevékenység, e sajátosan emberi tevékenység, az egész magasan fejlett célkapcsolat annak a társadalmi-történeti fejlődési folyamatnak mozzanata és terméke, amely egységében az ember és az emberi társadalom kialakulási és fejlődési folyamatának nevezhető. A cél ismeretelméleti vizsgálata, e kategória elemzése csak akkor lehet teljes, és mint ilyen, csak akkor lehet a teleológia valóban meggyőző cáfolata, ha célja és eredménye a logikailag kikristályosodott, lényegében társadalmi fejlődési folyamat megértése. Logikailag megragadni a célkapcsolat történetileg kialakult folyamatát — ami tulajdon- 1 N. Hartmann: Teleologisches Denken. Berlin, 1951. 75. p. 2