Magyar Filozófiai Szemle, 1967
1. szám - Tanulmányok - Garai László: Személyiségdinamika és társadalmi lét
TANULMÁNYOK Személyiségdinamika és társadalmi lét GARAI LÁSZLÓ A személyiség problémája három lépcsőben nyerte el polgárjogait a tudományos pszichológiában. Az első lépcsőn pusztán egyedi zavaró tényező, kiszámíthatatlan módon kuszálja össze a pszichológia általános törvényeinek rendezett vonalait. A születő kísérleti tudomány ez ellen úgy védekezik, hogy törvényeit vagy olyan elvont általánossággal fogalmazza, hogy érvényességüket semmilyen egyéni eltérés ne veszélyeztesse, vagy pedig eleve pusztán statisztikai érvényességgel számol, amely mellett közömbös, hogy konkrétan milyen belső személyiségi feltételek kedvezőek és melyek kedvezőtlenek a törvényszerű összefüggések fennállása szempontjából. A kísérleti pszichológia első korszakában az új szaktudománnyal szemben az irracionalista filozófia képviselte a személyiséget. F. Brentano, H. Bergson, továbbá W. Dilthey és az életfilozófia más képviselői az objektív eseményre vonatkoztatott ismerettel szemben a pszichikus esemény szubjektív élmény -jellegét hangsúlyozták, a tudattartalmakkal operáló pszichológiával a pszichikus aktusokat megragadó lélektan követelményét állították szembe, az általános összefüggések diszkurzív megismerése helyett a megismételhetetlenül egyedinek az intuitív megragadását kérték számon a pszichológián.• A második lépcsőn azután kompromisszum születik. Bár a személyiség bekerül az új tudományba, de még csak az előszobájában foglalhat helyet; az „értelem—érzelem—akarat" skolasztikus hármassága szerint egymástól elszigetelt funkciókat vizsgáló elmélet még nem vesz róla tudomást — a viharos tempójú fejlődésnek induló alkalmazott pszichológia azonban kénytelen számolni vele. Ehhez viszont a személyiségnek „kezelhetővé" kellett válnia, amiért a korabeli tudományban éppen azon meghatározottságaival fizetett, amelyeket az életfilozófia hangsúlyozott. Az irracionalista filozófiával olyan szaktudomány állott szemben, amely nemcsak analitikus vizsgálódásaiban volt metafizikus jellegű, hanem akkor is, amikor szintézisre vállalkozott (vagy kényszerült). Igazi szintézis helyett tulajdonképpen maximális absztrakció történt mind a külvilágra vonatkoztatott ismeretjellegtől, mind az énre vonatkoztatott élményjellegtől: a személyiséget redukálták egy vagy néhány olyan tulajdonságra, amelyeket tisztán belsőnek, a szubjektum számára azonban mégis átélhetetlennek tételeztek. A személyiség egyéb meghatározottságait és megnyilvánulásait viszont vagy mint lényegteleneket ignorálták, vagy pedig merev egyértelműséggel hozták őket összefüggésbe a kiemelt tulajdonsággal, így a A hasonló című kandidátusi értekezés bevezetése. Magyar Filozófiai Szemle