Magyar Filozófiai Szemle, 1967
1. szám - Tanulmányok - Garai László: Személyiségdinamika és társadalmi lét
személyiség a tudomány fejlődésének ezen a fokán a típus statikus képleteként jelentkezik. A személyiség-tipológiák statikus jellegűek: a már kialakult személyiséget próbálják valamilyen típusba besorolni, nem vizsgálva hogyan, milyen erők hatására alakult ki a regisztrált személyiségkép. A genezis kérdését a leggyakrabban nem csupán zárójelbe teszik, hanem — biológiailag örökölt determinánsokkal (testalkattal, temperamentummal stb.) hozva egyértelmű, genetikai összefüggésbe — kifejezetten tételezik is a személyiség változatlanságát. Az egyes tipológiák lemondanak arról, hogy az osztályozás kritériumává tett tulajdonságnak a személyiség egészét meghatározó jellegét elméletileg igazolják — a kritérium ötletszerűségének gyanúja tehát óhatatlanul felvetődik. A választott kritérium súlyát azzal bizonygatják, hogy minél több egyéb személyiségjeggyel való korrelációját igyekeznek kimutatni — az ötletszerűség azonban így is fennmarad, mivel a különböző személyiségvonások csak puszta egymásmellettiségükben sorakoznak fel, de a környezeti befolyást közvetítő és végső soron a személyiség további fejlődését eredményező belső összefüggéseik a tipológus figyelmén kívül maradnak. Reális időbeli átmeneteinek elhanyagolásáért az eleven személyiség úgy áll bosszút a tipológián, hogy az időtlennek tételezett típusok között mutat „átmeneteket". A statikus tipológiában előbb-utóbb fel kell ismerni a következő „határozatlansági relációt": minél több tulajdonság együttesének írják le a típusokat, annál kevesebb olyan egyén lesz, akit egyértelműen lehetne valamelyikbe besorolni — az egyértelműbb besorolás lehetőségéért viszont a kritériumok körének szűkülésével, mind semmitmondóbbá szegényedésével kell fizetni. Ez az ellentmondás a statikus tipológia felbomlásához vezet. A tipológia helyét egyfelől a faktor-analízis foglalja el, amely azt vizsgálja, hogy az egyes tulajdonságok milyen fokban vannak meg a személyiségben — éppoly statikusan, az egyes faktorok közötti kölcsönhatást éppúgy figyelmen kívül hagyva, mint a korábbi eljárás. Itt teljesen nyilvánvalóvá válik az ötletszerűség, amelyet a tipológiáknál bizonyos formállogikai viszonyok — sokszor erőltetett — felmutatása többé-kevésbé elfedett. Cattell pl. a következő módszerrel jut azokhoz az alapvonásokhoz, amelyekkel egy-egy személyiség képét meg akarja rajzolni. Kiindul abból a 4505 szóból, amely Allport és Odbert megítélése szerint az angol nyelvben személyiség-tulajdonságokat jelöl. Ezekből — a szinonimákat kiszűrve — kiválaszt 160-at, hozzájuk ad további 11 terminus technicust a pszichológia tudományos szótárából. Az így nyert 171 tulajdonság-jelzőt azután a közöttük fennálló korrelációk szerint 42 „kötegbe" (cluster) csoportosítja. Eysenck, Guilford és más szerzők más és más módon állítják össze a faktorlistájukat. Jellemző tény azonban, hogy 1953-ban egy kéziratos angol dolgozat 109, a témakörbe vágó munkában csaknem 400 különböző kiemelt személyiségfaktort számlált össze, de köztük csak 48 olyant, amelyet legalább két különböző szerző említ (idézi Fraisse-Piaget, Traité de la psychologie experimentale. V. köt. 1963. 185. o.). Ezen belül Eysenck 2, Guilford — a képességek faktorait nem számítva — 55, Cattell pedig 100 alapfaktorral dolgozik. A statikus tipológia helyére másfelől a dinamikus személyiség-elmélet lép. Ez már nem azt kutatja elsősorban, milyen különbségek diagnosztizálhatók az egyes személyiségek között, hanem azt, hogy milyen közös, általános összefüggések alapján vázolható fel a személyiség fejlődésének prognózisa. A személyiség ezen a harmadik lépcsőn az általános pszichológia tárgyává válik. 2