Magyar Filozófiai Szemle, 1980

1. szám - Erdélyi Ágnes: Világnézetfilozófia és társadalomtudomány (A filozófiai problémák transzformációja a századfordulón)

VILÁGNÉZETFILOZÓFIA ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNY (A filozófiai problémák transzformációja a századfordulón) ERDÉLYI ÁGNES A társadalomtudományok és a természettudományok viszonya, a természettudomá­nyokkal szemben önálló társadalomtudomány lehetősége több mint száz éve a tudo­mányfilozófia egyik legvitatottabb problémája. Először a klasszikus pozitivizmus egységes tudománykoncepciójával szemben a századforduló filozófiája — mindenekelőtt az életfilo­zófia és a neokantianizmus - tett kísérletet a természettudománytól különböző, önálló társadalomtudományok ismeretelméleti és módszertani problémáinak megoldására. Ez a kísérlet azonban még meglehetősen felemás volt: a századforduló társadalomtudomá­nyos vállalkozása voltaképpen nem a tudomány problémájára, hanem — egy válsághelyzet­ben újrafogalmazott — hagyományos filozófiai problémára keresett megoldást. Innen eredt a vállalkozás minden gyengesége, de ez adta pátoszát is. A századforduló gondolatvilágának tarka szövevényében nem könnyű föltárni azokat a szálakat, amelyek az itt megfogalmazódó, igen sokrétű problematikát a hagyományos filo­zófiai problémákhoz fűzik. Elöljáróban mégis megkockáztatjuk azt az állítást, hogy a köz­ponti problematika, a természettudományokkal szemben önálló társadalomtudományok lehetősége éppen azért vált a múlt század utolsó harmadában égető kérdéssé (ahogyan Dil­they fogalmaz: „a civilizáció életkérdésévé"), mert amikor már nem lehetett nem észre­venni, hogy a történelem eljárt a klasszikus német filozófia kimondatlan előföltevése fölött — hogy ti. az individuum autonómiája történelmi realitás lehet —, akkor a filozófiai prob­lémák egyik legalapvetőbbike, az emberi individuum autonómiájának biztosítása ebben az új formában nyert megfogalmazást. Az individuum autonómiájának problémája felől közelítve közös nevezőre hozhatók a századforduló legkülönfélébb — sőt, néha látszólag az ellentétes­­ indíttatású filozófiai áramlatai, végső lényegét tekintve mindegyik mintegy tiltakozásnak fogható föl az ellen, hogy az ember teljes egészében teoretikus magyarázatok sorává oldódjék föl a tudomány­ban. A tiltakozás pátoszát az adta, hogy a tudományos világmagyarázatban eltűnő, ám az életben az ember számára mégis gondot okozó, valóságos emberi problémák tárgyalásának lehetőségét keresték. Ameddig az individuum autonómiája történelmileg megvalósítható perspektívának lát­szott, e perspektíva keretében az ember valamennyi problémája — beleértve a személyes élet egészen esetleges kérdéseit is - megoldhatónak tűnt. Kant számára még nem merült föl, hogy vannak külön megoldásra váró „emberi problémák", hiszen ha az emberi auto­nómia általa megfogalmazott alapelve — „cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, soha ne pusztán eszköz­nek tekintsd" — érvényesül, akkor az ember élete a társadalomban végső soron teljesen 1 Filozófiai Szemle 1980/1

Next