Magyar Filozófiai Szemle, 1985

3–4. szám - Mesterházi Miklós: Korunk öröksége, avagy Ernst Bloch a „hanyatlás”-ról

KORUNK ÖRÖKSÉGE, AVAGY ERNST BLOCH A „HANYATLÁS"-RÓL MESTERHÁZI MIKLÓS Bloch messianizmusa — dialógus a történelemmel. És e dialógusban a fasizmus hata­lomra jutása szükségképpen új fejezetet nyitott — a korai művek előfeltevése, hogy „a tulajdonképpeni elmúlás már mögöttünk van", újrafogalmazásra szorult. Az újrafogal­mazásnak ez a szituációja Bloch művében újabb, és megint csak termékeny paradoxonok sorát nyitotta meg. A 30-as évek blochi alkotóperiódusának (legalábbis az utókor számára) leglényege­sebbnek tűnő és leginkább következményterhes momentuma a — mindenekelőtt német — antifasiszta emigráció, illetve a kommunista mozgalom teoretikusainak és művészei­nek körében lezajlott ún. „expresszionizmus-vita". Ez a látszólag merőben esztétikai vagy művészettörténeti vita valójában távolról sem szűken „művészeti" vita volt, in­kább sajátos végiggondolási formája a korszak történelmi, politikai és elméleti alterna­tíváinak. Fasizmus és népfront, forradalom és szocialista építés interpretációi csaptak össze benne — anélkül, hogy ennek a vita résztvevői mindig és teljességgel a tudatában lehettek volna. És ideologikus volt a vita annyiban is, hogy a formák, melyeket magára öltött, az érvek, amelyek benne elhangzottak, maguk sem voltak előfeltevésmentesek; kiformálásukban szerephez jutottak a szociálfasizmus-elmélet és a „bürokratikus szekta­rianizmus", a marxi örökség értelmezésének problematikus vonásai stb., s a hamis előfel­tevéseknek nem mindegyikét lehetett a vita korszakában átlátni és korrigálni. A 30-as évek, a Korunk örökségének (Erbschaft dieser Zeit, 1935) és az ezt körülvevő­követő írásoknak Blochja „konzervatív" művészetfilozófus. Nemcsak mert szemében a művészet, a filozófia, a benne rejtjelezett ígéret miatt, megőrzendő tradíció, hanem ek­korra most már azért is, mert a művészet mint művészet, a forma mint forma válik szá­mára megvédendővé, egyfajta megőrzendő biztosítékká a fasiszta barbársággal szemben. Azt, hogy a luciferikus szubjektivitás mintegy kioldódott a kvázi-harmóniák formakötött­ségeiből, Bloch változatlanul a század nagy művészeti vívmányának tartja, de immár nem problémamentes, ellentmondásmentes jelenségnek — mert már látható, hogy a szubjekti­vitásra az e kioldódástól az igazi hazataláláshoz vezető úton újra és újra a Sátánnal és a gátlással való találkozás vár. A korai képromboló gesztus bizonyosságát az örökség óvatos mérlegelésének mozdulata váltotta fel. „Költészet és filozófia egyszer megszűnnek, bizo­nyosan, de csak akkor, amikor a proletariátus megszűnésében megvalósulnak. Addig fegy­verek, és a proletariátus megszűnése is hosszú és rendkívül mélyrenyúló folyamat, minden emberi elidegenedés és nem-valóság megszüntetésének aktusa, centrális inkognitónk egész terjedelmében",­ írja Bloch a Korunk örökségével egyidőben, s a belátás, hogy a művé-­ ­ Zur Tradition der deutschen sozialistischen Literatur, I. k. Aufbau Verlag, Berlin-Weimar 1979, 887. o. 1 Magyar Filozófiai Szemle 1985/3-4

Next