Földmivelési Érdekeink, 1877 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1877-03-26 / 13. szám

no szlavóniai nagy terjedelmű uradalmain, a teljhatalmú igazgató, egy rendkívü­l lel­­kiismeretes és szakavatott porosz gazda, érett megfontolás után a bérleti rend­szerre határozta magát. Miként foganatosítja ezen határozatát ? Talán egy vagy több „Ge­­neralpächternek“ adja ki az összes birtokokat az árverés utján elért legmagasabb bérért ? Korántsem ! Kiválasztja gazdatisztjei között azokat, kiknek némi kis vagyon mellett leg­több szakképzettségük van, s kiket legjobb gazdáknak, legmegbízhatóbb embereknek fel­­ismert s felajánlja nekik a kezelésük alatt lévő 500—1000 legfeljebb 2000 holdas bir­tokot mérsékelt bér mellett, hosszabb bértar­­tammal, de a birtok termőképességét bizto­sító szerződéssel. A gazdatiszt örömmel fo­gadja el az ajánlatot, mert legjobban ismeri a kezelése alatt lévő tagot, a helyi viszonyo­kat, s ha valaki, úgy épen ő boldogulhat leginkább e bérlettel, így lett már kiadva a nevezett uradalmak egy része, a többi részére pedig a bérlet kilátásba helyezésével hozott és hoz folyton jól qualifikált új gazdatiszte­ket az okos főigazgató. Néhány éven át eze­ket kipróbálja, s vagy átadja nekik a birtokot bérbe, vagy ha meg nem felelnek, elbocsátja. Ily módon bizonyos évsoron át csupa kitűnő bérlők kezeiben lesznek az uradalmak egyes birtokrészei, a­nélkül, hogy a házi kezelésről a bérletre való átmenet bármi rázkódást elő­idézett volna. Nem mondjuk, hogy csupán ez után lehet nagyobb uradalmakat solid bérlők ke­zeibe juttatni, de adott hasonló viszonyok kö­zött mindenesetre utánzandó példa a bérleti szédelgés mai korszakában. T. Szintén a marhavészről! A „Földmivelési Érdekeink“ 177-ik szá­mában a 102-ik oldalon egy rövid közlemény jelent meg, mely a darvas-podóliaiakról — németből fordítva, mint ezen közlemény tisz­telt írója nevezi, „szürke marháról“ és ezzel kapcsolatosan a marhavészről szól. Ezen rövid közlemény minden rövidsége daczára először is fényes tanúságot tesz az író jóakaratáról, ügyszeretetéről és azon vágy­ról, hogy ezen kérdést illetőleg az érdekel­teknél figyelmet gerjeszteni törekedvén, hazai szarvasmarha-tenyésztésünknek használni kí­ván ; de egyúttal mást is bizonyít, azt t. i., hogy ama sorok igen tisztelt írója ezen speci­ális kérdést illetőleg nincs kellőleg tájékoztatva, és a közlemény olvasásakor önkénytelen — bocsánatot kérek (v.) artól eleve, hogy ilyen kissé drasticus hasonlatot merek alkalmazni — a mesebeli ember jut eszembe, ki csupa jó­akaratból jóltevője homlokán fahasábbal ütötte agyon az annak álmát háborgató legyet, de vele együtt az alvót is. A közlemény ellenkezik a tudomány jelen­állásával, ellenkezik az itt hazánkban fél év­századon át tett tapasztalatainkkal és épp az ezen tapasztalatokra alapított, igen üdvösnek bizonyult intézkedéseink, ha az ott elmon­dottak valók, mind haszontalanságoknak len­nének tekinthetők, az ezen intézményeket fen­­tartók pedig vagy vétkeznének, hogy haszon vagy siker nélkül ilyen terhek, például a vesz­tegintézetek föntartását rórják az államra, vagy pedig, épp azáltal, hogy ezeket föntartják arról tennének tanúságot, hogy épp ők, kiktől, ez méltán megkövetelhető, a marhavész-ügyet nem ismerik. Mert szőnyegre került ezen kérdés, mert ezt hazai állatenyésztésünkre magam is vég­­hetetlen horderejűnek ismerem, s mert meg­győződésem, hogy a marhavészt illető esz­közlések, — tekintvén tenyészanyagunk fej­lesztését és értékesithetését, — legelső he­lyen fontosak, azért nyúlok a tollhoz és a tisztelt olvasó (v.) úrral egyetemben talán nem fogja rész néven venni, ha ezen kérdést, nem egyszerűen tagadván azt, ami az idézett közleményben foglaltatik, hanem ha adatok-­­­kal az ott elmondottakat helyreigazítjuk és egyúttal azon többi, a külföldön, épp hazai marhánkat illető téves nézeteket szintén kissé tisztázni törekszünk . A történelem már az ó­korban beszél egy részről, mely a marhákat pusztítja és az azon korból fenmaradt nyomok a betegség leírásáról bizonyítani látszanak, hogy az ugyan­azon betegség volt, melyet ma marhavésznek nevezünk. A közép­korban többször elterjedt Euró­pában a marhavész, roppantul pusztítván, de akkor nem tettek ellene semmit, isten osto­rának tekintette a gazda és böjtölés, bucsú­­járásokkal vélte a vagyonát képező állatjait megmenthetőknek. A tizennyolczadik század kezdetén, te­hát már az újabb korban, az orvosi tudo­mány nagyot haladt és ennek befolyásának köszönhető, hogy az ezen időtájt föllépő rész ellen, mely Európa nyugati részeinek szarvas­­marha állatját végpusztulással fenyegeté, már a kormányok is intézkedni kezdettek. Ez fóltevőleg hatott, de előbbre intet­tek ez ügyek azért, mert több derék búvár foglalkozott a kérdéssel. Ramazzini, ki a marhavészt igen jól leirá, Sauvages, Camper, Haller, különösen kiemelendő Schröck, és ezek mind oda utaltak, hogy hiányzanak szakem­berek, kiknek az állatorvoslás képezi életfel­adatát, míg ilyenek nem lesznek, addig meddő leend minden, az állategészségügy­ rendésze­tet érintő törekvés. Az említettek vetették el az állatorvosi teendők szervezésének magját, és a vetés csakhamar sikeres tenyészésnek indult. A múlt század végén már voltak állat­orvosi tanodák, voltak ezeken működő szak­emberek, kik az állat­járványokat behatóan ta­nulmányozták, és Abilgaard különösen Viborg ez irányú munkássága mindig tiszteletet fog érdemelni. Ezek a marhavészszel is foglalkoztak, ők constatálták, hogy ezen járvány mindig kelet­ről indulván, terjed nyugat felé. Az imént elsorolt búvárok ezzel nem mondottak ugyan újat, mert ezt előttük már 60—70 K. u. Plinius és később még mások is elmondották, de az ő nyilatkozataik már a keletkező helyet, mely csakugyan hazánk­nál keletiebben fekszik, jobban körvonalazták és innét keltezhető ezen betegségnek „keleti“ marhavész elnevezése. Ausztriában, valamint hazánkban is, több derék szakember foglalkozott ezen járvánnyal, és kórképének valóságos megállapítása, a szükséges óvó-intézkedések keresztülvitele mi­kéntjének javaslása, egyáltalán a kérdésnek állategészségügy-rendészetileg való okszerű fel­­munkálásához ezek é. p. Koczián 1769. Sugar 1782. Tolnay 1784. stb. később pedig Zlatnál. (A marhavész, megjelent 1863-ban) szolgáltat­ták tapasztalataik által a kellő anyagot. Azonban a fentebb elsorolt szakemberek munkásságának még más eredménye is volt, ez világossá tette azt, a­mit már ezelőtt mint­egy sejtelemként nyilatkoztattak, hogy t. i. a marhavész keletkezéseinek he- 1 - e hazánk keleti határain túl fekszik és az itt nálunk spontán s nem fejlődik. Dr. Zsamál tanár például, ki majd egy fél századon át foglalkozik ezen Ugygyel I (lásd „A marhavész“ 11-ik old.), azt mondja: „ „a marhavész nálunk soha sem támad eredetileg, hanem mindig behurczolta­tik.“ Ezen, tapasztalásokon nyugvó tényen alapszik az ezen kérdést illető állategész­ségügy-rendészetünk, ezen alapszik az 1874- ik évi XX-ik törvényünk. És hogy ez helyes alapra fektettetett, azt a legközelebbi, Horvátországban dühöngött vész is eléggé igazolta. Csáktornyától kezdve egész le majd Eszé­kig a Dráva jobb és bal partja közt — a­mi talaj, égalji és más visszonyokat illet, azt hi­szem, senki sem fog különbséget találni, és ime Horvátországba a vész behurczoltatik, az­­ért nyer a Dráva jobb partján, végig terjed. Ezzel szemben mi ide át a Dráva bal partján katona-cordont húzunk, a lehetősé­gig jól, a legnagyobb szigorral őriztetjük ezen partot, is­­me, a viszonyok egyenlő­sége daczára a cordonon belül nem fejlődik a vész, sőt mi több, az egyetlen egy esetben sem csap át az innenső partra. Hányszor fordul elő, hogy az oláh vagy a török határon a mi határunkat érintő köz­ségekben dühöng a vész, és az, mert a ha­tárt kellően őriztetjük, hazánkba nem hatolt, pedig a határon innen és túl levő községek viszonyai közt csak nincs eltérés ? Gyakran volt eset, hogy a vész behur­­czoltatott, de azonnal tudomására lővén a ha­tóságnak, ez egyszerű eltárolás által egy is­­­­tállóra szorította azt; egyenlő viszonyok közt miért nem terjedt itt a vész ? Megtölteni, hogy egy községben a be­teg falkából, ha jól emlékezünk, öt ember vá­sárolt marhát, négynél azonnal megbeteg­dé­­sek fordultak elő, ezek a hatóságnak azonnal tudomására jutottak, a községi elöljáróság ál­tal helyes intézkedések léptettettek életbe, a vészes udvarok elzároltattak, azon gazdák­nak, kiknél a vész kitört, hogy szenvedett káruk csekélyebb legyen, mezei munkájukat a község teljesítette addig, mig a vész le nem folyt, és igy mert a vészes helylyel való közlekedhetés minden módon lehetetlenné té­tetett, sikerült a betegséget ezen öt udvarra localiz­álni. A földmivelés ipar és­ kereskedelmi m. k. m­inisteriumban 1868 óta minden vészki­törésről pontos jegyzék vezettetik és minden egyes esetnél nem csak az constatáltatott, hogy a vész úgy lett behurczolva, hanem az is elvitázhatatlanul be lett bizonyítva, honnét hurczoltatott be. Megjegyezzük még azt is e helyt, hogy a jelenleg Németországban pusztító vész csirája határozottan Besarábiából került. De hisz elég ennyiből ennyi, néhány számát ezen becses lapnak megtudnánk töl­teni oly esetek elmondásával melyek mind a behurczolásról tanúskodván bizonyítják, hogy nem helyi befolyások okozták a vész erede­tét, azonban hiába keresünk az összes létező adatok közt egyet, mely ennek ellenkezőjéről tanúskodnék. A fentebbiek, különösen azon esetek, melyek egy­ vidéken , vagy különösen egy községben a vész localizálhatását bizonyítják, legélénkebben mutatják, hogy azon nézet, mely­ a nálunk vagy pedig a nyugatiab­ban fekvő országokban az eredeti kifejlődés mellett szól,tévedésen kell hogy alapuljon. De a fentebbi, továbbá tett tapasztala- ■ taink még mást is bizonyítanak, ugyanis :­­ Hogy a podóliai marhát tartó vidékek­nek ártalmára legyenek — egyrészt hogy kiaknázhassák, de különösen hogy az ő bel­földi teny­ész terményeik számára jobb vásárt, s kiváltságot biztosítsanak : a nyugaton még valamit gondoltak ki — és ebben a tekin- z tetben a fölfedezés érdeme­­ a franczia, né-­­­met és olasz vélt nagyságok közt megosz-­­ tandó.­­ Ezen felfedezés abban áll, hogy a mai­kt­havész a kelet-európai darvas — egy­által­­án az innen eredő primigeniás fajták —­­ spec­iális betegsége is, hogy ez csakis azoknál fejlődik eredetileg! És ezt a nagyszerű hypothesist elhi­heti a tisztelt olvasó, nagyon sokan magit- FÖÖLMIVELÉSI ÉRDEKEINK. II. sz.

Next