Földmivelési Érdekeink, 1877 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1877-03-26 / 13. szám
no szlavóniai nagy terjedelmű uradalmain, a teljhatalmú igazgató, egy rendkívül lelkiismeretes és szakavatott porosz gazda, érett megfontolás után a bérleti rendszerre határozta magát. Miként foganatosítja ezen határozatát ? Talán egy vagy több „Generalpächternek“ adja ki az összes birtokokat az árverés utján elért legmagasabb bérért ? Korántsem ! Kiválasztja gazdatisztjei között azokat, kiknek némi kis vagyon mellett legtöbb szakképzettségük van, s kiket legjobb gazdáknak, legmegbízhatóbb embereknek felismert s felajánlja nekik a kezelésük alatt lévő 500—1000 legfeljebb 2000 holdas birtokot mérsékelt bér mellett, hosszabb bértartammal, de a birtok termőképességét biztosító szerződéssel. A gazdatiszt örömmel fogadja el az ajánlatot, mert legjobban ismeri a kezelése alatt lévő tagot, a helyi viszonyokat, s ha valaki, úgy épen ő boldogulhat leginkább e bérlettel, így lett már kiadva a nevezett uradalmak egy része, a többi részére pedig a bérlet kilátásba helyezésével hozott és hoz folyton jól qualifikált új gazdatiszteket az okos főigazgató. Néhány éven át ezeket kipróbálja, s vagy átadja nekik a birtokot bérbe, vagy ha meg nem felelnek, elbocsátja. Ily módon bizonyos évsoron át csupa kitűnő bérlők kezeiben lesznek az uradalmak egyes birtokrészei, anélkül, hogy a házi kezelésről a bérletre való átmenet bármi rázkódást előidézett volna. Nem mondjuk, hogy csupán ez után lehet nagyobb uradalmakat solid bérlők kezeibe juttatni, de adott hasonló viszonyok között mindenesetre utánzandó példa a bérleti szédelgés mai korszakában. T. Szintén a marhavészről! A „Földmivelési Érdekeink“ 177-ik számában a 102-ik oldalon egy rövid közlemény jelent meg, mely a darvas-podóliaiakról — németből fordítva, mint ezen közlemény tisztelt írója nevezi, „szürke marháról“ és ezzel kapcsolatosan a marhavészről szól. Ezen rövid közlemény minden rövidsége daczára először is fényes tanúságot tesz az író jóakaratáról, ügyszeretetéről és azon vágyról, hogy ezen kérdést illetőleg az érdekelteknél figyelmet gerjeszteni törekedvén, hazai szarvasmarha-tenyésztésünknek használni kíván ; de egyúttal mást is bizonyít, azt t. i., hogy ama sorok igen tisztelt írója ezen speciális kérdést illetőleg nincs kellőleg tájékoztatva, és a közlemény olvasásakor önkénytelen — bocsánatot kérek (v.) artól eleve, hogy ilyen kissé drasticus hasonlatot merek alkalmazni — a mesebeli ember jut eszembe, ki csupa jóakaratból jóltevője homlokán fahasábbal ütötte agyon az annak álmát háborgató legyet, de vele együtt az alvót is. A közlemény ellenkezik a tudomány jelenállásával, ellenkezik az itt hazánkban fél évszázadon át tett tapasztalatainkkal és épp az ezen tapasztalatokra alapított, igen üdvösnek bizonyult intézkedéseink, ha az ott elmondottak valók, mind haszontalanságoknak lennének tekinthetők, az ezen intézményeket fentartók pedig vagy vétkeznének, hogy haszon vagy siker nélkül ilyen terhek, például a vesztegintézetek föntartását rórják az államra, vagy pedig, épp azáltal, hogy ezeket föntartják arról tennének tanúságot, hogy épp ők, kiktől, ez méltán megkövetelhető, a marhavész-ügyet nem ismerik. Mert szőnyegre került ezen kérdés, mert ezt hazai állatenyésztésünkre magam is véghetetlen horderejűnek ismerem, s mert meggyőződésem, hogy a marhavészt illető eszközlések, — tekintvén tenyészanyagunk fejlesztését és értékesithetését, — legelső helyen fontosak, azért nyúlok a tollhoz és a tisztelt olvasó (v.) úrral egyetemben talán nem fogja rész néven venni, ha ezen kérdést, nem egyszerűen tagadván azt, ami az idézett közleményben foglaltatik, hanem ha adatok-kal az ott elmondottakat helyreigazítjuk és egyúttal azon többi, a külföldön, épp hazai marhánkat illető téves nézeteket szintén kissé tisztázni törekszünk . A történelem már az ókorban beszél egy részről, mely a marhákat pusztítja és az azon korból fenmaradt nyomok a betegség leírásáról bizonyítani látszanak, hogy az ugyanazon betegség volt, melyet ma marhavésznek nevezünk. A középkorban többször elterjedt Európában a marhavész, roppantul pusztítván, de akkor nem tettek ellene semmit, isten ostorának tekintette a gazda és böjtölés, bucsújárásokkal vélte a vagyonát képező állatjait megmenthetőknek. A tizennyolczadik század kezdetén, tehát már az újabb korban, az orvosi tudomány nagyot haladt és ennek befolyásának köszönhető, hogy az ezen időtájt föllépő rész ellen, mely Európa nyugati részeinek szarvasmarha állatját végpusztulással fenyegeté, már a kormányok is intézkedni kezdettek. Ez fóltevőleg hatott, de előbbre intettek ez ügyek azért, mert több derék búvár foglalkozott a kérdéssel. Ramazzini, ki a marhavészt igen jól leirá, Sauvages, Camper, Haller, különösen kiemelendő Schröck, és ezek mind oda utaltak, hogy hiányzanak szakemberek, kiknek az állatorvoslás képezi életfeladatát, míg ilyenek nem lesznek, addig meddő leend minden, az állategészségügy rendészetet érintő törekvés. Az említettek vetették el az állatorvosi teendők szervezésének magját, és a vetés csakhamar sikeres tenyészésnek indult. A múlt század végén már voltak állatorvosi tanodák, voltak ezeken működő szakemberek, kik az állatjárványokat behatóan tanulmányozták, és Abilgaard különösen Viborg ez irányú munkássága mindig tiszteletet fog érdemelni. Ezek a marhavészszel is foglalkoztak, ők constatálták, hogy ezen járvány mindig keletről indulván, terjed nyugat felé. Az imént elsorolt búvárok ezzel nem mondottak ugyan újat, mert ezt előttük már 60—70 K. u. Plinius és később még mások is elmondották, de az ő nyilatkozataik már a keletkező helyet, mely csakugyan hazánknál keletiebben fekszik, jobban körvonalazták és innét keltezhető ezen betegségnek „keleti“ marhavész elnevezése. Ausztriában, valamint hazánkban is, több derék szakember foglalkozott ezen járvánnyal, és kórképének valóságos megállapítása, a szükséges óvó-intézkedések keresztülvitele mikéntjének javaslása, egyáltalán a kérdésnek állategészségügy-rendészetileg való okszerű felmunkálásához ezek é. p. Koczián 1769. Sugar 1782. Tolnay 1784. stb. később pedig Zlatnál. (A marhavész, megjelent 1863-ban) szolgáltatták tapasztalataik által a kellő anyagot. Azonban a fentebb elsorolt szakemberek munkásságának még más eredménye is volt, ez világossá tette azt, amit már ezelőtt mintegy sejtelemként nyilatkoztattak, hogy t. i. a marhavész keletkezéseinek he- 1 - e hazánk keleti határain túl fekszik és az itt nálunk spontán s nem fejlődik. Dr. Zsamál tanár például, ki majd egy fél századon át foglalkozik ezen Ugygyel I (lásd „A marhavész“ 11-ik old.), azt mondja: „ „a marhavész nálunk soha sem támad eredetileg, hanem mindig behurczoltatik.“ Ezen, tapasztalásokon nyugvó tényen alapszik az ezen kérdést illető állategészségügy-rendészetünk, ezen alapszik az 1874- ik évi XX-ik törvényünk. És hogy ez helyes alapra fektettetett, azt a legközelebbi, Horvátországban dühöngött vész is eléggé igazolta. Csáktornyától kezdve egész le majd Eszékig a Dráva jobb és bal partja közt — ami talaj, égalji és más visszonyokat illet, azt hiszem, senki sem fog különbséget találni, és ime Horvátországba a vész behurczoltatik, azért nyer a Dráva jobb partján, végig terjed. Ezzel szemben mi ide át a Dráva bal partján katona-cordont húzunk, a lehetőségig jól, a legnagyobb szigorral őriztetjük ezen partot, isme, a viszonyok egyenlősége daczára a cordonon belül nem fejlődik a vész, sőt mi több, az egyetlen egy esetben sem csap át az innenső partra. Hányszor fordul elő, hogy az oláh vagy a török határon a mi határunkat érintő községekben dühöng a vész, és az, mert a határt kellően őriztetjük, hazánkba nem hatolt, pedig a határon innen és túl levő községek viszonyai közt csak nincs eltérés ? Gyakran volt eset, hogy a vész behurczoltatott, de azonnal tudomására lővén a hatóságnak, ez egyszerű eltárolás által egy istállóra szorította azt; egyenlő viszonyok közt miért nem terjedt itt a vész ? Megtölteni, hogy egy községben a beteg falkából, ha jól emlékezünk, öt ember vásárolt marhát, négynél azonnal megbetegdések fordultak elő, ezek a hatóságnak azonnal tudomására jutottak, a községi elöljáróság által helyes intézkedések léptettettek életbe, a vészes udvarok elzároltattak, azon gazdáknak, kiknél a vész kitört, hogy szenvedett káruk csekélyebb legyen, mezei munkájukat a község teljesítette addig, mig a vész le nem folyt, és igy mert a vészes helylyel való közlekedhetés minden módon lehetetlenné tétetett, sikerült a betegséget ezen öt udvarra localizálni. A földmivelés ipar és kereskedelmi m. k. ministeriumban 1868 óta minden vészkitörésről pontos jegyzék vezettetik és minden egyes esetnél nem csak az constatáltatott, hogy a vész úgy lett behurczolva, hanem az is elvitázhatatlanul be lett bizonyítva, honnét hurczoltatott be. Megjegyezzük még azt is e helyt, hogy a jelenleg Németországban pusztító vész csirája határozottan Besarábiából került. De hisz elég ennyiből ennyi, néhány számát ezen becses lapnak megtudnánk tölteni oly esetek elmondásával melyek mind a behurczolásról tanúskodván bizonyítják, hogy nem helyi befolyások okozták a vész eredetét, azonban hiába keresünk az összes létező adatok közt egyet, mely ennek ellenkezőjéről tanúskodnék. A fentebbiek, különösen azon esetek, melyek egy vidéken , vagy különösen egy községben a vész localizálhatását bizonyítják, legélénkebben mutatják, hogy azon nézet, mely a nálunk vagy pedig a nyugatiabban fekvő országokban az eredeti kifejlődés mellett szól,tévedésen kell hogy alapuljon. De a fentebbi, továbbá tett tapasztala- ■ taink még mást is bizonyítanak, ugyanis : Hogy a podóliai marhát tartó vidékeknek ártalmára legyenek — egyrészt hogy kiaknázhassák, de különösen hogy az ő belföldi tenyész terményeik számára jobb vásárt, s kiváltságot biztosítsanak : a nyugaton még valamit gondoltak ki — és ebben a tekin- z tetben a fölfedezés érdeme a franczia, né-met és olasz vélt nagyságok közt megosz- tandó. Ezen felfedezés abban áll, hogy a maikthavész a kelet-európai darvas — egyáltalán az innen eredő primigeniás fajták — speciális betegsége is, hogy ez csakis azoknál fejlődik eredetileg! És ezt a nagyszerű hypothesist elhiheti a tisztelt olvasó, nagyon sokan magit- FÖÖLMIVELÉSI ÉRDEKEINK. II. sz.