Forrás, 1944. július-október (2. évfolyam, 7-10. szám)

1944-07-01 / 7. szám

ÉLŐ KLASSZIKUSOK ÍRTA: HANK­ISS JÁNOS CSAKUGYAN élnek-e a klasszikusok? Mert rendesen úgy gondolunk rájuk, mint fehér márvány mellszobrokra, amelyeknek még a szemük is halott: sima, enyhe hajlat, amit nem tör meg a moz­gékony pupilla. Égi fenség, nem e világból való méltóság ömlik el rajtuk — hova lettek az élet viharai? — Zárt ajkuk titkokat őriz; ha megszólalnának, semmiesetre sem azon a nyelven tennék, amelyen ma beszélünk s különösen mi, egy­szerű földi halandók. Tudjuk, hogy szükségünk van erre a szobor­sorra. Csak azt nem tudjuk biztosan, miért. Talán azért, mert a múltún­kat ők alakították ki. De talán azért is, mert jól esik tudni, hogy ort állnak a lezárt értékek fölött, míg mi az életünket éljük — nem mindig értékesen, csak úgy, „ahogy lehet“ ... Akár így van, akár úgy, nem gondolunk rájuk sokat. Büszkén ejtjük ki a nevüket, hiszen a mi vérünkből valók és a mi gyökereinknek tekinthetők, és ünnepet szentelünk ne­kik, amikor az alkalom kívánja. De néha mégis rádöbbenünk, hogy nem jól van ez így. Alert furcsa is az a szál, amely nem tart minden percben kapcsolatot a gyökerével. S ilyenkor nem azt kell kérdezni, hogy a gyökér él-e, hanem azt, hogy hát a szár élhet-e így igazán? Valami zökkenő csakugyan van hagyományunk nedv­­keringésében. Másutt is van, de talán nem ilyen feltűnő. A franciáknál például éppen az ellenkező végletet tapasztal­ 1

Next