Forrás, 1944. július-október (2. évfolyam, 7-10. szám)

1944-07-01 / 7. szám

juk: a francia kispolgár, az átlagmű­veltségű ember megáll a klasszikusoknál, mégpedig elég régieknél és a mai íróit nem ismeri, nem is nagyon kívánja megismerni. Ezek a sorok arra valók, hogy segítsenek eltávolítani az életünkből egy oktalan és veszedelmes gátlást: azt, hogy ha­lottnak hisszük azt, ami bennünk, kultúránkban a legeleve­nebb. Klasszikusainkat szeretnék az ünnepi távlatból szív­közelbe hozni. Mert nem szobrok ők, hanem életünk társai. Ha úgy tetszik: „modernebbek“, mint akármelyik mai írónk. És nincs nagyobb és sajnálatosabb fényűzés, mint porosodni hagyni őket akármilyen díszesen aranyozott koporsóban. Az egyszerű ember hajlandó volna azt hinni, hogy ami „örök“, az nem „időszerű“. Pedig az öröklét a mostani pilla­natot is magába zárja, mint a többit valamennyit. Amiről kimondtuk, hogy „örök“, azt ezzel mai életünk csillagává is avattuk. Mi az, hogy „klasszikus“? Szó szerint annyit tesz, mint iskolai. A latin „classis“ szó magyar jelentése: osztály. Klasszikus tehát az, ami olyan nagyértékű és nagyjelentőségű, hogy az iskolában is tanítani kell. És itt van tévedésünk első és legfőbb magyarázata. Az iskolai kényszer (elkerülhetetlen rossz) nem kedvez a „kötelező olvasmányok“ és a „szószerint feladott versek“ műfajának. A jó tanító és tanár meg tudja ugyan értetni az ilyen kényszerű élvezet szépségét is, de maga a betanulás, az ismételt foglalkozás sokat árt a benyomás frisseségének. Az a lírai költemény, amit egy egész osztály boncol egyszerre, olyasvalami, mint a szerelmi vallomás, amelyet egy egész regiment előtt tesz az ember. A betéve tanulás pedig egé­szen a vers zenéjére helyezi át érdeklődésünk súlypontját: minden egyéb, ami a versben szép, eljelentéktelenedik. Ezzel világért sem akarjuk azt mondani, hogy ne tanít­sanak az iskolában klasszikusokat és ne adjanak föl verseket. 2

Next