Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-27 / 21. szám

A KAPITÁNY LEÁNYA. (Elbeszélés, PUSKIN után.) (Folytatás.) S miért kell e parasztnak áldását kérnem ?“— „Tüstént Péterként“ — viszonzá anyám — „ez a te tiszteletapád *), csókold meg kezét, és kérd áldását.“ Nem akartam. Erre a paraszt kiugrott ágyából, meg­fogta a szekercét, melyet hátán hordott és azzal min­den felé sújtott. Szaladni akartam, de egy lépést sem tudtam tenni; a szoba megtelt halottakkal, holttete­mek fölött botorkáztam és vérfolyamban gázol­am. A borzasztó paraszt barátságosan kiáltott s mon­dái „Ne félj, jöjj, fogadd áldásomat.“ Borzadás és félelem erőt vettek rajtam..............Se percben felébredtem. A lovak megállották: Saveljits meg­fogta kezemet s mondái „Szállj le, uram , megérkez­tünk!“ „Hová?“ kérdem szememet dörzsölve. „Egy kocsmába. Isten megsegített , egyenesen a gyepűre bukkantunk. Lépj ki hamar és melegedjél meg!“ Kiszállottam a kibu­kából. A zivatar még mind dühöngött, jóllehet csekélyebb erővel. Oly sötét volt, hogy egy lépésre se látott az ember. A korcsmáros az ajtónál élénkbe jött, lámpát tartott ködmöne alatt s egy szűk, de tiszta szobába vezetett bennünket, mely fenyőszállal volt megvilágítva; a falon egy pisztoly s egy magas kozáksipka volt felakasztva. A fogadós, születésére nézve járki kozák, mint­egy hatvan éves, de még most is fris és erőteljes em­ber volt. Saveljits előhozta a theaszekrényt és tüzet parancsolt, hogy theát főzhessen, melynek soha sem éreztem oly szükségét mint jelenleg. A fogadós ki­ment, hogy gondoskodjék arról. „Hol van vezetőnk ?“ kérdem Saveljitstól. „Itt méltóságos úr!“ felelt egy hang felettem. Felnéztem a függő padolatra (neme a függő ágyak­nak orosz kunyhókban) s láttam egy fekete szakál­lat s két szikrázó szemet. „Jól átfáztál, pajtás ?“ „Hogy ne fáznék az ember ilyen vékony, rósz kiflibe ! Volt ugyan egy budám, de megvallva az igazat, tegnap a korcsmárosnál hagytam, a hideg előttem nem oly jelentékeny.“ E percben lépett be a fogadós a főző masinával. Vezetőnknek egy csésze b­eát ajánlottam, leszállóit. Külsejét rendkívül jelen­tékenynek találtam. Negyven éves, középtermetű, so­vány és széles vállú ember volt, fekete szakálla szür­külni kezdett. Nagy, kihülyedő szeme volt, vonásai kellemesek, de alattomos kifejezésnek. Körhajat viselt s szakadozott kaputot, s bő tatárnadrágot hordott. Odanyujtottam a csésze b­eát, megkóstolta s elfinto­rította képét. „Nagyságos ur, tegye meg azt a szí­vességet hozasson nekem egy pohár bort; a thea nem kozákital.“ Örömest teljesitem kivonatát. A fogadós a korcs­mából üveget és poharat hozott, hozzálépett s a mint meglátta őt, igy szólott: „Ah! ismét nálunk vagy ? Honnan kerültél ide?“ Vezetőm jelentékenyen intett s képes kifejezé­sekkel felelt: „Megláttam a mezőben, én kendert nyüttem, az öreg asszony követ hajgált utána, de hi­básan. — Nos és a te embereid ?“ „Eh! mit a mi embereink!“ felelt a fogadós tovább folytatva az allegorikus beszélgetést. „Misére harangoztak, de a papné nem akarja; a­­pap a ven­dégnél van, az ördög szabadjában jár kél a faluban.“ „Hallgas öreg,“ mondá az én kóborom. „Ha jön az eső, terem a gomba, mindjárt ott a kosár is. Azonban egykor (itt újból intett) a szekercze a há­ton függ; az erdész körüljár. Egészségére nagyságos ur!“ E szavakkal vette a poharat, keresztet vetett, s egy házamba kiitta. Akkor meghajlott előttem s is­mét a hálópadlatra hágott. Akkor egy szót sem értettem e szemfényvesztő beszédből. Később megtudtam, hogy a saiki sereg ügyeiben használtatott, mely épen azon időben az 1772-ki lázadás után alakult össze. Saveljits rendkí­vül nyugtalan képpel hallgatott: boszúsággal pillan­tott majd a fogadásra, majd vezetőnkre. A fogadó féloldalt feküdt a pusztán, távol minden falutól és rendkívül hasonlított egy rablótanyához, de mit lehetett volna segítni a dolgon! Továbbhaladásra gondolni sem lehetett. Saveljits nyugtalansága sok mulatságot okozott nekem. E­közben a padon fekvő­helyet készítettem magamnak. Saveljits a sátra fe­küdt, a fogadós pedig a földre. Majd az egész ház hortyogott, és én halálhoz hasonló mély álomba me­rültem. A­mint reggel meglehetős későn felébredtem, láttam, hogy a zivatar elmúlt, a nap kisütött. A hó vakító köpeny gyanánt feküdt a beláthatlan sivata­gon. A ló be volt fogva. Kifizettem a fogadóst, ki oly keveset kívánt tőlünk, hogy maga Saweljit sem ve­szekedett vele, szokása ellenére; az öregnek valóban tegnapi boszúsága tökéletesen elenyészett. Kiáltot­tam vezetőnket, megköszöntem a nyújtott segélyt és parancsoltam Saweljitsnek, adjon neki egy fél ezüst rubel borravalót. Saweljits sötét képet vágott. „Mire azt?“ mondá. „Mivel szekereden a fogadóhoz hoztad ötét ? Már, mondj­a mit tetszik uram de nekünk nincs kivetni való fél ezüst rubelünk .... Ha mindeniket italpénzre adod, magad fogsz megéhezni.“ Nem ve­szekedhettem Saveljitscsel. Felfogadtam volt, hogy a pénzt egészen gondviselése alá bízom. De boszan­­tott, hogy magam ne mutassam háládatosnak oly em­ber irányában, ki, ha nem is életveszélyből, de min­den esetre igen kellemetlen helyzetből rántott ki. „Jól van“, mondom hideg vérrel, „ha nem akarsz egy fél ezüst rubelt kiadni, hozd elő valamelyik ruhada­rabomat. Igen könnyen van öltözve. Add neki nyúl­­körösbundámat. „Mit gondolsz, Péter Andrejits? Mire kel­lene neki bunda! A kutya beissza a legelső jó alka­lommal.“ „Az nem a te dolgod, öreg“— mondá a kóbor — „hogy beiszom-e vagy se! Ő nagysága már egy­szer szíveskedett nekem ajándékozni a bundát; ez az ő urasági akarata — és te szolga, nem mon­dhatsz ellent, hanem engedelmeskedel.“ „Féljed az istent te zsivány!“ felelé Savel­ju­s haragosan. „Nem látod hogy a gyermeknek nincs meggondolása; együgyüségét hasznodra akarod for­dítani ! Mire neked a szép börbunda. Úgy sem húz­hatod átkozott lábaidra. “ „Ne okoskodjál,“ mondám felügyelőmnek. „Hozd elő a bundát rögtön!“ „Ah­a jóságos isten!" sóhajtozott Saveljits. „Az uj nyúlbörös bundát! Aztán ha valami olyas lenne — de ilyen sehonnai naplopónak !“ E közben a ruhát előhozta. A paraszt tüstént felpróbálta. A bunda, melyből magam is kinőttem volt, valóban kissé szűk volt neki. De most már gon­dolta, menjen a hogy akar s felhúzta, bár persze var­rása ropogott. Savelju­s majd­hogy nem sirt, a mint a fonált szakadni hallotta. A kóbor ajándékommal rendkívül elégült volt. Kibitkámig kisért s mélyen meghajolva mondá : „Ezer köszönet nagyságos ur! Isten jutalmazza meg jóságát. Sohasem fogok meg­feledkezni jóakaratjáról!“ Elment dolgára és én is tovább haladtam, mit sem gondolva Saveljits boszan­­kodására. Majd elfeledtem a tegnapi zivatart és veze­tőmet a nyúlbőrbundával egyetemben ... Orenburgba érkezvén, tüstént a generálishoz mentem. Magas növésű de az időtől kissé meghajolt ember volt. Hosszú, ezüstfehér haja volt. Viseltes, át­lőtt egyenruhája Anna Ivannovna idejebeli harcosra emlékeztetett s kiejtésén német dialektus érzett. Át­­nyujtom neki atyám levelét. A mint nevét hallotta, átható pillantást vetett reám. „Ah ! istenem“ —­ mon­dá — mi rég volt Andrej Petrovits a te korodban , és most már ily derék fia van!“ Feltörte a levelet és félhangon olvasott, közben észrevételekkel kisérvén. „Nagyságos Iván Karlowits úr, remélem, hogy excellenciád.......“ „Micsoda dolog ez! Pfui, hogy nem szégyenli magát! Persze, a rend mindenek előtt, de mégis így írni egy öreg collegájának !----“ „Ex­cellenciád nem feledte el....“ „Hm !“------„és-----­mint .... a boldogult hadvezér Man..........Hadse­reg .... és még . . . Karolina . . . .“ „Hehe, pajtás, hát még most is emlékezik az ifjúi bolondságokra !“— „Most a dologra .... Önnek az én virgonc . . . .“ „Hm ! . . .“ „Tövis­ keztyüvel fogni*)..........“ „Mi az? Tövis keztyü? Ez valami orosz példabeszéd!.... Mit teszen az, tövis keztyüvel fogni ?“ ismételte felém fordulva. „Az azt teszi“ — felelék lehető ártatlan pofával — „barátságosan bánni, nem lenni szigorúnak, több szabadságot engedni, etc.......... „Hm! Értem . . . .“ ,„nem hagyni sok szabadsá­got ........“ „Nem! a tövis keztyü valami egyebet je­lent ....“ „Átnézve az útlevelet..„Hol van ? Ah itt..“ „és a semenowi testőr századtól___“ „Jó-jó, mindenről lesz gondoskodás ....“ „Engedd, hadd öleljelek meg, mint régi pajtást és barátot.......“ „Ah! végre ide jutottam.... és igy tovább, és igy tovább.... Nos, kedvesem,“ monda, miután a levelet elolvasta és útlevelemet félre tette: „Minden me­glesz Mint tiszt az **)­­ századba fogsz lépni és most hogy ne veszíts időt reggel tüstént menj a Belogorszki erősségbe, hol Miranov kapitány főnöksége alatt fogsz állani, igen jó, derék ember. Ott meg fogod ta­nulni az igazi szolgálatot, a valódi fegyelmet. Oren­burg nem neked való. A szórakozás hátrányos az ifjú embereknek. Ma délben vendégem leszesz.“ „Minden perc roszabb!“ gondolom magamban. „Mi hasznom benne, hogy már csaknem az anyatest­ben testőr-kadéttá lettem ? Hová vezetett az engemet? Az ***-i századba, és egy kietlen erősségbe a kirgiz­­korszaki sivatag szélén. Iván Karlowitsnál ebédeltem, öreg segédje mel­lett. Szigorú német gazdálkodás uralkodott asztalán; úgy gondolom, hogy a helyőrségbe való gyors külde­tésemnek oka azon aggodalom volt, nehogy majd asztalánál néha-néha egygyel több vendég foglaljon helyet. Másnap búcsút vettem a tábornoktól s megindul­tam kijelölt helyemre. *) Tiszteletapát s anyát az oroszoknál a mátkapár az esküvő napján kap. Ezek ugyanis az esketési szertartásnál a tulajdonképeni mátkavezetők, kik kijeleltetésük szerint az apa és anya helyét pótolják a mátkapárnál. Fordító. *) Orosz példabeszéd : kurtán bánni valakivel. HARMADIK FEJEZET. Az erősség. Belogorszk erőssége negyven orosz mértföldre fekszik Orenburgtól. Az ut a Jark szirtes partjánál halad el. A folyam még nem volt befagyva s ólom­­szinü habjai szomorúan sötétültek az egyhangú, hó­lepte partok között. Ezentúl a Kirgiz-puszta nyúlik el. Szemlélődésekbe merültem, melyek többnyire igen szomorúak valának. A határőrségi élet kevéssé volt vonzó rám nézve. Miranov kapitányról, jövendőbeli főnökömről egy képet alkottam magamnak s úgy képzeltem, mint szigorú, mord öreget, ki csak a szol­gálattal ismeretes, s minden kicsiségért kész engem kenyérre és vízre ítélni. Ekközben szürkülni kezdett. Elég gyorsan haladtunk. „Messze még az erősség ?”– kérdem fuvarosomat. — „Nincs már messze...“ fe­lesé­g már ide látszik. Mindenfelé néztem, azon re­ményben, hogy ijesztő bástyákat, tornyokat és sán­cokat fogok látni, azonban egyebet nem vettem észre, mint egy kis falut, kerítéssel körülvéve. Egyik felől három-négy széna-boglya állott, a másikon egy kaj­­sza szélmalom tanyán leeresztett szárnyakkal. „De hát, hol az erősség ?“ kérdem bámulva.­­• „Ott van ii!“ feleté a fuvaros a falucskára mutatva és ezen szónál ugyanabba be is hajtottunk. A kapunál egy régi ivaságyu tűnt szemembe : az utcák szükek és görbék voltak, a házacskák alacsonyak és nagyrészt szalmával fedettek. Parancsoltam, hajtson a várpa­rancsnokhoz, és egy pillanat múlva a kibitka kicsi faháznál állott meg, mely egy dombon, a hasonlókép fából épült templom mellett volt építve. Senki sem jött elembe. A tornácba léptem s az előterem ajtaját kinyitottam. Itt az asztalnál egy vén invalidus ült s egy zöld egyenruha karjára kék foltot varrt. Kértem, jelentsen be. „Menjen csak be“ mondá az invalidás : „a mieink benn vagynak!“ Egy sze­gény, régi módon ékített szobába léptem. A szöglet­ben egy állvány volt edényekkel : a falon egy tiszti oklevél függött üveg és ráma alatt, ugyan e körül ragyogott néhány népies fametszés : Kustrin és Ozsa­­koff hódítása, valamint a „menyasszonyválasztás­" és a „Kandúr temetése.“) Az ablaknál egy öreg asz­­szony ült, rövid felöltönyben, fején keszkenő­ fona­lat gombolyított, melyet neki egy félszemű­, tiszti­egyenruhás ősz ember tartott. (Folytatása köv.)

Next