Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-13 / 9. szám
9-ik sz. Szerdán jan. 13. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere *7. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési díj: Félévre......................8 írt. Negyedévre ... 4 fit. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda, Reáliskola-utca 6-dik szám 1-ső emelet. Hirdetési dij : Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . 30 kr. lap 1864-diki január 1-től kezdve ily alakban jelen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, naponkint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 ft; évnegyedre: 4 ft, Emich (Jusztáv, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). TÉLI DAL. Elfeledten s elmaradtan, Fűrész hivatalra kaptam, Nem mulatság , nem is tréfa , Kemény vas az néha-néha : Várni késztet minden óra S várakozom az után, Várom , mig egy tündérszóra — Lefoly a víz a Dunán. Marzona tér ül diadalt, Alszik a föld, vagy meg is halt, Messze lehet ébredése, Alig lüktet érvelése , De én várom, hogy agg csontja Fel fog még mozdulni tán S tarka zászlóját kibontja .. . Mi bontja ? . . . a tulipán ! Körülöttem hegyen-völgyön , Hallgat a táj, mint egy börtön , Eltiporva minden éke S hamvadóban büszkesége : De én mégis egyre várom , Hogy megéled s felrival A kizöldülö határon No’s mi ? . . . hát a régi dal. Kicsapott a víz a partra , Viharos szél felkavarta, Habja nem tisztula még meg Csillag és nap tükörének : S azt is csak én várom égve : Én függesztek rá szemet, Hogy lesülyed a fenékre . . . No’s mi sülyed ? .... a szemet. Sürü felleg réges-régen Táborozva gyűl az égen , Se nem esik, se nem dörren Nyomaszt lomha árnya szörnyen S várom, mivel várnom illik, Pedig mily régóta már, Hogy kivillan s felszökellik . . . No’s mi ? ... a jó napsugár. Duna vize egyre ballag , Tulipán a földben hallgat; Régi dalnok hangja nincsen, Rest a nap , hogy kitekintsen, S zavaros a folyam árja : Róla szívem mit tehet! Az én szivem egyre várja, Várja azt, mi megjöhet. És ha milyom évet élnék, Hivatalt mégsem cserélnék , Küzdeném a régi bajjal, Hol nevetve, hol sóhajjal : De ajkamnak tiltva lenne Csüggetlenül szólnia, Szengené, hogy nem veszett el Nem veszett — Polónia ! LÉVAY JÓZSEF: A NYOLCVANÉVES FÉRJ HÁTRAHAGYOTT LEVELE. (Novella. — Folytatás.) — Köszönöm vigasztalását, édes bátyám — felesé a fiatal özvegy — de vegye figyelembe: vannak örültek, a kikről az egész világ ezt susogja, maguk pedig, sejtelemmel sem birnak szerencsétlenségükről. Én ellenben azon örültek közé tartozom, a kiknek elmeháborodottsága a világ előtt titok, magam azonban rég meggyőződtem róla. — Ne ejts kétségbe gyermek — riadt fel Szamosházy, a ki már-már azon tépelődik, nem tenné-e helyesen, ha e képzelődöt ölbe fogja s úgy viszi haza. — Mondtam, hogy valami efféle lesz a vége az ilyen éjjeli botorkálásoknak. Az ifjú ismét karját nyujtá a hölgy felé, a ki azt elfogadá. A bokrok közé vetett lámpából épen most enyészett el az utolsó lánglobbanás. Ellenben az oszlani kezdő felhők közöl a már fogyni kezdő hold sugarai törtek elő, s a reszkető hölgy fehér arcát megvilágíták. Az ifjú a remény és kétségbeesés között hányatva vizsgálá a vonásokat. Mintha csendes, szelíd mosoly ült volna azon ajkakon, honnan néhány perccel előbb a borzalom hangja származék. Talán elismerte hogy túlzó és igaztalan volt saját maga iránt. Talán megbánta, hogy legjobb rokonainak bút és aggodalmat okozott. Azonban néhány lépésnyit előre haladva visszaesek előbbi hangulatába, s monda:• Talán nem úgy szóltam magamról, amint vagyok, hanem ammint egykor netán lehetnék , mitől őrizzen az Isten. Egyébiránt Petneházy úr bátran mondhat felőlem ítéletet. Ma már másodszor hallotta, mint játszom a zongorán. A férfiakról azt mondják „az izmodor maga az ember“ — én pedig azt tartom magamról: oly tökéletlen lény vagyok az életben, mint a minő helytelenül játszom hangszeremen. — Noha ezt tartod magadról — válaszoló Szamosháty oly hangon, mint aki elvégre bevégezni akarja a vitát — akkor a legjelesebb menyecske vagy Szabolcsvármegyében. Ki merne veled versenyre kelni a zongorán ? Gábor öcsénk nagy művész, pláne klavkmester akar lenni Pesten, de ő mondta nekem az este, hogy gyermekkorában jelen volt Kolozsvárott, amidőn Liszt játszott, de azóta sem hallott olyat, akinek játéka annyira gyönyörködtette volna, mint a tied. Ez ugyan egyenes füllentés volt érdemes Szamosházy táblabiró úrtól, azonban az ifjú nem mondott ellene. Erzsiké előtte szentebb és magasztosabb eszménykép volt, mintsem mások előtt csak nevét említette volna; de utoljára is annyi igaz volt, hogy életében zongorajáték még nem szerzett lelkének annyi gyönyört és élvet, mint a mennyit a lefolyt néhány est megadhatott. Többet nem szóltak. Hallgatagon kisérék a fiatal özvegyet szobájának ajtajáig, ahol a nőcseléd várakozott rája. Maguk saját szállásukra tértek s legelőször is kellemes megelégedéssel tapasztalták, hogy idő közben ritkulván a vendég a háznál, a tudós archeológus számára más szobában vetettek ágyat. Szamosházy rettenetesen káromkodott, pokolba kívánta még azt is, a ki legelőször jött arra a gondolatra, hogy a zenét, melyet azért adott az isten, hogy táncoljanak rajta az emberek, komoly vagy épen kisértetes gondolatok ébresztésére használja, valaki, és isten ajándékával visszaéljen. Midőn pipájából utolsót szippantott, s kiverte ősi modorúan a hamut tenyerébe, mondá: — Mint ma reggel súgtam füledbe , nagy beszédem van veled. Most hiába szólnék, mert látom, hogy azok a kongóbongó fonaták a te fejedet is megzavarák. Aludd ki mámorodat s ha felkelünk mondok egy szót, kettő is lehet belőle. IX. Másnap reggel az ifjú azon szándékból, hogy a titkos beszélgetést Szamosházyval kikerülje, vagy legalább minél továbbra halaszsza, jókor kelt föl s kiment a kertbe, fris levegőre. Azonban a hajnal első órája óta az öreg ur is csak félszemmel aludt s a mint észrevette társa távozását, sebtében néhány darab ruhát öltött magára s utána indult a megfutamodottnak. És a kert egyik elhagyatottabb részén találkozván vele, igy szólott hozzá: — Te szaladsz előlem, pedig ha a föld alá bújtam volna is, neked kellene engem fölkeresned. — Parancsol velem uram bátyám? — Ülj le erre a lócára s meg ne moccanj, mig el nem végeztem mondókámat. Különösen pedig tiltakozom a félbeszakítások ellen, mert megtörténhetik, hogy míg tisztán meg nem értesz, félreértésből haragra lobbanhatsz ; bízom azonban a világlátott ifjú tapasztaltságában, hogy elvégre igazat adandsz, s követed tanácsomat. Tehát hallgass meg. — Nem dughatom be fülemet; azt sem tehetem, hogy bátyámat udvariatlanul a faképnél hagyjam. — Hallottál-e már itt létedben valamit, Erzsiké hugunk vagyoni állapotáról ? — Bátyám mondá, hogy a rokonok aláírás útján szándékoznak számára hozományt összerakni. Ha jól emlékszem, nem mulasztom el a rokoni szeretet ezen fényes bizonyságát kellőleg méltányolni. — Meglehet, hogy ezt is gondoltad, de hogy szóval mondtad volna, nem emlékszem. Azonban tapasztalván, hogy egyátalában nem vagy kiváncsi természetű, és nem igen tudakolódol oly dolgok felöl, miket nem ártana jól tudni, elmondom előtted, hogy Erzsiké hugunk, egyike Szabolcs vármegye leggazdagabb hölgyeinek. Férje, Petneházy Boldizsár 50 ezer forint évi jövedelmet hagyott rá, de oly föltétellel, hogy ha másodszor férjhez menne, minden az utolsó Petneházyra, Ábrahám bátyánkra s ennek halála után a Petneházy leányágra szállna. ■—■ Elég szívtelenség a férjtől az ily fiatal nő irányában. — Előre tiltakoztam az elhamarkodott észrevételek ellen : kérlek , ne adj másodszor is alkalmat e figyelmeztetésre. — Tessék folytatni. — Mint tudod, Erzsiké hugunk hat év óta viseli az özvegyi gyászt. Itt lakván Ábrahám bátyánknál, jövedelme legnagyobb részét azon rokonok között osztja ki, a kik egykor örökösei lesznek. E részben mindnyájan mély hálával tartozunk neki. A menyecske azonban fiatal, szép, elmés, eszes, nemesszivü és szeretetreméltó : engedhetjük-e mi vérrokonok, hogy a természet ily ritka adománya célját eltéveszsze s elhervadjon e virág, mely bármely férfit képes volna boldoggá tenni ? Kezdesz érteni öcsém ? — Azt hiszem, felfogtam beszédének értelmét. — Hozzá kell még tennem, hogy ha Erzsike hugunk férjhez menetelével férje vagyonát elvesztené , még koránt sem volna egyedül azon többször említett harmincezer forintra szorítva. Felteheted Ábrahám bátyánkról, aki az özvegy vagyonát kezeli, hogy némi előrelátásból az évenkénti jövedelemből egyetmást félre is rakosgat; e mellett Erzsiké hugunk, mint Szamosházy-leány osztályos rokona lévén a Petneházyaknak, azon esetre, ha a vagyon a mellék-ágakra szállana, maga is az örökösök sorában jelennék meg. — Szüksége mindezt nekem is tudnom, uram ? — Elmondtam a bevezetést, halld a következtetéseket. Szóval : én az gondoltam, hogy m efféle szegény élősdi zongoramester létedre, épen nem vétenél rangod és személyed ellen, ha összeszedvén férfiasságodat, próbát tennél : nem sikerülne-e valami ttán módon, a gyönyörű szép, s még mindenesetre elég gazdag fiatal özvegyet másodszor is főkötő alá keríteni? PÁLFFY ALBERT. (Folytatása köv.)