Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-13 / 9. szám

9-ik sz. Szerdán jan. 13. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere *7. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési díj: Félévre......................8 írt. Negyedévre ... 4 fit. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda, Reáliskola-utca 6-dik szám 1-ső emelet. Hirdetési dij : Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 kr. lap 1864-diki január 1-től kezdve ily alakban jelen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, n­a­p­o­n­­­kint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 ft; évnegyedre: 4 ft, E­m­i­c­h (Juszt­á­v, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). TÉLI DAL. Elfeledten s elmaradtan, Fűrész hivatalra kaptam, Nem mulatság , nem is t­r­é­fa , Kemény vas az néha-néha : Várni késztet minden óra S várakozom az után, Várom , mig egy tündérszóra — Lefoly a víz a Dunán. Marzona tér ül diadalt, Alszik a föld, vagy meg is halt, Messze lehet ébredése, Alig lüktet érvelése , De én várom, hogy agg csontja Fel fog még mozdulni tán S tarka zászlóját kibontja .. . Mi bontja ? . . . a tulipán ! Körülöttem hegyen-völgyön , Hallgat a táj, mint egy börtön , Eltiporva minden éke S hamvadóban büszkesége : De én mégis egyre várom , Hogy megéled s felrival A kizöldülö határon No’s mi ? . . . hát a régi dal. Kicsapott a víz a partra , Viharos szél felkavarta, Habja nem tisztula még meg Csillag és nap tükörének : S azt is csak én várom égve : Én függesztek rá szemet, Hogy lesülyed a fenékre . . . No’s mi sülyed ? .... a szemet. Sürü felleg réges-régen Táborozva gyűl az égen , Se nem esik, se nem dörren Nyomaszt lomha árnya szörnyen S várom, mivel várnom illik, Pedig mily régóta már, Hogy kivillan s felszökellik . . . No’s mi ? ... a jó napsugár. Duna vize egyre ballag , Tulipán a földben hallgat; Régi dalnok hangja nincsen, Rest a nap , hogy kitekintsen, S zavaros a folyam árja : Róla szívem mit tehet! Az én szivem egyre várja, Várja azt, mi megjöhet. És ha milyom évet élnék, Hivatalt mégsem cserélnék , Küzdeném a régi bajjal, Hol nevetve, hol sóhajjal : De ajkamnak tiltva lenne Csüggetlenül szólnia, S­zengené, hogy nem veszett el Nem veszett — Polónia ! LÉVAY JÓZSEF: A NYOLCVANÉVES FÉRJ HÁTRAHAGYOTT LEVELE. (Novella. — Folytatás.) — Köszönöm vigasztalását, édes bátyám — fe­lesé a fiatal özvegy — de vegye figyelembe: vannak örültek, a kikről az egész világ ezt susogja, maguk pedig, sejtelemmel sem birnak szerencsétlenségük­ről. Én ellenben azon örültek közé tartozom, a kiknek elmeháborodottsága a világ előtt titok, magam azon­ban rég meggyőződtem róla. — Ne ejts kétségbe gyermek — riadt fel Sza­­mosházy, a ki már-már azon tépelődik, nem tenné-e helyesen, ha e képzelődöt ölbe fogja s úgy viszi ha­za. — Mondtam, hogy valami efféle lesz a vége az ilyen éjjeli botorkálásoknak. Az ifjú ismét karját nyujtá a hölgy felé, a ki azt elfogadá. A bokrok közé vetett lámpából épen most enyészett el az utolsó lánglobbanás. Ellenben az osz­­lani kezdő felhők közöl a már fogyni kezdő hold su­garai törtek elő, s a reszkető hölgy fehér arcát meg­­világíták. Az ifjú a remény és kétségbeesés között há­nyatva vizsgálá a vonásokat. Mintha csendes, szelíd mosoly ült volna azon ajkakon, honnan néhány perc­cel előbb a borzalom hangja származék. Talán elis­merte hogy túlzó és igaztalan volt saját maga iránt. Talán megbánta, hogy legjobb rokonainak bút és aggodalmat okozott. Azonban néhány lépésnyit előre haladva visszaesek előbbi hangulatába, s monda:­­• Talán nem úgy szóltam magamról, a­mint vagyok, hanem ammint egykor netán lehetnék , mitől őrizzen az Isten. Egyébiránt Petneházy úr bátran mondhat felőlem ítéletet. Ma már másodszor hallotta, mint játszom a zongorán. A férfiakról azt mondják „az izmodor maga az ember“ — én pedig azt tartom magamról: oly tökéletlen lény vagyok az életben, mint a minő helytelenül játszom hangszeremen. — No­ha ezt tartod magadról — válaszoló Sza­­mosháty oly hangon, mint a­ki elvégre bevégezni akarja a vitát — akkor a legjelesebb menyecske vagy Szabolcsvármegyében. Ki merne veled verseny­re kelni a zongorán ? Gábor öcsénk nagy művész, pláne klavk­mester akar lenni Pesten, de ő mondta nekem az este, hogy gyermekkorában jelen volt Ko­lozsvárott, a­midőn Liszt játszott, de azóta sem hal­lott olyat, a­kinek játéka annyira gyönyörködtette volna, mint a tied. Ez ugyan egyenes füllentés volt érdemes Sza­­mosházy táblabiró úrtól, azonban az ifjú nem mon­dott ellene. Erzsiké előtte szentebb és magasztosabb eszménykép volt, mint­sem mások előtt csak nevét említette volna; de utoljára is annyi igaz volt, hogy életében zongorajáték még nem szerzett lelkének annyi gyönyört és élvet, mint a mennyit a lefolyt né­hány est megadhatott. Többet nem szóltak. Hallgatagon kisérék a fia­tal özvegyet szobájának ajtajáig, a­hol a nőcseléd vá­rakozott rája. Maguk saját szállásukra tértek s legelőször is kellemes megelégedéssel tapasztalták, hogy idő köz­ben ritkulván a vendég a háznál, a tudós archeoló­gus számára más szobában vetettek ágyat. Szamosházy rettenetesen káromkodott, pokolba kívánta még azt is, a ki legelőször jött arra a gon­dolatra, hogy a zenét, melyet azért adott az isten, hogy táncoljanak rajta az emberek, komoly vagy épen kisértetes gondolatok ébresztésére használja, valaki, és isten ajándékával vissza­éljen. Midőn pipájából utolsót szippantott, s kiverte ősi modorúan a hamut tenyerébe, mondá: — Mint ma reggel súgtam füledbe , nagy beszé­dem van veled. Most hiába szólnék, mert látom, hogy azok a kongóbongó fonaták a te fejedet is megzava­­rák. Aludd ki mámorodat s ha felkelünk mondok egy szót, kettő is lehet belőle. IX. Másnap reggel az ifjú azon szándékból, hogy a titkos beszélgetést Szamosházyval kikerülje, vagy legalább minél továbbra halaszsza, jókor kelt föl s kiment a kertbe, fris levegőre. Azonban a hajnal első órája óta az öreg ur is csak félszemmel aludt s a mint észrevette társa t­á­vozását, sebtében néhány darab ruhát öltött magára s utána indult a megfutamodo­ttnak.­­ És a kert egyik elhagyatottabb részén találkoz­ván vele, igy szólott hozzá: — Te szaladsz előlem, pedig ha a föld alá búj­tam volna is, neked kellene engem fölkeresned. — Parancsol velem uram bátyám? — Ülj le erre a lócára s meg ne moccanj, mig el nem végeztem mondókámat. Különösen pedig til­takozom a félbeszakítások ellen, mert megtörténhe­tik, hogy míg tisztán meg nem értesz, félreértésből haragra lobbanhatsz ; bízom azonban a világlátott if­jú tapasztaltságában, hogy elvégre igazat adandsz, s követed tanácsomat. Tehát hallgass meg. — Nem dughatom be fülemet; azt sem tehetem, hogy bátyámat udvariatlanul a faképnél hagyjam. — Hallottál-e már itt létedben valamit, Erzsiké hugunk vagyoni állapotáról ? — Bátyám mondá, hogy a rokonok aláírás út­ján szándékoznak számára hozományt összerakni. Ha jól emlékszem, nem mulasztom el a rokoni szeretet ezen fényes bizonyságát kellőleg méltányolni. — Meglehet, hogy ezt is gondoltad, de hogy szóval mondtad volna, nem emlékszem. Azonban ta­pasztalván, hogy egyátalában nem vagy kiváncsi természetű, és nem igen tudakolódol oly dolgok felöl, miket nem ártana jól tudni, elmondom előtted, hogy Erzsiké hugunk, egyike Szabolcs vármegye leggaz­dagabb hölgyeinek. Férje, Petneházy Boldizsár 50 ez­er forint évi jövedelmet hagyott rá, de oly föltétel­lel, hogy ha másodszor férjhez menne, minden az utolsó Petneházyra, Ábrahám bátyánkra s ennek ha­lála után a Petneházy leányágra szállna. ■—■ Elég szívtelenség a férjtől az ily fiatal nő irányában. — Előre tiltakoztam az elhamarkodott észrevéte­lek ellen : kérlek , ne adj másodszor is alkalmat e figyelmeztetésre. — Tessék folytatni. — Mint tudod, Erzsiké hugunk hat év óta vi­seli az özvegyi gyászt. Itt lakván Ábrahám bátyánk­nál, jövedelme legnagyobb részét azon rokonok kö­zött osztja ki, a kik egykor örökösei lesznek. E rész­ben mindnyájan mély hálával tartozunk neki. A menyecske azonban fiatal, szép, elmés, eszes, nemes­­szivü és szeretetreméltó : engedhetjük-e mi vérroko­nok, hogy a természet ily ritka adománya célját el­­téveszsze s elhervadjon e virág, mely bármely férfit képes volna boldoggá tenni ? Kezdesz érteni öcsém ? — Azt hiszem, felfogtam beszédének értelmét. — Hozzá kell még tennem, hogy ha Erzsike hu­gunk férjhez menetelével férje vagyonát elvesztené , még koránt sem volna egyedül azon többször emlí­tett harmincezer forintra szorítva. Felteheted Ábra­­hám bátyánkról, a­ki az özvegy vagyonát kezeli, hogy némi előrelátásból az évenkénti jövedelemből egyetmást félre is rakosgat; e mellett Erzsiké hu­gunk, mint Szamosházy-leány osztályos rokona lévén a Petneházyaknak, azon esetre, ha a vagyon a mel­lék-ágakra szállana, maga is az örökösök sorában jelennék meg. — Szükség­e mindezt nekem is tudnom, uram ? — Elmondtam a bevezetést, halld a következte­téseket. Szóval : én az gondoltam, hogy m efféle szegény élősdi zongoramester létedre, épen nem vétenél ran­god és személyed ellen, ha összeszedvén férfiasságo­dat, próbát tennél : nem sikerülne-e valami ttán mó­don, a gyönyörű szép, s még mindenesetre elég gaz­dag fiatal özvegyet másodszor is főkötő alá keríteni? PÁLFFY ALBERT. (Folytatása köv.)

Next