Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-24 / 19. szám

19-ik sz. Vasárnap jan. 24. Kiadó­hivatal: Pest, bará­tok­ tere­­7. sz. Első évfolyam 864. Félévre......................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel. Előfizetési d­íj: FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám 1-ső emelet. Hirdetési d­ij : Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor ... 30 kr. 295PE lap 1864-diki január 1-től kezdve ily alakban jelen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, napon­kint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 ft; évnegyedre: 4 ft, E m i c­h (Juszt­á­v, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). A MERRE ÉN JÁROK . .. A merre én járok, A merre én megyek, Hideg a levegő, Vadak az emberek. — Közülem mindenütt Kihalt a vigalom, Fekete bú tenyész Sötétes utamon. Nem kérdi senki sem Milest ? mi fáj belől ?! Nincs a­ki részt vegyen Lelkem keserviből. Tán fél tőlem a nép, Tán látja arcomon , Hogy menthetetlenül Megöl a fájdalom ! MEDGYES LAJOS: PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Milyen büszke lelkű ember volt ez a Petőfi, ki­tetszik fenn említett, Tigris és Hyena című drámájá­val ugyanez időben történt esetéből. A drámát be­adta a Nemzeti Színházhoz. Elfogadták. A szerző azt kívánta: bérletszünetben adják elő. Erre ez igazgató­ság nem állott rá, sőt a mű színreh­ozatalát is mind­egyre halogatta. Petőfi várt egy ideig,­­ akkor visz­­szavette a darabot s a Pesti Divatlap borítékán nyi­latkozatot adott ki, tiltakozván azon egyedárulkodás ellen, minélfogva Szigligeti darabjait mindig vásár idején és bérletszünetben veszik elő, az övét pedig bérletfolyamban akarják adni és halasztják — ad graecas kalendas. „Fájdalom, oly körülmények közt vagyok — így végzi nyilatkozatát — hogy pár száz forintért művem bukását is kész lennék eltűrni, ha­nem méltatlanságot — istenemre­ pár millióért sem.“ De h­a dramaturgiai törekvései gátat leltek, e körülmény Petőfit irodalmi tanulmányainak más, lé­nyegesebb ágaiban nem korlátozta. 1846-ban már az angol és francia remekírókat olvasta, sőt Lauka és Lisznyai társaságában a spanyol nyelvet is tanulgat­ta, de aztán abbanhagyta. Shakespeare mindvégig legkedvencebb írója maradt. „III. Richard­“jának az Életképek hasábjain közlött bírálatában így szól fe­lőle : „Shakspeare ! változzék e név hegygyé s maga­sabb lesz a Hymalájánál, változzék e név tengerré s mélyebb és szélesebb lesz az atlanti óceánnál, változ­zék e név csillaggá s ragyogóbb lesz a napnál. Talán a természet kamatra adott valami nagy szellemet még a hajdankorban s a kamatot esztendőnkint a tőkéhez csatolta s miután ez évezredek múltával már meg­­számithatlan összeggé gyarapodott, terhe alatt lesza­kadt az ég s e roppant szellemkincs Angliának Straf­ford nevű városában esett le, egy gyapjukereskedő silány viskójába, épen mikor e jámbor atyafinak Vil­mos nevű fia született, ki első lélekzetével beszitta, mi az égből rá omlott. Megrabolta a természet min­den szépségét, mi csak azt szedegetjük, böngészget­jük, mit otthagyni épen kedve telt, vagy a mit el­hozni méltónak sem tartott. Nincs az az indulat, nincs az a szenvedély, az a jellem, melynek mását nem adta s oly festékkel, mely semmi idő múltával sem veszti el színét, még csak meg sem halványodik; ne­ki jutott örökül azon ecset, melylyel a világszellem a tarka földet, a fényes csillagokat és a kék eget fes­tette, mik olyanok lesznek évezredek múlva, a milye­nek voltak évezredek előtt.“ Az újkori köztek közt Beranger volt főolvasmá­nya. Tanulmányai és pazarul termékeny munkás­sága azonban nem akadályozták hogy mozgékony szellemének engedve, első belföldi utazását követő­­leg gyakori kirándulásokat ne tegyen. Mihelyt arra­­való módhoz jutott, mindjárt búcsút vett a segédszer- i kesztői veresplajbásztól s Pestet odahagyogatva, a közel környéken ütött tanyát. Fölkereste szüleit Du­­navecsén, hol, mint énekli „falu korcsmájában“ volt a lakása; kitelepedett Szalk-Szentmártonra, bérbe vevén egy kis pusztai házat, egész nyárra huszonöt forintért. —• ott aztán megirt egy füzet verset, mint Vörösmarty szokta mondani : csakúgy k­u­t­y­a f­u­t­­tában. (Visszaérkezésekor mindig Vörösmartyt lá­togatta meg legelőször.) így irta a Hóhér Kötelét is, — útközben a kocsi párkányán és a korcsma falán, tizennégy nap alatt. Rendkívül könnyen jött neki. 1846 közepén végkép megvált a Pesti Divat­laptól és egy szellemi mozgalomfélére állott, melynek tervét az ifjabb irodalmi nemzedék tagjai rég fözö­­gették. Ugyanis tiz fiatal iró többnyire a tehetsége­­segesebbek közös összeállóit oly különös fogadalom mellett, hogy a magyar irodalmat a kiadók gyámsá­ga alól emancipálják s 1847. jul. 1-től fogva többé lapokba nem dolgoznak, hanem munkáikat saját ki­adásuk mellett megjelenendő önálló füzetekben bo­csátják közre. Ezek voltak betűrendben : Bércy Ká­roly, Degré Alajos, Jókai Mór, Kaján Ábel (Pákh Albert álneve), Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Obernyik Károly, Pálfi Albert, Petőfi Sándor, Tompa Mihály. Ezek közt találkoztak olyanok is, a­kiket a kiadók minden nagy szomorúság nélkül elszalaszthat­­tak; de köztük volt Petőfi, kinek költői nymbusa az igaztalan critica felhőit rég szétfoszlatta volt*) Jókai — ki beszélyeivel már szép névre tett szert — Tom­pa, stb. Pálfi Albert azt indítványozta, nevezzék m­a­­gukat a franciák példájára romanticusoknak és pedig magyar romanticusoknak. De e gondolat nem lelt viszhangra. Lettek volna továbbá a „tizek“ szövetségében, kik az akkori forrongó időkhöz képest, az egyesü­lésnek politikai színezetet akartak adni. De az eszme nem volt a viszonyokból nőve; központja hiányzott; ennélfogva célja nem sikerült s a társaság felbomlott a nélkül, hogy munkálataiból csak egy füzetet is közölhetett volna. Igaz, hogy ek­kor már a politikával saturált levegő a szépirodalom részére kevéssé volt kedvező , másfelől Petőfit is kö­zelebbi érdekek vették igénybe. A szövetkezés kezdetén Vahot Imre a tizek számára furcsa apropost készített. Kihirdetik tud­niillik ezek nagy hírre, hogy ők júliuson túl lapokba nem dolgoznak. Vahotnál majd mindegyiktől volt a Pesti Divatlap számára azelőtt megvásárlott, kiadat­lan kézirat. Fogja magát s a Divatlap második félévi első számában egyszerre öt­­­ü­ktöl közöl dolgozatot. Nagy lárma lett a Pilvax-kávéházban székelő Fiatal Magyarországnál. Volt látásfutás, gyűlés-tanácskozás. Végre Petőfi fogalmazott egy nyilatkozatot s a töb­biek nevében oly fölszólitással vitte Vahot Imréhez, hogy lapja jövő számában okvetlen közölje. De a nyilatkozat oly éles hangon volt írva, hogy Vahot a közlésre rá nem állván, Petőfit elutasította vele. Pe­*) Az Életképekhez mellékelt Irodalmi Úr 1846. I. e. 13. számában többek közt egy bírálat jött újabb versei­ről , mely Császárnak ugyanott megjelent hasontárgyu köz­leményét nagyobb részt visszavonja s Petőfit, mély érzése­, képdús nyelve­ és emelkedésének elismerése mellett, a né­piességben Vörösmarty és Cucor mellé teszi. (Kiket már meghaladott volt). A Honderűvel — ugyancsak az Életké­pek 1846. II. t. év­folyamában Medgyes Lajos tört érte lancsát,­tőfi követelt s midőn ez nem használt, párbajjal fe­nyegetőzött. Hanem akkor nem olyan könnyen men­tek az irodalmi párbajok, mint most; ez is abban­­maradt. Később volt Petőfinek egy párbaja Vasvári Pállal, a szép elméjű és készültségű ifjú történet­íróval, pisztolyra, — de egyik sem talált. Aztán meg­int jó barátok lettek. Vachottal ez eset után sokáig feszült viszonyban állott Petőfi, a Divatlapot már úgy is jó idő óta el­hagyta volt és 1846 őszén kezdve kizárólag az Élet­képekbe dolgozott. Hanem a forradalom vége felé, halála előtt, fölkereste egykori pártfogóját s béke­jobbot adott neki. 1846 végén fordulópont állott elő Petőfi életében Azon év őszén ugyanis Szathmár vármegyébe és Erdély felé utazván, Nagy-Károlyban (mint egy levélben Írja : September 8-dikán) megismerkedett Szendrey Júliával, gróf Károlyi Lajos Erdődön lakó jószágigazgatójának Szendrey Ignácnak nagyobbik leányával, oly leánynyal a ki Párizsnak is sok volna, a George Sandok hazájának, nem pedig Szathmár­­nak, az olmos-fütykösök termő földjének.“ (így jel­lemzi azon évi dec. 26-kán Pestről Orlaihoz intézett levelében.) Első találkozásuk bálban esett. Az ismeretséget kölcsönös szerelem követte. A kezdődő viszony a szülőknél, kik nem szíve­sen látták, hogy gyermekük a bizonytalan állapotú és jövőíjű költőéhez kapcsolja sorsát: makacs ellen­zésre talált. De az egyszer megfogamzott szenvedélyt többé kiirtani nem lehetett és a szülök ellentállásának nem lett egyéb eredménye meghasonlásig menő hasz­talan keserűségnél. Az első találkozást 1847 májusában második kö­vette. Petőfi megint lerándult imádottjához, oly szán­dékkal, hogy onnan Zemplénbe, Gömörbe és Nógrád­­ba kerül s úgy vissza Pestre. Pestről aztán külföldre szándékozott, nőtlensége utolsó hónapjait Lisznyai Kálmán társaságában utazással töltendő. Meg akarta látogatni Angliát és Franciaországot, föl akarta keres­ni Berangert, kit ő „a világ új megváltójának, a sza­badság legnagyobb apostolának“ nevezett. Azt mond­ta, hogy a júliusi revolutio ágyudörgése Beranger dalainak viszhangja volt s hogy az a világ legna­gyobb költője. Utjának kitűzött menetrendjét azonban később beállott körülmények megváltoztatták. Május 21-én reggel indult el Pestről, s Nagy­ Károlyon át Erdődre érkezett. A mily hévvel várta itt egy rajongó ifjú lány szerető szive, és oly kevéssé örvendetes fogadtatásban részesült a szülők részéről s pár­ nap múlva föl kellett szedni a sátorfát. Pünkös­döt Nagy-Bányán és környékén töltötte, hol az ott működő szinésztársulatnál egy öreg bajtársával, Rá­kosival találkozott. Azelőtt három és fél évvel az­­ Érmelléken együtt működtek volt. — Itt látott elő­ször leányát s meg is énekelte, de e költeménye nem tartozik a sikerültebbek közé. Utoljó felé már életének majd minden mozzana­tát megénekelte, noha nem mondhatni, hogy az ihle­tés mindenikben kísérte volna. Midás története csak egyszer esett meg — s az is csak mese hogy az ő kezének érintésétől minden aranynyá változott volna. De hisz ilyesmit a legnagyobb lángelmétől is — mi­nek egyike volt Petőfi­­ — túlzás lenne követelni; termékenysége már így csudálatos. Nagy-Bányán hagyók, május végén. Bányáról rövid­­­idő múlva visszatért Erdődre, oly feltétellel,, hogy ha kedvesét elveszti , nem éli túl — ezt a Ko­vács Pál által szerkesztett győri „Hazánk “-ban nyil­ván megírta Herényihez címzett úti levelei során. Pe­tőfi már ekkor annyira a nyilvánosságé lett, hogy legbensőbb szívügyeit és családi dolgait is minden botrány nélkül nyilvánosan folytatta. (Folyt. köv.) S ZILAHY KÁROLY.

Next