Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)
1864-03-26 / 71. szám
Kiadó-hivatal: Fest / barátok tere *7. sz. Első évfolyam 1864. 71-ik sz. Szombaton márc. 26. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr. .Bélyegdíj minden igtatáskor . . . 30 kr. ÚJ ÉVNEGYEDES ELŐFIZETÉS A „FŐVÁROSI LAPOK ” -ra. E lap jövőre is a nevesebb írók közreműködése mellett s mindennap fog megjelenni, koronként képekkel. Előfizetési dij, ápril. 1-től június végéig, vagyis, évnegyedre, helyben úgy mint vidékre, mindennapi küldés mellett 4 ft. A „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala(Barátok tere, 7. sz.) A VAD RÓZSA. Beszélj. B. Podmanicky Frigyestől. (Vége.) IV. Két hóval, miután ez idő alatt semmit sem halottam Rózsiról, levél érkezett tőle, melynek tartalma igy hangzott: Kedves pártfogóm! Noha minden oda mutat, hogy már rég megfeledkezél rólam s nem is veszed szívesen, ha hozzád való ragaszkodásom jelei által untatlak, — mégis ez egyszer még, s ha Isten úgy akarja, ez életben utólször alkalmatlankodom soraim által. Midőn ezelőtt néhány hóval búcsúztál tőlem, oly értelmű szavakat ejtél, melyek irántam táplált érzelmeidet s kívánalmaidat félreérthetlenül tudaták velem. Azon reám nézve sújtó — de hidegen átgondolva s megfontolva körülményeidet,s nagyon is természetszerű aggodalmak teljesültek; mind a mellett legtávolabbról sincs jogom zúgolódni a sors s még kevésbbé ellened, ki annyi jót tevés már érdekemben , s kinek üdvös tanácsai nyomán , egybe hasonlítván jelen viszonyaimat azokkal, melyek súlya alatt hervadtam, midőn először találkozunk, váratlanul boldog s elégedett lettem. Tekintve az itt mondottakat, bár vérző szívvel, de mégis kötelességemnek tartom követni egyszer kimondott véleményedet s teljesíteni akaratod; teszem pedig ezt, mert megszoktam szót fogadni annak , ki soha roszindulattal irántam nem viseltetett. Azon szavaidra célzok, melyeket utolsó együttlétünk alkalmával mondál, midőn szó volt barátnőmről, a ki..... . De ne is elemezzük az akkor mondottakat, tudod te jól, miről volt akkor szó, s mi véleményben valót. Ezeket előrebocsátva, kötelességemnek tartom neked jelenteni, hogy feltett szándékom egy szorgalmas s irántam jó indulattal lévő fiatal iparűző hozzám intézett házassági kérelmét meghallgatni, azon esetre, ha helybenhagyásodat ez ügyben elnyerem, miután egyedül ez bírhat engem a végleges „igen“ szó kimondására. Légy szíves tehát tudatni velem ez ügyre vonatkozó véleményedet, hogy a szerint járhasson el Rózsi. Dacára annak, hogy e levél vételekor, az ilynemű kisebbszerű eseményeknek alig tért engedő komoly viszonyoktól környezetten éltem, mégis nagy hatással volt annak tartalma reám. Átlátván, hogy Rózsi, az általam adott tanácsot nem csak követte, de már mást meg is kínált szivével, hiúságomnak irányában meg nyilvánulható végszikrái még egyszer feléledének, — mert legtöbbnyire, a szív viszonyait érdeklő ügyekben , vajmi zokon esik, ha küllátszatra önzéstelenül s őszinte okoknál fogva nyújtott tanácsaink követésre találnak. Hiúságom e féltékeny fellobanását némileg csillapitá azon hit , hogy az egész talán csak csel és fogás, melynek segítségével Rózsi szerelmemet véli visszanyerhetni. Ez utóbbi okoskodás győzött, s kifejezést talált egy levélben , melyben örömömet s helybenhagyásomat fejezem ki velem közlött életterve felett s megdicsérem, hogy felhagyva a költői fellengős eszmékkel, inkább az élet gyakorlati viszonyaihoz alkalmazkodik ; nem mulasztom el egyszersmind fényes nászajándékot helyezni kilátásba, melyet Pestre való érkezésem alkalmával személyesen nyújtandók át. Néhány nappal azután egy hozzám címzett levél borítékán Rózsi írására ismervén, kedélyem felháborodott, mintha mégsem volnék oly egészen közönyös lehető tartalma iránt. Ez egyszer vereséget szenvedett hiúságom, a leányka sokkal őszintébb lévén, mintsem gondoltam. Megköszönte iránta tanúsított jóindulatomat, de megtagadta kerekdeden a nászajándék bármi civn alatti elfogadását: pirulnia kellene — úgy mond — ha bármi adományt elfogadna még tőlem, miután teljes mértékben élvezi iránta tanúsított szeretetemnek reája nézve üdvös következményeit. E levél tartalmán el nem fojtható keserűség ömlött el, mely utolsó hozzája intézett soraim hangulatának volt egyedül tulajdonítható. Elkomolyodtam, meggondolván: e lény megsértett önérzete által késztetve mi életpályának megy elé, melyen haladva talán boldogtalanná váland; fel is tettem magamban őt Pesten legközelebb felkeresni, szóval jóvá teendő, amit netalán elbizakodásom által elragadtatva, levél-iben vétettem. A sors azonban másképen rendelkezett; mire ugyanis Pestre visszaérkezem, Rózsit már nem találtam szállásán; —• elköltözött volt s senki sem tudta jelenleg hol tartózkodik. A lakók nehányat álliták hogy férjhez ment; mig mások valószínűleg nem épen jóakarói gúnymosolylyal ajkaikon tudtak mindenféle mendemondát mesélni az eltávozott s eltűnt vad rózsáról. A városligeti fényes estély alatt kezdődött kalandom itt érte végét. Az e kalandomat követő évek alatt sokkal nyughatlanabb volt életpályám, sem hogy érkezésem, alkalmam vagy kívánságom lett volna tudomást szerezni magamnak a vad rózsa tulajdonképem sorsáról. Mikor pedig kevésbbé hullámzó jön életem folyama, az újabban nyert benyomások végképen háttérbe szokták emlékét. Évek hosszú sora múlt el anélkül, hogy csak egyszer is felmerült volna lelkemben Rózsi egykoron kedvelt alakja, vagy vad szende kifejezése által oly megható szépnek tartott arca. Ez év május havában Pesten lévén, egy reggel az óvárosba indultam, felkeresendő ismerőseim egyikét, kit nyolc órán túl otthon találni a ritkaságok közé tartozik. A kellemes tavaszi jég, enyhítve az elmúlt napon aláhullott záporeső által, az e napon tartatni szökött hetivásár rendkívüli élénksége, a Duna partján lementemben, tizenöt év óta először varázslák vissza emlékembe, az aljegyzői koromban ez irányban tett gyakori sétáimat s Rózsival átélt kalandomat. Alig tudtam már rendszeresíteni emlékemben ama nehány hó éleményeit, midőn egy mellettem elhaladó nő, részint csinos külseje, részint mosolya által, mely végig vonult arcán, midőn szemeink találkozónak, felkeltő figyelmemet. Nem ok nélkül mondja a példabeszéd: tempora mutantur et nos in illis. Tizenöt évvel ezelőtt ismerősömmel s teendőimmel mit sem gondolva, a csinos nőt követem minden bizonynyal, megnyugvást szerzendő felébredt kíváncsiságomnak . —• tizenöt évvel utóbb a kötelességérzet győzött a kiváncs felett, s én tétova nélkül kitűzött célom a Lipót utca felé tartottam. Ismerősöm már eltávozott volt hazulról, üzenetet hagyva hátra számomra, mely szerint kilenc óra felé okvetlenül visszatérend. E pontatlanság miatti neheztelésem némileg lecsillapulván s a városház terén haladván keresztül, a ma már egyszer megpillantott nő, a virágárusnők közelében, újra szemeimbe ötlék, — mintha a hajdani vad rózsa alakját látnám, úgy rémlett előttem. Közelebb érvén s arcvonásait vizsgálván, a kétkedést csakhamar bizonyosság váltotta fel: — Rózsit látták szemeim. Feléje tartván, de némileg még mind kétkedvén, már felakarok hagyni tervemmel, — midőn a velem szembeérkezőnek az enyimmel találkozó tekintete végképen eloszlató kételyeimet — mit Rózsi észrevevén — igy szólott hozzám: — Ugye nem ismer már reám ? — Hát csakugyan te volnál az Rózsi, —• felelém némi habozással. — Látszik mi régóta nem gondol már velem, de meg is vénültem ám, nem csuda ha nem a régi vad rózsát vélte bennem láthatni. —IS te megismertél-e ma reggeli találkozásunk alkalmával ? — Gyakran láttam azóta közhelyeken a nélkül, hogy észrevehetett volna visszavonultságomban, családomtól környezve. — Tehát csakugyan férjhez mentés volt akkor ? —• Úgy van, — felelé elpirulván kissé. — S boldog vagy reményiem. Bujákvár romjai. (Nógrád megyében) Rég puszta rom , ijesztő omladék ; De hogy mi volt ? most is mutatja még ; Az égre néz dacos tekintete, Azt kérdi tán, miért döntötte le . . ! ? Mi máskép volt, mi máskép egykoron ! — A bástya állt, fénylett az őrtorony ; Szilaj zászlót emelve fölfelé, Mely röptivel a kék eget véré.. . Most ott pihen ledőlt tetőivel • Bástyát, tornyot a mélység nyelte el! A várpiac, melynek kemény kövét Csatamének vas körme zúzta szét, — Hol ha a vész harangja felriadt, Rezgett a jég a lelkes zaj miatt —• Hol egykor szép leventék küzdjenek, Verőfényes szép délutánokon, Hogy egy rózsát, vagy csókot nyerjenek : —■ — A várpiac most néma puszta rom ! Kígyó s bagoly üt benne csak tanyát, S egy egy csavargó huzza meg magát! — Mi máskép volt, midőn az ősz magyarnak Kit valahol a dűlt falak takarnak : Hires, dicső tündöklő udvarát, Élet-zaj és öröm rivalta át..! Ő elpihent, — és ifjú hitvese, Kinek jó volt ölelni két keze, De gyöngék, ha jöttek vész napjai, Virág helyett a kardot tartani,— Kinek szivén bűnös tűz lobogott: — Eladta egy csókért a birtokot! S kalandora, ki élt két, s bor között — Ellopva a vár kulcsát — megszökött. . ! így jön a vár, s a vérszentelt falak Miket vész, s harc hiába vivtanak, — A bástya, mit ész, és erő rakott, Mit annyi vér, s verejték áztatott — így jön a vár — egy asszony volt oka — ! Ellenség és enyészet birtoka .. ! Roskadt-rogyott, mint életunt öreg, Kit nem a kor, a bú vénite meg; Pusztult-omolt egymás után a kő, S leszórta a völgybe a vén idő. S mely küzde vele annyi századot : Örült, hogy a vár romján állhatott!-------Kuthen.