Fővárosi Lapok, 1864. július (1. évfolyam, 148-174. szám)
1864-07-01 / 148. szám
148-ik sz. Pénteken, julius 1. Kaadó-hivatal: Fest, baritok tere ?.sz. Első évfolyam 1864 ______ // / _____ ___ Évi fizetési dij: A A "1^^ VW Szerkesztői iroda: A fővárosi lapok. Megjelen ae ünnep utáni na- Hasábos petit sor . . 4 kr.pokat kivéve mindennap. ko . __ # Bélyegdíj minden igromkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY: tetéskor • ■ •30 kr- Előfizetési felhívásunkat lapunk jul—dec. folyamára ajánljuk a közönség szíves figyelmébe. Lapunk terjedelmét és értékét legjobban mutatja, hogy a lefolyt öt hó alatt mit és mennyit adtunk: egy eredeti két kötetes regényt, 68 költeményt, 18 eredeti elbeszélést, 9 életrajzot, 12 külföldi elbeszélést és 170 önálló tárcacikket, nagyobbára mind a legjobb nevű íróktól. Lapunk értékét továbbá is igyekszünk fentartani, sőt folyvást fokozni. Előfizetési ár félévre (jul—dec. 8 frt. évnegyedre (jul.—sept.) 4 ft. Legközelebb egy igen szép saison képet fogunk szétküldeni, minő minden negyedben lesz. Vadnai Károly, Tóth Kálmán, ömunkatárs, szerkesztő. Bérc és lapály. „Hallgassátok meg szavunkat, A kik fenn a bércen laktok ! Holott köd jár, rövid a nyár, Közel felhők méhe csattog ; S megfelezi a fukar föld: Mit a szorgos kéz belévet; Nappal terhes, éjre félős ; — Iga, tengés, kín az élet. Fogadjátok meg szavunkat: Szánjatok le a lapályra ! Termő partok közt foly itt, a Folyamok gyors, népes árja. — Gazdagulni, boldogulni Vár a sikság, a fény ér lenn ; Jertek, jertek lakni hozzánk, Legyünk egy són, egy kenyéren ! Nyereség lesz együtt élni — Mély aknában kincset ásunk, Öszveszántjuk mezeinket, És közös lesz garmadásunk. Tér vadából, tó halából Meg nem csonkál a jogos rész ; Egy pohárból isszuk a bort, Mikor szivünk bánatos lesz. Jegyet hordok, s ez mutat most Makacs, érdes, elvonult fajt. Kemény erkölcs, durva köntös Lágyul, enyhül s finomul majd. A szilaj fiú lovag lesz, S hó nyakára, a magaslat Megszelídült vadgalambja: Selymet illeszt, gyöngyöt aggat. Megmutatjuk városunkat, S bámulat visz rajtok által ; Bennök minden szép, merész, nagy, És határos a csudával ! Láthatjátok csarnokunkat Úszva fényben, rakva diszszel; Hol zaj, illat, lakma és élv ... Melyet boldog a ki ízlel. A világot, nagy világot Mi fedezzük fel tinéktek; Uj a jég is, uj a föld is, Melyet szívtok, melyre léptek ! Mért kövön, mohon sanyargni ? Ülni szűk völgy börtönében ? Jertek a lapályra lakni.. . Itt az élet, itt az éden „Értjük : a sík mily derűs, dús . — A folyam bő, népes és gyors; Mennyi áldás, fény, dicsőség ! S mindazt leírni: kedvező sors ; De közöttünk nincsen, a ki kérje nyíltan, lesse titkon ; Itt kívánunk élni, halni: Hegyeink közt, halmainkon ! Jó nekünk a régi erkölcs, Büszkeség az ősi bélyeg, És a köntös, mit apáink Ránk hagyának, viselőnek ; Szép az ifjú arca, bátor ; Nap elfogja, szél kifújja ; Hadd legyen csak vadvirág, lomb, Lányainknak koszorúja ! A sóvárgott boldogságra : Sok és drága, mind kevés még; Életünkhöz, örömünkhöz Több van annál : van elégség; Szives munka dija, haszna A barázdán visszatérül, Érti gyümölcsöt hullat a fa, S méz csorog le törzsökérül. Bírjátok a cifra várost! Minket nem van csarnok, oszlop, S lázas óra, mit a bőre, Az éjből a nappalhoz lop ; Nem sóvárgunk kényelemre, Sanyar, tűrés szokva nálunk ; Szokva harc, vész , Greng az erdő S nyugodalmas benne álmunk ! Olyan édes a mienknek Tudni e tájt, völgyet, ormot! Hű védelme, hő szerelme Sziveinkkel egybeforrott. Rázkódjék meg bár az ég, föld, A hegy a rónára dőlve , Senki meg nem hitt iránta, Nem szakaszt el semmi tőle ! Tompa Mihály. E 6 7 DEMOKRATA. Elbeszélés Vértesi Arnoldról. I. Egyszer voltam életemben csak leánykérő. Úgy történt, hogy gyakran tréfáltam Fehér Kálmán barátommal, s biztattam őt, házasodjék már meg,amire nem nagy kedvet látszott mutatni, hanem egyszerre csak nekem fordul, s azt mondja: jól van, ő megházasodik, ha magamra vállalom, hogy leányt kérek neki. Nem gondoltam, hogy komolyan veszi a dolgot, s rögtön megígértem, kezet is adtam rá, hogy elmegyek leányt kérni számára. Azt hittem, az én érdemes barátom tökéletes nőgyűlöle, egyike azon blazirt fiatal embereknek, kik egykedvűleg elsétálnak a legszebb nő mellett, anélkül, hogy észrevennék, mily szép, s a nők arcán legfeljebb azt veszik észre, be van-e festve vagy nincs? Ilyennek látszott. — Nos hát melyik világrészbe megyünk leányt keresni? Kérdezem , gondolván, hogy sok országot be kell járnunk, mint a mesebeli hercegeknek, míg valahol egy alkalmas tündérkisasszonyt találunk. — Csak Sólyomházi Miklós úr udvarába, viszont hirtelen, innen legfeljebb öt geográfiai mértföld. A ház urát ismered, rokonod és híres demokrata. Az igaz, hogy rokonom volt a derék úr, ismertem is féligmeddig, hanem még soha nem voltam házánál. Félek, hogy ez az első látogatás nem épen a legörvendetesebb lesz reá nézve. A derék úr egy nagy nevű régi család sarjadéka, mely származását fölviszi egészen az 1216. évig Krisztus urunk születése után, mely nevezett évben a család őse Magister Nicolaus azon jeles tett által tüntette ki magát, hogy II. Endre királynak egy szép és kitanult vadászsolymot hozott ajándékba. Ebbéli érdeméért a kegyelmes király által (ő felsége szokás szerint pénzszűkében lévén) nemesi levéllel jutalmaztatott, egyszersmind donatiot is kapott (ő felségének kegyelmes szokása szerint) egy Neográd vármegyében lévő jószágra, melyre félévvel előbb már egy másik udvari ember is kapott donatiot, s melyet már két évvel azelőtt, Áron zsidónak ajándékozott ő felsége. A jószivü fejedelem kétszer háromszor is elajándékozta mindenét. A ki el bírja foglalni, legyen azé. Történetesen a három kegyelmes donatioval ellátott individium közt nevezett Magister Nicolaus volt a legerősebb, kiverte a másik kettőt, s beleült a birtokba. A család jövője meg volt alapítva. 300 évig folytonosan gyarapodott gazdagságban és tekintélyben. A következő 300 évben aztán az utódok kitelhetőleg iparkodtak elpazarolni azt, mit elődeik összeszereztek, s Miklós úr már korántsem volt oly gazdag birtokos, mint ősei. Hanem azért mégis vakmerő dolog volt, hogy ettől a férfiútól, kinek őse már a tizenharmadik század elején annyira kitüntette magát, hogy egy kitanult sólyomért nemesi levelet kapott, — ettől a férfiútól én megkértem leánya kezét oly ember számára, kinek soha semmiféle őse nem nyert nemes levelet, és sem kitanult, sem tanulatlan sólymokkal ki nem tüntette magát. Fehér Kálmán barátomnak atyja becsületes posztókereskedő volt, nagyatyja szintén; tovább nem tudtuk felvinni származási fáját. Nagyon jól tudta ő maga is, hogy ilyen családjával nehéz lesz egy Sólyomházi kisasszony kezét elnyerni, hanem mit tegyen? — halálosan szerelmes és nem birja szerelmét elfojtani. A mi Sólyomházi Etelka kisasszonyt, az én szeretetreméltó unokahúgomat illeti, az is halálosan szerelmes volt, s kijelentette, hogy ő meghal, ha Kálmáné nem lesz. Természetes, hogy e kijelentés nem Sólyomházi Miklós úr előtt történt. A nemes úr mit sem gyanított e halálos titkokból, s korán sem gondolta, hogy az ő kedves leánya, mialatt a városban töltött két évet, ahelyett, hogy a zongorajátszásban s a francia nyelvben gyakorolta volna magát, szerelmes lett egy posztókereskedőnek a fiába. Azóta már elmúlt néhány év s a gyermekkori lány nem aludt ki. Fehér Kálmán szorgalom és igyekezet által tisztességes állást szerzett magának, sok apa szívesen odadta volna neki leányát s még több leány szivesen saját kezét; neki csak egy kellett, egyetlenegy: Etelka. Ha már megígértem, hogy kérő leszek, visszalépni nem akartam. Különben is szerettem volna Kálmán barátomat a boldog házasság járma alá segitni. Elszántam rá magamat, kocsira ültem s meglátogattam Sólyomházi Miklós urambátyámat. Hét vagy nyolc irtózatos állat rohant elembe, amint megérkeztem, minden fajtájú kutyák. Mindjárt lehetett látni, hogy ez udvarban a szabadság szelleme uralkodik, hol tisztelettel viseltetnek az állatok függetlensége iránt is, s megengedik nekik, hogy szabadon nyilatkozhassanak. Egyetlen egy kutya sem volt láncra kötve. Az igaz, hogy ellenem nagyon is ellenségesen nyilatkoztak, s úgy látszott, mintha kocsistól lovastól együtt szét akarnának szaggatni, minek következtében még most is óhajtandónak vélem legalább a nagyobbfajtájú kutyák szabadságának némi korlátozását , hanem egyébként semmi bajom nem történt. Egy markos legény bércsostorral interveniált, s a háborgókat rendre utasította. Miklós bátyám épen az istáléban volt. Onnan sietett elfogadásomra. — Az embernek, öcsém, szükséges leereszkedni az alsó néposztályhoz is, azaz hogy inkább magunkhoz kell fölemelni az alsó néposztályt is, — szólt kilépve az istáléból, s barátságosan megölelve engem. Másnap aztán alkalmam volt tapasztalásokat szerezni, hogyan emeli föl magához az istálóban Miklós bátyám az alsó néposztályt. (Folytatása köv.)