Fővárosi Lapok, 1864. szeptember (1. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-01 / 199. szám

Garry hajója most egyenesen a gibraltári kikötő felé kormányoztaték, és félóra múlva az őrnagy „isten hozott“tál fogadó ifjú barátját és Juanát. Carlota magán kívül volt örömében, midőn a kedves szökevényeket biztosítva és karjaiban látta. Először Juana karjaiba borult és sírt, azután a zászló­tartót ölelé át, ki nem vonakodott őt megcsókolni. Ez­után gyöngéden az őrnagyra borult, kinek szenvedé­sei most újból kezdődtek. Minden pillanatban tisztább lett előtte, hogy ő többé nem szabad ember, nem egyedüli tulajdona ön­magának. Gibraltár utcáin végig haladva, egész csapat­tisztekkel találkozván, azok részéről ily szavakat hal­lott: „öreg Flieders, öreg ravasz gyermek, ki egy átkozott szép spanyol nővel megszökött, — ki hitte volna ezt?“ — Valóban, — mondá az őrnagy magában, ki hitte volna ezt valaha? Azonban balvégzetére a koronát ezredesének kellett föltenni, ki midőn az őrnagy magát, szabad­ságidejének letelte után visszatérve, nála jelenté, vállait megveregetve mosolylyal mondá: — Mint hallom, szép nő, Flieders; nem hittem volna önt ily vállalkozónak, remélem boldog napokat fognak egymással élni. Az őrnagy óvásul nehány szót mormogván, mo­hón visszavonult és e perctől fogva, mint végzetének védelem nélküli áldozata, megadta magát. Este felé Owen jött hozzá. — Az istenre! — mondá, magát kedvetlenül az őrnagy nyugágyára vetvén, — a földszinén én va­gyok a legboldogtalanabb ember. Semmi sem megy úgy, a­mint mennie kellene. Föltettem magamban, hogy ez est menyegzőm estéje lesz, és most itt va­gyok, mint egy elátkozott agglegény. — Igen, tehát mi nem ment jól ? — kérdezé nagyatyám. — Ostromlám őt, rábeszélő tehetségem minden hatalmával, — viszonzá Owen. — Ígéretére emlé­­keztetem, mely szerint Gibraltárba érkeztünk napján velem egybe kel, emlékeztetem, hogy hírnevét meg­óvandó, miután az atyai házat elhagyá, magát védel­memre bízza (nagyatyám itt mosolygott), szóval, úgy beszéltem, mint egy angyal, ki ügyvédnek nevelte­tett, de minden hiában! — Vonakodni, önnel egybekelni, — szólt az őrnagy, — miután atyját és vőlegényét ön miatt el­hagyá. Tehát miféle ellenvetése lehet, miután már oly nagy tevét úgy is elnyelt ? — Egy kis női Don Quixotteria! azt mondja, hogy nem lehet annyira önző, hogy csupán saját bol­dogságát tekintse, míg Carlota oly boldogtalan, és sorsa nincs tisztába hozva. — E szavakkal Garry jelentékeny szünetet tartott, és élesen tekintett nagy­atyámra. Nagyatyám azonban nem válaszolt, hatal­mas füst fellegeket fújt ki pipájából és fölöttébb iz­gatottan pillantott Garryra, ki, miután észrevevé, hogy nem egyenes után választ nem nyerend, egye­nes támadáshoz fogott. — Valóban, ő azt mondja, hogy egybekelésünk­ről hallani sem akar, míg ön meg nem határozza, hogy mikor fog Carlotával egybekelni. — Carlota! — egybekelni! — hebegé az őrnagy, alig hallhatólag. — Nos, azt csak nem akarja mondani, hogy Carlotával nem akar egybekelni! — kiáltá Garry a legnagyobb meglepetés hangján. — Dehát miért, miért keljek én vele tulajdon­képen egybe ? — dadogá az őrnagy, homlokáról a verejték csöppeket törölve. — Óh isten! Ezek kellemes újdonságok rá néz­ve ! De átkozott legyek, ha föltálalom neki! — De Frank — valóban — házasság — ön tudja — én sohasem gondoltam erre. — úgy ön az egyetlen személy, ki erre nem gon­dolt, — kiáltá Frank, tettetett haraggal, — mit fog az ezred gondolni, a bánásmód után ítélve, melylyel ön magát Carlota szivébe csempészte, mit gondolhat ő maga is, az ön által tanúsított gyöngéd figyelmek után ? — Gyöngéd figyelmek, kedves fiam ! a legegy­szerűbb udvariasságok! — Úgy ! Tehát csupán udvariasság volt, midőn ön az algesirási vendégfogadóban, míg ő aludt, kezét gyöngéden megszok­ta, és még a­z isten tudja, szöké­sük közben mit nem tehetett. Juana dühösködik, és Önt nyomorult csábítónak nevezi. —• Carlota pe­dig sir. Nagyatyám erősen dohányzott. — Sok ember fülét is odaadná ily nőért, — foly­tató Garry. — Lovelace, a kormányzó hadsegéde ma a szálloda felügyelőjét megvesztegetvén, annak kö­tényét kikölcsönözte és az étkekkel Carlota szobá­jába ment, hogy őt láthassa. Esküszik, hogy pompás nő, s hogy egy hozzá hasonlóval már holnap el­szöknék. Nagyatyám erősen tovább dohányzott és nem felelt, de vonásaiban a büszkeség gyönge kifejezését lehet­ észrevenni. — Szegény leány! — sóhajtott Garry, — min­den reménye örökre megsemmisült. Esküszik, hogy sohasem fog többé egy férfit sem szerethetni. Nagyatyám szemeibe könyök tolultak, és kö­högni kezdett, mintha füstöt nyelt volna el. — És én most, Juanát majdnem bírva, még­sem mondhatom enyimnek! mert hajthatatlan , mint egy római nő. És tudva azt, hogy ön, őrnagy úr, mint egy megkérlelhetlen atya, vagy gyám, áll boldogságunk útjába, még roszabb, mert azokat el lehetne háríta­nunk. Őrnagy! őrnagy! Tehát én semmi részvéttel sem viseltetik irántam. Két ilyen nap még, és én az őrültek házába jutok. Az őrnagy pipáját jobb kezéből a balba véve, amazt a zászlótartónak­­nyújtá, mint részvéte jelét. — Tegye meg őrnagy, — szólt Garry az oldal­támadást szemközti rohamra változtatva, — adja ön beleegyezését, hogy önmaga, és mi is boldogok le­gyünk. Hatalmazzon meg, hogy holnap közös eskü­vőnk felől rendelkezhessem. (E szavakra az őrnagy hirtelen fölugrott, mintha tűszulás érte volna.) Én mindenről gondoskodni fogok, önnek semmi alkal­­ matlansága sem leend. Nagyatyám nem felelt. — Hallgatás a beleegyezés jele, — szólt. Gar­ry fölállva. — Ha nem tiltja meg rendkívüli utón, azonnal, még e pillanatban küldetésemhez fogok. Nem kell beszélnie,meg akarom önt az elpirulástól kímélni. Látom, hogy e vonakodás csupán szerénységének ki­folyása. Egy, kettő — három, megyek. És Garry, mint villám, az őrnagy szobájából eltűnt. Az őrnagy órákig maradt ülve ugyanazon he­lyen. Pipája kiégett, de még mindig szívta. Megza­varodása oly nagy volt, hogy reggeli két óráig fölma­radt, mely idő alatt tizennégy pipa dohányt kiszívott és két pohár grogot elköltött. Agyához menve is csak oly nyugtalan volt, mint azelőtt. Ily kedélyállapotban lépett az oltár elé, mivel másnap kettős szertartás ment végbe, mely Owent és Juanát boldogokká tévé, nekem pedig nagy atyát adott. Az őrnagy inkább mint meghatalmazott, mint fő­­tényező viselte magát ez alkalommal, mert Owen minden intézkedést megtevőn, neki nem maradt egyéb hátra, mint a szükséges feleletet adni. Carlota csöndes kedélyű, igénytelen nővé lett, ki férje iránt forró szerelemmel viseltetik még akkor is midőn az, mint öszfejű ezredes, egy ezred fölött pa­rancsnokolt. Nagyatyám, bár majdnem minden dologban könnyen hivő,­­ csak nagy nehezen volt arra bízható hogy magát házas embernek tekintse. E körülményt gyakorta egész napon át feledni látszott. Midőn egy év múlva egy szép reggelen, a dajka egy újon szülött leánykát, egy Flieders csemetét vitt be megszemlélés végett, fölöttébb csodálkozott, és nem volt képes mindaddig meggyőződni arról, hogy tulajdon gyermekét látja maga előtt, míg első­szülött gyermekének ajakát pipaszára hegyével, melyet e célra szájából kivett, nem érintő. Don Pablo végül kibékült leányával és testvéré­vel, és a közlekedés Tarifa s Gibraltár közt épen­ oly élénk és barátságos maradt, míg annak Gibraltár os­tromzárolása véget nem vetett. Garrick legörvendetesebb diadala (A művészvilágból.) (M. B.) A nagy angol művész, mint előtte és utána oly sok pályatársa, pályája kezdetén nem élt a legragyogóbb vagyoni körülmények között, sőt elein­­tén szegénységgel majdnem nyomorral kellett küz­denie. De ő megadással tűrte a nélkülözéseket, melye­ket sorsa rámért, lelkesen küzdött előre, s nem hagyta el a színpad világát, melyhez őt a hivatás de­lejes ihlete vonta. Egy külvárosi házban, kis hónapos szobában, a földszinten lakott. Az egész ház ódon volt, szűk, ronda udvarral; a lakások sötétek és nedvesek. A földszinti kis hónapos­ szoba szintén sötét és hideg volt; de Garrick bevilágitá, bemelegité azt lánglelkével, s a silány bútorzat, mely benne volt, ké­sőbb kegyeletes emlékekké vált a művész egyes tisz­telői előtt. Szentesítő gonddal őriztek egy-egy dara­bot e bútorzatból, melylyel a nagy Garrick, mikor még kis Garrick volt, együtt élt. Az ily kegyelet a halál után nem ritka. Nálunk is példa rá Petőfi pipája és Kisfaludy tintatar­tója. E sötét, hideg kis szobában tanulta Garrick sze­repeit, itt teremtő azokat a nagyszerű alakokat, me­lyek az egész világot elragadandók és nevét örökí­­tendők valának. Ez alakok emelték őt ki a kis sötét szobából. Ez alakoknak egyik főérdemük, s oly óriási hatásuk egyik tényezője az volt, hogy előállítójuk az életből vette azokat. Egy sem volt közöttük, mely az életben élő elő­ képére ne akadt volna. Garrick az életet vitte a színpadra. Nagy tanulmány volt az, a magasztosság, bűn, erény, különcségek és számtalan eredetiség kü­lönféle alakjait egy személylyel testesíteni a szín­­pad deszkáin! Garrick jól végze e nehéz tanul­mányt. A minta képek közt egyik legkedvencebb alak­ja Garricknek egy öreg ember volt. Egyik szerepé­ben használta azt, s óriási hatást idézett elő vele. Az csakugyan valódi élet volt, s mint majd minden alak­jának, ennek is volt az életben mintaképe. Ez volt a hatás főtényezője. Ha valaki , úgy a mintakép maga tudott az egészről legkevesebbet. Sokkal szomorúbb foglalko­zása volt s maga is sokkal mogorvább, semhogy színházba járt volna. Bizonyára nem is értesült Gar­rick diadalairól, melyeket az az ő színpadra vivése által vivott ki. Egy őrültnek gondviselője volt, egy vén komornyik. Ott laktak abban a házban, a melyben Garrick, az ódon sötét épületben. A szerencsétlen elmeháboro­dott gazdag családnak utódja volt; tulajdonuk volt az ódon ház is, melyben laktak. Mint mondák, szeren­csétlen szerelem vitte a lelki betegség legszörnyübb fokára. Családja tagjai elkülönték őt maguktól s e külvárosi házban tartogaták őt, a vén komornyikot otthagyva őrzőnek mellette. Az a legnagyobb vonzó­dással viseltetett ifjú gazdája iránt, s nem tekinté ál­dozatnak, gondoskodni róla szánalmas helyzetében. Az őrült félő tisztelettel volt eltelve a mogorva öreg ember iránt. Csak egyedül az tudott vele bán­ni , előtte még legdühösebb rohamában is meghu­nyászkodott. Az orvosok méltányolták a vén cseléd­e befolyá­sát a beteg lelkére s azért nem sürgették, hogy a ro­konok az őrültet valami nyilvános intézetbe adják, mert mostani helyzetében szemlátomást való volt an­nak javulása. Néha voltak már világos percei, s csak ritkán tört ki szörnyű dühöngéssel. A vén szolga már tudta az időt, midőn a rohamok rendesen bekövetkeztek, s olyankor mindig kéznél volt. Még a szokásos őrült­­séget sem engedte ifjú urára adni; annak legréme­sebb fölháborodásában is elég volt az ő megjelenése, szemeinek szigorú pillantása s pálinka­ivástól rekedt hangjának haragos kiáltása, hogy a beteg lecsillapod­jék. Szegény öreg nagyon szerette a szeszes italt, azzal űzte el nagy lelki szomorúságát. Garrick megszerette a mogorva öreg ember egyé­niségét. Egyik, akkor kapott hatásos szerepébe na­gyon beleillett. Többször találkozott vele az udvar­ban , egyszer megszólította, beszédbe elegyedett vele s csakhamar ki tudta bizalmát annyira nyerni, hogy párszor fölvezette őt a beteg szobájába. Garrick mind­kettőjüket tanulmányozni kezdte. Nem volt haszontalan fáradság, az öreg komornyik alakjától sokat remélt. Az őrült néha nyugodtan, beszélgetve fogadta, ez azonban csak ritkán történt. Ilyenkor nem látszott semmi baja. Legtöbbnyire sötét merev mozdulatlan­sággal ült, szemeit a padozatra szegezve ajkaival ért­­hetlen szavakat suttogva. Párszor épen akkor lepte meg a roham, midőn Garrick ott volt. Ekkor villámló, vérbeborult szemek­kel, ég felé meredő hajszálakkal ugrott fel; ajkait véresre harapta s szörnyű dühhel tördelt maga körül­­ mindent, vagy nesztelen, óvatos léptekkel igyekezett — 828 —

Next