Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-09 / 231. szám
231-ik sz. Vasárnap, október 9. mado-hivatal: pest, bar’atok-tere v. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési dij : fi T T A &*%"** W Szerkesztői iroda: Új FŐVÁROSI IRAFOK. "est Megjelen a* ünnep utáni na- “ Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindenna.p. ko- __ _ Bélyegdíj minden igronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.tatáskor . . . 30 kr Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ című, irodalmi napi lapra. A folyó félév eleje, mely annyi lapvállalatot megrengetett, reánk nézve kedvezőleg nyilt meg. Lapunkat, mely a legterjedelmesebb s legtöbbször megjelenő irodalmi lap, a közönség folytonos részvéttel kiséri, s mi e részvétnek megfelelni iparkodunk. A közönség látja, hogy mi egész tömegdolgozatot adtunk, folyvást a legismertebb íróktól, hogy a költői rész mellett mindennap közlünk egy vagy két ismeretterjesztő cikket, hogy a tárcai rovat egy lapban sem változatosabb, mint nálunk, s újdonságaink száma naponkint 70—80-ra megy, s hogy irányunk becsületes, hangunk higgadt s rovatainkban minden szépnek, jónak szeretete nyilatkozik. Kérjük a közönséget, hogy részvétével jövőre is támogasson bennünket; mi e részvétet legkevésbé zsákmányoljuk ki, s mig lapunknál három négy iró állandó foglalkozást nyer, másfelöl is mondhatjuk, hogy irói díjazásokra folyvást jelentékeny öszveget fordítunk s az irói munkálkodást ez által is lehetőleg iparkodunk elősegíteni. Pest, September 15. 1864. Tulajdonos és felelős szerkesztő : Tóth Kálmán. Főmunkatárs: Vadnai Károly. A „Fővárosi lapok“ ezután is egy napilaphoz képest szép kiállításban fog megjelenni s minden nap pontosan szétküldetni. Tekintettel a női közönségre, intézkedtem, hogy a nagy saison divatkép (7—8 alakkal) ezután mindig színezve jelenjen meg a lap mellett, mindig a megnyíló saisonok előtt. Előfizetési díj októbertől december végéig: ft. helyben úgy, mint vidékre. A gyűjtők 8 p. után egy t. példányban részesülnek. akad. nyomdász, s a „Fővárosi Lapok“ kiadója. Emich Gusztáv, Meddig fog még fájni . . Meddig fog még fájni e seb, Mely szivemet marja régen ! Mért nem lesz mindennap mérgesb, Hogy lenne már egyszer végem ? Hát, mért élni e világon ; Mit jelent e szó, hogy lenni ? Ha ébredünk hitvány álom ; S ha álmodunk , akkor — semmi! Egy volna csak, mi szent, drága : Üdvösséged, óh, szerelem ! S előttem az is elzárva ; Vagy gyötrelmet, átkot terem. — Pedig hogy égek, szeretek : Feláldoztam magam néki! S összetörték az emberek, Ég, föld ..vagy, mit tudom én, ki ? Mért nem tépem ki szivemből ? Hisz a világ így szól hozzánk •" Ha elbukál, emelkedj föl, S nyitva leend egy más ország ! Mért jajgatok, mint rosz gyerek, Ha játéka összetörött: Mért nem szívok, mint más ezrek Más virágból újabb gyönyört! ? Újabb gyönyört.. . ? s akkor, — aztán ? Kalmár legyek, mint a többi; És alkudva, vevén — adván, Fussak azért, a mi földi ? Vakká legyek — a szép előtt, S a mi hasznos csak azt nézzem; Meggyűlöljem a levegőt, Mert nem mind csak az én részem ? Nem — nem piac ez az élet: Meg van benne, a mi égi; S bár fáj szivem, nem cserélhet: Egy isten az, a mi tépi. — — Nevessetek ! tűrök bátran, Bár az ég rám tüzét hinti: Inkább égjek örök lángban, Semhogy olyan legyek, mint ti! Szász Gerő. ÉLET ÉS SZÍNPAD. Beszély. Szabó Rikhárdról. (Folytatás.) Ezzel Caesar gróf karon fogta Tivadart, s a mellékterembe vezette. — Bárha nem Tivadar tárcájából kerül ki Caesar részvénye, Vilma emlékéhez! — mondá Béla grófi — Csak gonosz csont vagy, — viszonzá Kálmán, — jaj annak, ki nyelved alá kerül! Ha nem hiszed te ezt az egész emlékhistóriát ? — Dehogy hiszem! Ő kelme szeretné Vilmát valami értékes ajándékkal meglepni, és fogadok még nekünk is hozzá kell járulnunk ! — De hát miért koholná e mesét? — Először azért, hogy Vilmát lekötelezze, másodszor, hogy még a világ előtt nem szúr szemet, ha Vilma „tisztelői“ adnak emléket, addig könnyen balmagyarázatra adná az okot, ha Caesar, vagy bárk más a „maga nevében“ tisztelné meg emlékkel. — Furfangos fickó ez a Caesar, — mondá álmélkodva Kálmán báró,— de még furfangosabb vagy te, hogy belátsz veséjébe. — Van itt e dologban még egy furfangos, valaki. — S ki lenne az? — Vilma. Jenő figyelni kezdett. — Nem értem! —• mondá Kálmán báró. ■ — Röviden megmagyarázom. Vilma tagadhatlanul bájos teremtés. Nem csuda, ha annyian udvarolnak neki, s ezek között Caesar barátunk is. De utóvégre is csak színésznő, nemcsak a színpadon, de az életben is, és ez az egész emlékhistória kicsinált dolog köztje és Caesar között, hogy a megtisztelés e,se is maradjon, eclatánsabb is legyen, mert e végre megrendelt drámában a közönség előtt juttatni értékes ékszerhez is, megtiszteltetéshez is, mindenesetre eclatánsabb, s Vilma hiúságának kedvezőbb, mint azt négy szem között vagy kis körben átadni. — Gróf úr, — mondá Jenő, s arcát lázas pit futotta el, — nagy tévedésben van, ha azt hiszi először, hogy Vilma kisasszony óhajtja ez ékszeres megtiszteltetést ; tévedésben van másodszor, ha hiszi, hogy Vilma kisasszony és Caesar gróf között az emlék, érintett, vagy bármi módom átnyújtása, kicsinált dolog volna; és tévedésben van végre, ha hiszi, hogy az én drámám e célra átalakítható lenne. Én nem szoktam megrendelésre írni drámákat. Egyébiránt köszönöm, hogy szívesek voltak önök engem mulattatni ! Kérem, mentsék ki távozásomat, Tivadar és Caesar gróf előtt, de miután én drámámba, oda nem tartozó dolgokat úgy sem csúsztathatnék be, arról tanácskozni fölösleges volna, és e szerint az én jelenlétem szükségtelen. Magamat ajánlom! Ezzel Jenő kalapját véve távozott — Neveletlen fickó! mondá Béla gróf. — Hányaveti scribler! — mondá Kálmán báró. E percben tértek vissza Caesar gróf és Tivadar. — Hol van Jenő? — kérdé Tivadar. — Felütötte az orrát és elment, felelte Kálmán. — Remélem nem sértettétek meg, — mondá Tivadar. — Távolról sem! — válaszolt Béla gróf, és elmondta röviden a lefolyt rövid jelenet tartalmát. Tivadarra kellemetlenül hatott az eset. — Nem is tudom, mit kapkod Tivadar az ily fajta emberek után! — mondá Kálmán báró. Ha ily fajta emberek nem volnának, viszont Tivadar komolyan, — nem volna nemzet, nem volna civilisatió, nem volna szellemélet, és azért, az ily fajta emberek tiszteletre érdemesek. De öcsém, azt te nem érted! — Hagyjátok el, — szólt közbe Caesar gróf, — nem érdemes szóvesztegetésre! Ha a mi előzékenységünket ez osztály így visszautasítja, magának tulajdonítsa, ha rajtok nem igen kapkodunk. íme, te körödbe fogadod ez embert, s itt hagy a faképnél: én megtisztelem, hogy drámáját célomra alakítsa át, és szóba sem áll velem ! Makacs, dölyfös faj! — Méltán! — mondá Tivadar. — Eddig nem ugy bántunk, illetőleg bántatok e fajjal, mint érdemli. Jól teszi, ha dölyfös, érzi önbecsét. Érzi, hogy gazdagabb és hatalmasabb,mint mi valamennyien, s előbb - utóbb összetör bennünket. Minek alázná meg magát? ! Higyjétek el, az utósó szó előtt leveszem kalapomat. Tivadar e szavaira valamennyien kacagtak. — Csak nevessetek! — folytatá Tivadar. Jusson eszetekbe, hogy azon hatalom előtt, mely ez osztály kezében van, volt idő, midőn reszkettetek. — Az volt, s oly időt, mi ismét nem érünk! — mondá Béla. — Épen azért nézem le most őket annyira — boszúból! — mondá Kálmán. — Hagyjuk e vitát! — mondá Caesar, ki nem akart Tivadarral ellenkezni. — Beszéljünk inkább arról, miként nyújtsam át Vilmának az emléket. — Nekünk is hozzá kell járulnunk ? — kérdé Béla. — Én előre is protestálok minden megadóztatás ellen! — mondá Kálmán. — A dolog ez, — feleli Caesar. Minden áron óhajtanám, hogy ismeretes melltám Vilma birtokába jusson. Ha meglátják nála, a mi köreinkben értékességéről ismert tűz, az gyanitásokra, suttogásokra ad alkalmat, s e tekintetben azt tapasztaltam, hogy a nők, ha a látszat ellenük szól, előbb utóbb a valóval sem törődnek. De Vilma nem fogná tőlem elfogadni, midőn ellenben, ha „tisztelői“ így , vagy amúgy adnák át, én legjobban szerettem volna a darabba szőni az átadást, nem utasíthatná vissza, és én célt érnék. — Mondok én valamit! — mondá Béla gróf. — Épen négyen vagyunk, elegen arra, hogy kis küldöttséget képezzünk, mely a színfalak mögött „tisztelői“ nevében, a melltűt átadja. Kálmán barátunk szives lesz a szónokságot elfogadni. — Helyes! — mondá Caesar. — Én elvállalom a szónokságot, — mondá Kálmán. — Engem mentsetek föl! — mondá Tivadar. — Ennek az egész tréfának nem vagyok pártolója. Vilma minden tekintetben oly viseletű hölgy, kit hitbe hozni, vagy keverni, nem tartom lovagias dolognak. Caesar ajkába harapott, és már felelni készült, de véletlenül oldalzsebéhez kapott, és eszébe jutott, hogy tárcáját csak néhány perc előtt tömte meg Tivadar. — Én sem bánom, hagyjuk abba az egész dolgot ! Osztom Tivadar nézetét, — mondá Caesar. — Kár, — tévé utána Kálmán, — megláttátok volna, mily beszédet pendítek ! — Gyuri, — kiálta Tivadar, — hozzátok már egyszer azt a theát! Nem sokára illatos thea párolgott a kis társaság előtt, mely éjfél után oszlott szét. (Folyt. kör.) ||||