Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-09 / 231. szám

231-ik sz. Vasárnap, október 9. mado-hivatal: pest, bar’atok-tere v. sz. Első évfolyam 1864 Előfizetési dij : fi T T A &*%­"** W Szerkesztői iroda: Ú­j FŐVÁROSI IRAFOK. "est Megjelen a* ünnep utáni na- “ Hasábos petit sor . . 4 kr. pokat kivéve mindenn­a.p. ko- __ _ Bélyegdíj minden ig­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY.­tatáskor . . . 30 kr Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ című, irodalmi napi lapra. A folyó félév eleje, mely annyi lapvállalatot meg­rengetett, reánk nézve kedvezőleg nyilt meg. Lapunkat, mely a legterjedelmesebb s leg­többször megjelenő irodalmi lap, a közönség foly­tonos részvéttel kiséri, s mi e részvétnek megfelelni iparkodunk. A közönség látja, hogy mi egész tömeg­dolgoza­tot adtunk, folyvást a legismertebb íróktól, hogy a költői rész mellett mindennap közlünk egy vagy két ismeretterjesztő cikket, hogy a tárcai rovat egy lap­ban sem változatosabb, mint nálunk, s újdonságaink száma naponkint 70—80-ra megy, s hogy irányunk becsületes, hangunk higgadt s rovatainkban minden szépnek, jónak szeretete nyilatkozik. Kérjük a közönséget, hogy részvétével jövőre is támogasson bennünket; mi e részvétet legkevésbé zsákmányoljuk ki, s mig lapunknál három négy iró állandó foglalkozást nyer, más­felöl is mond­hatjuk, hogy irói díjazásokra folyvást jelenté­keny öszveget fordítunk s az irói munkálkodást ez által is lehetőleg iparkodunk elősegíteni. Pest, September 15. 1864. Tulajdonos és felelős szerkesztő : Tóth Kálmán. Főmunkatárs: Vadnai Károly. A „Fővárosi lapok“ ezután is egy napi­laphoz képest szép kiállításban fog megjelenni s minden nap pontosan szétküldetni. Tekintettel a női közönségre, intézkedtem, hogy a nagy saison divatkép (7—8 alakkal) ezután min­dig színezve jelenjen meg a lap mellett, mindig a megnyíló saisonok előtt. Előfizetési díj októbertől december végéig: ft. helyben úgy, mint vidékre. A gyűjtők 8 p. után egy t. példányban része­sülnek. akad. nyomdász, s a „Fővárosi Lapok“ kiadója. Emich Gusztáv, Meddig fog még fájni . . Meddig fog még fájni e seb, Mely szivemet marja régen ! Mért nem lesz mindennap mérgesb, Hogy lenne már egyszer végem ? Hát, mért élni e világon ; Mit jelent e szó, hogy­­ lenni ? Ha ébredünk hitvány álom ; S ha álmodunk , akkor — semmi! Egy volna csak, mi szent, drága : Üdvösséged, óh, szerelem ! S előttem az is elzárva ; Vagy gyötrelmet, átkot terem. — Pedig hogy égek, szeretek : Feláldoztam magam néki! S összetörték az emberek, Ég, föld ..vagy, mit tudom én, ki ? Mért nem tépem ki szivemből ? Hisz a világ így szól hozzánk •" Ha elbukál, emelkedj föl, S nyitva leend egy más ország ! Mért jajgatok, mint rosz gyerek, Ha játéka összetörött: Mért nem szívok, mint más ezrek Más virágból újabb gyönyört! ? Újabb gyönyört.. . ? s akkor, — aztán ? Kalmár legyek, mint a többi; És alkudva, vevén — adván, Fussak azért, a mi földi ? Vakká legyek — a szép előtt, S a mi hasznos csak azt nézzem; Meggyűlöljem a levegőt, Mert nem mind csak az én részem ? Nem — nem piac ez az élet: Meg van benne, a mi égi; S bár fáj szivem, nem cserélhet: Egy isten az, a mi tépi. — — Nevessetek ! tűrök bátran, Bár az ég rám tüzét hinti: Inkább égjek örök lángban, Semhogy olyan legyek, mint ti! Szász Gerő. ÉLET ÉS SZÍNPAD. Beszély. Szabó Rikhárdról. (Folytatás.) Ezzel Caesar gróf karon fogta Tivadart, s a mel­lékterembe vezette. — Bárha nem Tivadar tárcájából kerül ki Cae­sar részvénye, Vilma emlékéhez! — mondá Béla grófi — Csak gonosz csont vagy, — viszonzá Kál­mán, — jaj annak, ki nyelved alá kerül! Ha nem hi­szed te ezt az egész emlékhistóriát ? — Dehogy hiszem! Ő kelme szeretné Vilmát valami értékes ajándékkal meglepni, és fogadok még nekünk is hozzá kell járulnunk ! — De hát miért koholná e mesét? — Először azért, hogy Vilmát lekötelezze, má­sodszor, hogy még a világ előtt nem szúr szemet, ha Vilma „tisztelői“ adnak emléket, addig könnyen bal­­magyarázatra adná az okot, ha Caesar, vagy bárk más a „maga nevében“ tisztelné meg emlékkel. — Furfangos fickó ez a Caesar, — mondá álmél­kodva Kálmán báró,— de még furfangosabb vagy te, hogy belátsz veséjébe. — Van itt e dologban még egy furfangos, valaki. — S ki lenne az? — Vilma. Jenő figyelni kezdett. — Nem értem! —• mondá Kálmán báró. ■ — Röviden megmagyarázom. Vilma tagadhatla­­nul bájos teremtés. Nem csuda, ha annyian udvarol­nak neki, s ezek között Caesar barátunk is. De utó­végre is csak színésznő, nemcsak a színpadon, de az életben is, és ez az egész emlékhistória kicsinált do­log köztje és Caesar között, hogy a megtisztelés e,­se is maradjon, eclatánsabb is legyen, mert e végre megrendelt drámában a közönség előtt juttatni érté­kes ékszerhez is, megtiszteltetéshez is, mindenesetre eclatánsabb, s Vilma hiúságának kedvezőbb, mint azt négy szem között vagy kis körben átadni. — Gróf úr, — mondá Jenő, s arcát lázas pit futotta el, — nagy tévedésben van, ha azt hiszi elő­ször, hogy Vilma kisasszony óhajtja ez ékszeres meg­tiszteltetést ; tévedésben van másodszor, ha hiszi, hogy Vilma kisasszony és Caesar gróf között az emlék, érintett, vagy bármi módom­ átnyújtása, kicsinált do­log volna; és tévedésben van végre, ha hiszi, hogy az én drámám e célra átalakítható lenne. Én nem szok­tam megrendelésre írni drámákat. Egyébiránt köszö­nöm, hogy szívesek voltak önök engem mulattatni ! Kérem, mentsék ki távozásomat, Tivadar és Caesar gróf előtt, de miután én drámámba, oda nem tartozó dolgokat úgy sem csúsztathatnék be, arról tanács­kozni fölösleges volna, és e szerint az én jelenlétem szükségtelen. Magamat ajánlom! Ezzel Jenő kalapját véve távozott — Neveletlen fickó! mondá Béla gróf. — Hányaveti scribler! — mondá Kálmán báró. E percben tértek vissza Caesar gróf és Tivadar. — Hol van Jenő? — kérdé Tivadar. — Felütötte az orrát és elment, felelte Kálmán. — Remélem nem sértettétek meg, — mondá Tivadar. — Távolról sem! — válaszolt Béla gróf, és el­mondta röviden a lefolyt rövid jelenet tartalmát. Tivadarra kellemetlenül hatott az eset. — Nem is tudom, mit kapkod Tivadar az ily fajta emberek után! — mondá Kálmán báró. Ha ily­ fajta emberek nem volnának, viszon­t­ Tivadar komolyan, — nem volna nemzet, nem volna civilisatió, nem volna szellemélet, és azért, az ily fajta emberek tiszteletre érdemesek. De öcsém, azt te nem érted! — Hagyjátok el, — szólt közbe Caesar gróf, — nem érdemes szóvesztegetésre! Ha a mi előzékenysé­günket ez osztály így visszautasítja, magának tulaj­donítsa, ha rajtok nem igen kapkodunk. íme, te kö­rödbe fogadod ez embert, s itt hagy a faképnél: én megtisztelem, hogy drámáját célomra alakítsa át, és szóba sem áll velem ! Makacs, dölyfös faj! —­ Méltán! — mondá Tivadar. — Eddig nem­­ ugy bántunk, illetőleg bántatok e fajjal, mint érdemli.­­ Jól teszi, ha dölyfös, érzi önbecsét. Érzi, hogy gazda­gabb és hatalmasabb,mint mi valamennyien, s előbb - utóbb összetör bennünket. Minek alázná meg magát? ! Higyjétek el, az utósó szó előtt leveszem kalapomat. Tivadar e szavaira valamennyien kacagtak. — Csak nevessetek! — folytatá Tivadar. Jus­son eszetekbe, hogy azon hatalom előtt, mely ez osz­tály kezében van, volt idő, midőn reszkettetek. — Az volt, s oly időt, mi ismét nem érünk! — mondá Béla. — Épen azért nézem le most őket annyira — boszúból! — mondá Kálmán. — Hagyjuk e vitát! — mondá Caesar, ki nem akart Tivadarral ellenkezni. — Beszéljünk inkább arról, miként nyújtsam át Vilmának az emléket. — Nekünk is hozzá kell járulnunk ? — kérdé Béla.­ — Én előre is protestálok minden megadóztatás ellen! — mondá Kálmán. — A dolog ez, — feleli Caesar. Minden áron óhajtanám, hogy ismeretes melltám Vilma birtokába jusson. Ha meglátják nála, a mi köreinkben értékes­ségéről ismert tűz, az gyanitásokra, suttogásokra ad alkalmat, s e tekintetben azt tapasztaltam, hogy a nők, ha a látszat ellenük szól, előbb utóbb a valóval sem törődnek. De Vilma nem fogná tőlem elfogadni, mi­dőn ellenben, ha „tisztelői“ így , vagy amúgy adnák át, én legjobban szerettem volna a darabba szőni az átadást, nem utasíthatná vissza, és én célt érnék. — Mondok én valamit! — mondá Béla gróf. — Épen négyen vagyunk, elegen arra, hogy kis küldött­séget képezzünk, mely a színfalak mögött „tisztelői“ nevében, a melltűt átadja. Kálmán barátunk szives lesz a szónokságot elfogadni. — Helyes! — mondá Caesar. — Én elvállalom a szónokságot, — mondá Kálmán. — Engem mentsetek föl! — mondá Tivadar. — Ennek az egész tréfának nem vagyok pártolója. Vilma minden tekintetben oly viseletű hölgy, kit hitbe hozni, vagy keverni, nem tartom lovagias do­lognak. Caesar ajkába harapott, és már felelni készült, de véletlenül oldalzsebéhez kapott, és eszébe jutott, hogy tárcáját csak néhány perc előtt tömte meg Ti­vadar. — Én sem bánom, hagyjuk abba az egész dol­got ! Osztom Tivadar nézetét, — mondá Caesar. — Kár, — tévé utána Kálmán, — megláttátok volna, mily beszédet pendítek ! — Gyuri, — kiálta Tivadar, — hozzátok már egyszer azt a theát! Nem sokára illatos thea párolgott a kis társa­­ság előtt, mely éjfél után oszlott szét. (Folyt. kör.) ||||

Next