Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-19 / 266. szám
266-ik 87. Vasárnap, november 19. K.».«n..y.mi. p.~., Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij : Félívre...........................8 Irt. negyedévre ... 4 trs. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői innta: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr y Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Kísérletek a tisza-dobi Széchenyi-szobor feliratánl. * 1. Zúgva szakad le az ár, az aranyló fürtii kalászok S zöld fü gyönge fejét hab födi s ronda iszap, Széchenyi jő; első kapa földét dobja az árba ; S gátra találva, legott félve letérül a hab. „így akarom s igy lesz!”—Elemeknek az eszme parancsol; S emberi szent akarat földön az istenere. 2. Itt állt Széchenyi; itt pendüle kapája, kezében, S a haragos hullám félve előle kitért. Zúgva, mogorván jött, rázván fenyegetve sörényét, S most, reszketve, alig szisszen a mester előtt. Nem keze súlyától, lelkétől reszkete a szörny, Mert a varázsvessző ész vala s szent akarat, 3. Két hatalom versenge soká e róna leírásán, Emberi szorgalom és a vizek ős eleme. Széchenyi lett bíró , a Tiszát medrébe szorító Szózata, s a nagy tér im szabad és a mienk ! 4. Láp szőve itt hálót, vad sás állt őrt, buzogánynyal, S hinár fogta el az emberi munka terét. Széchenyi e kényéért nem füré s monda: Szaladj ár. Pusztulj lomha iszap! itt ez a hely magyaré. S íme kitisztul a tér, puha fü nő rajta, kalász reng, S két víg munkazaj itt, mig tova zajlik az ár. 5. Utas ! ha látod itt e dús virányt S arany kalászszal koszorús mezőt, S szelíd folyással a láthatár iránt A halk Tiszát, s a part mint vize zöld. E föld urának Széchenyit nevezd, Az ártól, áron, ő várta meg ezt! Szász Károly. EGY ORSZÁGOT EGY SZÉP NŐÉRT. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folytatás.) Szép, ragyogó képek lehettek azok, mert ajkai gyakran mosolyra nyiltak meg, s szemei öröm fényétől csillogtak. Vilmos darabig, szótlanul nézé szép bugát, aztán megszókitá : — Úgy, úgy kedves angyalom , gyönyörűséges szép királyném , suttogá hozzá, örüljön, örvendjen a te szived, mint illik az eljegyzés ünnepélyén. Borbála megrezzenve emelkedik föl. Oly szépet álmodott, melyből testvére gúnyszavai rázák föl. — Ha tréfálni akarsz bátya, szólott neheztelve, mondhatom hogy nem jól választod ki hozzá az időt és alkalmat. — Valóban ehez most épen semmi kedvem nincs, ha nem hiszesz szavaimnak, nézd e gyűrűt, tudod-e mit jelent ez ? Borbála esdre függesztő bátyjára vágytól égő tekintetét. — Gondolod-e ki adta ezt nekem ? — Légy oly jó, ne kinézz, vagy ne gúnyolj! — Egyiket sem angyalom , várj, tehát meg súgom ... ez . . . ez. . . *) Mint tudva van, e kísérletek közül az illetők a 3. számút választák s vésették a labor táblájára. Nem véltük azonban érdektelennek a többit is közölni. — Szerk. — Hason esetben , midőn szolgálatomat kérended, emlékezzél reá,— szólt Borbála némi boszusággal, hogy menyire gyötörtél. — Legyen tehát kívánságod szerint kedves Bórám, fogadd kezeimből azon gyűrűt, melylyel téged Magyarország királya, Zsigmond jegyez el nejéül. A leányka fölsikoltott e remélt, s még sem várt örömhír hallatára, mig az öreg Cilieynek arcán egyetlen vonás sem változott. Bóra néma elragadtatással nyujtá ki kezeit a drága becses ékszer után. — Egy föltét alatt szép királynőm, — szólt Vilmos ingerkedve. Bóra nem akart hinni érzékeinek , úgy tetszett neki mintha valami szépet, nagyon szépet álmodnék, s félt, hogy föl fog belőle ébredni, s akkor fogja fájlalni, hogy az csak álom volt. Igaz — ő adta e neked, ő mondta-e valósággal ? suttogó lángra gyuladt arccal, sugárzó szemekkel, melyek elárulák belső lelki küzdelmeit. — Tehát szabad kérelmemet nyilvánítanom? — Soká tart-e ? — Nem leszek hosszas; először is... — Több is leend? — Bátyádnak tanácsaira jövőben is hallgatni fogsz. — Tovább, tovább! túlélaetlenkedek Borbála. — Megengeded hogy királyi udvarodban lakhassák. . . — Lesz-e még több ? — S végre ígéreteid betöltése zálogául egy testvéri csókot fogsz neki tüstént adni. Midőn kívánsága teljesítve jön, Vilmos átnyujta a jegygyűrűt. Bora keble lihegett, szemei ragyogtak az elért boldogság utasitó mámorától. Nem tudott szavakat találni, melyekkel érzelmeit kifejezte , csak mosolygott, míg szive oly hangosan vert, hogy minden dobbanását meg lehete olvasni. Néha körül tekintett, testvérére, atyjára, ha várjon nem nézik, nem látják-e? aztán két kezével félénken fejéhez kapott, mintha már ott volna fején a korona, s mintha már érezné annak súlyát. Az öreg Cilley gyönyörködve szemlélé. — Hadd ábrándozzék, gondoló magában, lehet hogy ez több boldogságot nyújt neki,mint a való, mely azt meg fogja tőle tagadni. V. Alig távozott el Cilley Vilmos Zsigmond király sátorából, midőn Garay Miklósba nádort jelentek be. A király, bármenyire szerette is Garayt, most anyira el volt ön eszméivel, saját kedves gondolataival foglalva, hogy nem valami nagyon szívesen fogadta a látogatást. Megtagadni azonban nem lehetett, s így a lehető legroszabb kedélylyel fogadá az érkezőt. — Szolgálhatunk valamivel nádorunknak ? kérdé, titkolva kedvetlenségét. — Fontos jelentéssel jöttem fölségedhez. — Siessen tehát kegyelmed azt velünk tudatni. A nádor tétovázni látszott. — Midőn hazatértem, szólt némi szünet után, gondolja-e fölséged, hogy kit találtam sátoromban ? — Nem vagyok szerencsés a rejtélyek megoldásában, — szólt Zsigmond kedvetlenkedve. Garay látván a felség hangulatát, sietett folytatni. — Ha magát Bajazidet látom, nem lepett volna meg anyira, mint midőn nőmet pillantam meg. — Nődet ? — kérdezé Zsigmond csodálkozva. — Igen is fölség, nőmet, ki éjjel nappal, pillanatnyi időt is alig engedve magának pihenésre, siettett egyenesen . . . fölségedhez. — A talány mind bonyolultabb s érdekesb kezd lenni, s mi úgy sürgetétt anyira ? — Ezt nem tudhattam meg tőle fölség, egyedül fölségeddel óhajtaná ezt, s minél elébb, ha lehet még ez órában, közölni. — Velem ? tudakoló Zsigmond némi megütközéssel. — Igen is fölség, s nem állhattam ellent kéréseinek, általam esd fölséged előtt, hogy még ma kihallgatást nyerhessen. — Ha az ügy oly igen sürgős, örömmel elfogadjuk akár e pillanatban. Kevés idő múlva a nádor szép neje, Brankovich Hana lépett be a sátorba. Ilona szerb fejedelmi ivadék volt, Brankovich Lázárnak, a még akkor is élő és uralkodó szerb fejedelemnek leánya, ki nemcsak a szerelemből, hanem politikai érdekekből is választá a déli külsejű magyar főurat férjéül, mely választást soha sem is volt oka megbánni, mindenha a legboldogitóbb szerelem fűszerezvén családi életét. A király nyájas szivélyességgel fogadá a nőt. — Legyen üdvöz nálunk asszonyom, mi mindig szerencénknek tartjuk, midőn kegyelmedet körünkben szemlélhetjük, annál nagyobb e mostani szerencsénk, midőn ily váratlan kedves meglepetést szerző jelenléte által mindnyájunknak. — Fölséged meg fog bocsátani, hogy ily alkalmatlan időben vagyok kénytelen hódoló tiszteletem bemutatni, de mentsenek ki azon időhalasztást nem szenvedhető sürgős körülmények, melyek ide jöttömet is anyira sietteték. — Előre is meg vagyunk győződve azok nagy fontossága felől, minek folytán kérjük, közölje velünk is azokat. — Oh fölséges uram, — szólt a nő a legnagyobb felindulással, nem tudom, hogy hol és miként kezdjem, hisz amiket mondandó vagyok, talán nem érdeklik ugyan közvetlen az országot, de érdeklik fölséged személyét legfőképen. — Valóban asszonyom kegyed mind inkább fokozza mdvágyunkat. — Gondolt-e valaha fölséged arra, hogy mi egy nő élete? gondolt-e valaha arra fölséged, menyi remény, menyi vágy, menyi édes ábrándból van ez összeszöve, s tudja-e fölséged, hogy mind ezen reményeket, vágyakat, ábrándokat egyedül a szerelem, a boldog szerelem valósítja a nőre nézve ? szerelem élteti a nőt, mint virágot a harmat és napsugár, a képzeli-e fölséged, menyi fájdalom van a szerelemben, melynek csak kételyei,nem létesülhető vágyai vannak. Ilona pillanatig megállott, tán hogy gondolatait rendezze, vagy hogy erőt gyűjtsön magának beszéde folytatásához. — Valóban asszonyom, — szólt Zsigmond mosolyogva, még meg fogjuk érni, hogy férjét fogja előttünk bevádolni, mely esetben kénytelenek vagyunk bevallani, hogy igen részrehajló bírák lennénk. — Nem fölséges uram, én nem vádolok senkit, es nem jöttem fölségedhez egy nő életéért. — Ki ügyében bizonyára alig választhatott volna magának jobb közbenjárót. — Fölséged szavai reményt nyújtanak, hogy nem fognak meghallgattatás nélkül elhangzani, főkép midőn azokat azon hölgy életéért, úrnőmért emelem fölségedhez, kinek élete a fölségedével össze van forrva. — Hogyan ? — kérdé Zsigmond meglepetve, úrnője. .. — Bocsánat fölséges úr, fölséged neje, Mária életéért esdem fölséged előtt. /