Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-16 / 211. szám
Vasárnapi levelek, XXXI. (Bécs, szept. 14.) Bécsi rajzokat kellene írnom, s mellem még dagad az üde alpesi levegőtől, szemem alig lát egyebet égbe meredő, hóormú hegycsúcsoknál, nyelvemen még ott tapad a kristálytiszta béres patak ize, szivemet még fogva tartja azon varázsos benyomás,melyet az isten nagy, szabad természete a város nyűgöt hordó gyermekére gyakorol. A hét folytán két ünnepnap következvén egymásután, sok ezer bécsi fölhasználta a kínálkozó alkalmat, s isten-hozzádot mondva a nagy házhalmaznak, elment kéjutazni. Ily ikerünnepek alkalmával a város oly üres szokott lenni, mint az állam pénzszekrénye — máskor. (Most még ez a soha nem használt, de annál szellemdúsabb éle sem járja meg, mert az a millió meg millió új nóta anyira űzi egymást, mintha az a reájuk mázolt, s a tudományt képviselni akaró béna öreg úr egyre szökni törekednék attól a holdkóros, hárfát pengető asszonyságtól, ki a baloldalon a művészet jelképe szeretne lenni.) A vaspályák udvaraiban az indulási fütty reggeltől estig folyton sivít, s a gőzmozdonyok csak lihegve vonszolhatják el a hosszú vagyonsorok nevető, mulató, daloló, incselkedő utasait. Egy berlini vállalkozó e napokra a königgrätzi csatatérre rendezett ugyan egy — nem tudom, hogy létrejött vagy elmaradt — kéjutazást , de a bécsieket a csehországi harcmezőkhöz sokkal kevésbé kellemes emlékek fűzik, mintsem azokat föleleveníteni kívánnák, s így a a múlatni siető raj — úgy mint máskor — a birodalom déli része felé özönlött szét, és a szikla keblében, szikla hátán elfutó világhírű semmeringi pályán át részint a regényes Mürzzuschlagot, részint a bájos Grätz városát, részint Triesztet, az adriai tengertükröt emberfia mosolyogni nem láthatott, mert a megtestesült deficit, a hússá és vérré vált pénzügyi zavar, — Peter úr nyomaiba léptünk. S egy nagyobb völgybe érkezve, mélázva néztünk egy magyarosan felpödrött bajuszú tiroli vadász után, ki egyik kezében még füstölgő fegyvert, a másikban vonagló szárnyas állatot vitt. A csaták szerencsétlen hősét, a soha nem fenylett meteort, a magas talapzatáról földre bukott hadvezért, a königgrätzi vesztest , Benedeket ismertük föl benne. De gyarló világunkban csak is a változás állandó. A patak és csermely, a sziklavölgy é,s bércorom, a kora napfény és késő holdvilág ideje is lejárt, s miután kalendáriumomban e két napot vörösen aláhúztam, visszaérkeztem Bécsbe. Bécs ekkor kedvesei egyikének ravatalát állta körül. A bécsiek szemeiből könyeket fakasztott az, ki egész életében már egyszerű megjelenése által is önkénytelen rángatózásba hozta a nevetési izmokat. Először siratta meg őket az, ki húsz éven át víg alakja, utólérhetlen humora, paprikás élcei, talpra esett rögtönzései, kedves fecsegése s nagyra becsült alkotó tehetsége által oly igen sok elfelejthetlen, örvendetes órákat nyújtott nekik. Távollétünk alatt az udvari színház legkitűnőbb komikai ereje, a közönség hosszú évi kegyence, Beckmann Frigyes jobb létre szenderült. „Hullni látok ágat ágra,“ mint Grillparzer mondja. Alig nyolc hó alatt a tragikai hős alakok legeszményiebb alkotója, az agg Anschütz szállott a sírba; követte őt az ihlett művésznő, Rettich asszony; és most „a víg életképek legszerencsésb alkotója,“ az örökké jó kedvű, örökké nevető és nevettető Beckmann. Az udv. színház műsorozatát alig érhette volna nagyobb csapás, mint minő e veszteség által történt. Mindennemű szerepek-és az ott himbálózó győztes hajóhadat tűzte ki kirán-t lanton vng operetti dallamot dúdolva, egy alak mász dúlása célpontjául. Stáll előttünk, kit még csak egy-két évvel ezelőtt is Én a középutat választom, s Grátznak tartottam, ama kecses Grátznak, melynek bájai egy francia utast anyira lelkesítettek, hogy azt egy alig átfordítható szójátékkal „la ville de Grace, située sur la rive de la Mur“-nak *) nevezi. Grátzra azonban csak futó pillantást vetve, többekkel együtt a havasok szűz szentélyeibe mélyedtem el. Természet! mily nagy író, nagy festő, nagy szobrász vagy te ! Mily kicsinyek melletted azok az óriási elmék is, kiket mi közönséges emberek felfogni nem, csak bámulni vagyunk képesek ! mik egy Hugó hatalmas szárnyú képzete, egy Vörösmarty mély költeményei azon magasztos gondolatok mellett, melyeket örökifjú tollad a természet millió levelű könyvébe ir? Mik egy Tizian óriási festményei, egy Rafael szent Madonnái azon hosszú mértföldekre nyúló vázlatok, azon szivet, lelket elbűvölő képek mellett, melyeket ezer színű ecseted földünkre bájol ? Mik egy Canova, Angelo, vagy Thorwaldsen csodált csoportjai azon véghetetlen változatú szobrok mellett, melyekké hatalmas vésőd a köveket és bérceket, a sziklákat és szirteket alkotja ? Természet nagy és utolérhetlen vagy, tiéd a hatalom, tiéd a dicsőség! De a világ, birodalom és ország bajait régi,ismert alakok még itt is visszahozzák emlékezetünkbe. Egy kis alpesi kunyhóban jó étvágygyal savanyútejezve találtuk a komoly arcú Schmerlinget. Aki pedig egy csermely partján ülve, angol türelemmel horgát a vízben tartotta, nem volt senki más, mint ő excellenciája : a volt barricad-forradalmár, a teleképű ügyvéd, a németizáló belügyér, a szentszéki nagykövet — Bach báró. A meredek szik *) Grátz városa, mely a Mura partjain, vagy a gráciák városa, mely a szerelem (de l’amour) partjain fekszik. — 870 - a'*1 ' A BERESINAI TROMBITÁS. (Beszély.) Portson du Terraillól. (Folytatás.) Wittgenstein csaknem fölkiáltott bámultában; aztán ismét bizalmatlansággal tekintett Marcelinra. — Igazam volt, midőn önt árulónak neveztem ; az imént, — mondá ez. — Ah! — sóhajtott Marcelin, erősen állva a tábornok hideg és nyugodt tekintete előtt. — Igen, — mondá ismét Wittgenstein, — mert talán engem akar megcsalni, midőn menetemet föltartóztatni, s borisowi mozdulatomat ellenkező irányba vezetni iparkodik. — Csak az igazat mondtam excellenciádnak. — Tehát Napoleon Studiankánál van ? — Igen, tábornok. — A bizonyíték... mert igazolni is kell azt! Ekkor Marcelin kinyitá tarsolyát, kivoná Napóleon iratát és átadá azt Wittgenstein tábornoknak. Ez olvasni kezdé: „Napoleon, Corbineau tábornoknak. Tábor Studiankánál, november 26. reggeli 4 órakor „A híd épül a Beresinán. Wittgenstein megsemmisítheti. Jöjjön segélyül.“ Az orosz fővezér összehajta ez iratot, és zsebébe tette. Aztán még egyszer Marcelinra tekintve mondá : — Uram, ön ezredes lesz, és én megtartom szavamat ; de ön, a nyomorultak legutólója, elárulta fejedelmét, bajtársait és hazáját. Továbbra pedig ne várjon tőlem egyebet, mint alkunk egyszerű végrehajtását, és őrizkedjék szemem elibe kerülni. A fővezér lóra ült, és összes hadseregével a Beresina jobb partjára indult, szembe Studiankával, hol Eble tábornok hidászait ostromolni kezdé. * * * Ezalatt a trombitás lova, miután nemtelen terhét ledobá, átfutá a hósivatagot. Kétszer esett el kimerülten, s kétszer ugrott föl ismét, hogy útját folytassa. Nem látta-e urát elterülve s mozdulatlanul a havon ? a vér szaga nem hatolt-e el hozzá is ? És a ló vágtat, mindig vágtat . . . Anselmet a Marcelin golyója két válla közt találta. Anselme elesett, majd félig fölemelkedett, hogy az orgyilkost megátkozza, aztán ismét visszahanyatlott. És ekkor szemei lezárultak, most pedig ime, mozdulatlanul fekszik a kemény hóleplen, melyet vére pirosra festett. Meghalt már Anselme, s szelleme kibontakozva a földi részekből, túlrepülte-e már a távolt, hogy hazájába érjen ? Elhagyta-e lelke a szegény trombitás testét? vagy inkább még élve, azok utósó álmát álmodja, kik megfosztva érzéküktől, küzdenek a halál erejével ? Anselme Crisenonban találta föl magát ... a tűzhely mellett ül, a major nagy termében. Ott vannak mind, mert vacsora ideje van; ott vannak gyermekkori és ifjúkori társai, Rubin atya, Juilly Armand, a jó kedvű Susanna, Marianne anyó és Manchot Ferenc. Csak Myonnette nincs itt. Hol van ő ? Meghalt, mint a trombitás ? Szegény Galoubet hiában kérdezi őket, senki sem akar neki felelni. Végre Marianne hozzá hajol s Galoubet két nagy könycseppet érez arcára peregni. Anselme ilyeneket álmodott, midőn szemei ismét fölnyiltak. Valami melegség élesztette föl. S midőn fölnézett, két reá irányzott kényes szemmel találkozott. Lova volt az, mely őt nézte. Lova, mely már régen forgatja őt lábával, s nyalogatja kezét és arcát. Lova, mely nyeritni kezdett, midőn Galoubei fölnyitá szemeit. És akkor, a mindvégig okos és hű állat, látva hogy ura nem halt meg, bámulatos ösztönével kitalálni látszott, hogy gyors segélyre van szüksége, s hogy ha Ő itt marad a havon, a hideg mielőbb megöli Mivel pedig Anselme hiában erőlködött fölkelni a ló megérte, hogy nem képes nyergébe ülni, s hátán nem viheti el, tehát fogaival megragadta annak ruháját és futni kezdett vele. Marcelin balra hajtotta őt. A ló jobbra fordul észrevette, hogy Marcelin az ellenséghez vezette őt az ellenséghez, a táborba, hova francia ló még soha sem ment. És a ló folytonosan vágtat Corbineau felé, magával vivén urát, ki majd eszméleten kivül van majd szemeit fölnyitja. Az elájult trombitás Crisenonban találja magát s szemeivel Myonnettet keresi, kit nem talál. Midőn föleszméli, látja az erdőt, mely mögött így francia sereg van, s kéri az istent, hogy adjon két lovának őt oda vinni, s elég életet neki, küldeését bevégezni. A ló mindig vágtat. De hirtelen reszketve áll meg, pillanatra leteszi hát a földre, s okos fejét hátra fordítja. Valami zajt hallott; ez több ló dobogása. A trombitás lova megszagolta az ellenséget; a háta mögött vágtató lovak a kozákok lovai. És a szegény állat ismét fölveszi terhét, s tovább szalad vele. Az erdő mindig nagyobbodik a láthatáron, a ló közeledik és kétszerezi gyorsaságát; úgy látszik, előérzete van, hogy Franciaország üdvét viszi magával. De a könnyű ló, melyet a kozák a Don partjain növelt, gyors, mint a villám. Az oroszok előre haladnak. Kezdetben csak egy kis fekete pont volt, mely a mérhetlen fehér síkon elenyészett, most már látható, kivehető csoport, mely a menekvő lovat üldözi, s minden pillanatban elérheti. A trombitás lova dühösen vágtat. . . De a kozákok még gyorsabban futnak, és hirtelen egy golyó fütyül. A trombitás lova leesik, hogy többé föl ne keljen, s a szerencsétlen Anselme, kit a hideg ismét az álmok honába varázsolt át, most magához tér, hogy lássa, miként vették körül a kozákok, míg szegény lova egy haldokló pillanatot vet reá. Galoubet Anselm hadnagy, kit a császár díszített föl kereszttel, most az oroszok foglya. Meglátja-e valaha hazáját, Crisenon majort és Myonnettet, a gyermeket, kit katonasága alatt álmai a sátrakban oly sokszor mutattak meg neki? V. A láthatáron a kaukázus fehér csúcsai emelkednek, s tündökölnek a júniusi nap sugaraiban. Még mindig Oroszországban vagyunk, de többé nem az észak jeges vidékein, nem a Beresina partjain, hanem jóval túl a Kaspi tengeren, a dél-övi orosz birodalomban, néhány mértföldnyire Schamyl és a derék cserkeszek hazájától. Az orosz harcias nép, Sándor is Kaukázusba küldte ezredeit, melyeket Franciaországba vezetett; mert 1825. évben vagyunk, s már tizenhárom éve, hogy a franciák kivonultak az égő Moskauból. A Kouma partján egy orosz hadsereg táboroz. (Folyt. köv.)