Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-27 / 220. szám

220-ik az. Csütörtök, szept. 27. "• Harmadik évfolyam 1866 S^ŐVÁROSI LAPOK ^ napokat kivéve minden* j i ^ uap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Bor “ *30 UJr£ fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a „Fővárosi Lapok“ okt.dec. évnegyedére előfizetéseiket megújítani , s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szíveskedjenek. Egy szépirodalmi napilap minden esetre szükséget pótol nálunk, s így a művelt magyar családok a mai részidőkben sem fogják pártfogásukat megvonni oly közlönytől, mely mindenről tudósitó napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabadelvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. — Tóth Kálmán felelős szerkesztő. Vadnai Károly lap vezető főmunkatárs. Kiadói SZÓ. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállítását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizeté- sek mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob. dec. évnegyedre 4 frt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is 8 forintjával. Emich Gusztáv, akad. nyomdász s a „Föv. L.“ kiadója : A SZERENCSE FIA. (Életkép.) Degré Alajostól. (Folytatás.) Ezalatt kissé összeszedte magát s válaszolt: — Ezer bocsánatot kérek és kéretek, de tetszik látni, hogy ily képpel nem mehetek oda. — Meg fogom mondani. S ezzel ajánlotta magát a küldött. — Ez mégis vakmerőség, botrányos vakmerőség ! engem tesznek koldussá, és ők emelnek panaszt Még megérem, hogy becsuknak, csak azért, mert Morgenbesser a nevem . . de hátha szerencsétlenül ütött ki a palló fölbillentés — okoskodott tovább, — s annak a másiknak vagy két oldalbordája tört be? Hahaha, de derék volna .. De mégsem volna derék, különféle tekintetekből, különösen pedig azért, hogy lakolnom kellene értté . . nem, nem, azt nem szeretném .. aztán meg nem is valószínű, először mert ott csak mélységes sár volt, másodszor, mert két pár keztyü árába kaptam e nefelejcseket. A sors ki akarja gúnyolni nevemet, s ha bekövetkezik az, amitől félek, attól az órától Morgenschlechternek nevezem magamat Fölkelt 8 tükör elé állt. — Az arcom ! kiáltá. Ez különben még hagyján, de orrom. Na ez egész életemre szerencsétlenné tesz. Ily okoskodás közepette pillantá meg a tükörből, hogy az ajtón a főszolgabíró lép be. Hirtelen orrára kapta kendőjét, s rettenetes orrvérzésről panaszkodott. Várt menybörő szavakat és látott nyájas mosolygást. Nem tudta hányadán van. — Végre a főbíró előadása kapott a helytartó tanácstól rendeletet, hogy Morgenbesser Ferdinánd arra közölje a hirt, mely szerint ő anyai nagybátyja után,ki hamburgi kereskedő volt, és meghalt, nagy vagyont öröklő. Ferdinánd elkiáltotta magát: — Ilyen orral? — és hányát vágta magát. Mikor eszméletre tért, a város első orvosa állt oldalánál — Ki rendelte önt ide ? — kérdé csodálkozva. — A főbiró úr. — Tehát csakugyan itt volt .. . Nem álmodtam? — Nem. — És most eszemnél vagyok ? — Semmi jelensége az ellenkezőnek. — Tehát igaz, hogy én öröklök ? — Hivatalosan tudva van. ■ — Orvos úr! mi lesz arcomból? — Néhány nap múlva olyan, amilyen volt. — És orrom ? — Ott már hiba van. A porcogó eltört. — Jaj ! akkor mit ér az örökség? — Sokkal többet egy szép orrnál. Az orvos borogatásokat rendelt, s megígérte, hogy napjában többször eljövend. El is jött. A hallatlan szerencsének hire egy óra alatt az egész várost beszárnyalta. Özönlöttek a szerencse kivánók, kiknek sorait Samstag úr nyitá meg azon leereszkedéssel, hogy Ferdinándot virágzó kereskedésébe társnak hívta föl. — Majd gondolkozom róla, — adá válaszúl Ferdinánd, mi anyit tőn : elébb meglátom, menyi a nagy örökség. Borbálát is szóba hozta Samstag úr, s nagyon csodálkozott, hogy Ferdinand e kegy miatt nem ugrik ki bőréből. Tovább szerette volna nyújtani ez érdekes társalgást, de új látogató jött, Ferdinánd benső barátja, a borbélylegény, vagy mint magát nevezni szokta: sebészgyakornok. Ez mindjárt szolgálatát ajánló s betegápolónak kínálkozott. — Ahoz jobban értenek a nők, — ellenveté Samstag úr, — majd elküldöm... kit akar édes Ferdinánd, hogy elküldjek ? Ferdinandnak csak egy szavába került volna, s egykori legszebb álmai valósúlyák, de ő nem szólt s Samstag úr ajkait harapdálva távozott. Este a dalárda jelent meg ablaka alatt, s előadását igen elmésen a: „Szerencse fel, Szerencse lelj énekkel kezdé meg. E kitüntetés Ferdinándot önki-ívüli állapotba ejté, leginkább azért, hogy a tisztelgők előtt egy hatalmas szónoklattal nem jelenhetett meg. Talán mert képtelen rá ? Oh korántsem, ő érzi, hogy a lelkesedés ékes szavakat adna ajkaira, de ezzel az arccal csak nem teheti magát nevetségessé. A városbeli hölgyek nagy részét igen érdeklő az ifjú beteg állapota ; sorba küldtek tudakozódni s mint létéről, egyik könyvet, másik virágot küldött , szórakozásul. Borbála naponkint más és más süteményeket készitgetett számára, melyeket a sebész - gyakornok bámulatos étvágygyal pusztitgatott. Ötöd napra a daganatok lelohadtak s csak ittott mutatkozott egy-egy nefelejcs. A sebhelyeket az orvos sárga angol tapaszszal elrejtegeté, s Ferdinánd elég türheten nézett volna ki, de az orr, a Szerencsétlen orr, görbe maradt. Borbála, midőn meglátta, elragadtatással kiálta : f — Ah Ferdinánd úr! mily érdekessé tette önt a betegsége. — I Így találja? — Oh nagyon. j — És a majompofa ? I — Akkor egész máskép nézett ki, de most oly nagy változás történt, mi önnek nagyúrias kinézést ad.. mi is ? .. váljon.. Ahá! megvan: az orra. Egész olyan, mint a régi hősök képein. Ferdinánd olyat ugrott, mintha villám sújtott volna le mellette, s kezével orrához kapva, tekintetével végig mérte a lányt, indulatosan mondván : — A kosarat elviselem, mert kerestem , de a gúnyt nem tűröm, ha még úgy szerettem is valaha. Ezzel távozott. — Csak szeretett és többé nem szeret! —sóhajtá a kis ártatlan leány. Ilyen a világ, egy kis szerencse a szíveket fenekestül fölforgatja. Szegény segéd korában meghalt volna érttem, s most hogy gazdag, elfut a szavaimtól. Pedig mindig érzem, hogy nagyon tudnám szeretni. Ferdinánd szobájába rohant, felkapta kis kézitükrét, megnézte szembe, oldalról, jobbra-balra, felülről és alulról azt a szerencsétlen orrot csinált hozzá szelid, mérges és merengő kifejezést, de mindenikitel elégületlen lévén, a tükröt mérgesen félre dobá e szavakkal : — Milyen bolondot mondott az a lány?! Nem nézek többé a tükörbe. Azonban dehogy állotta meg tovább tíz percnél, s már ismét a fentebbi kísérleten kapta magát, és csodálatos ingerültség nélkül. Nagy sokára azonban felsóhajtott, ha igaz volna! Kebelbarátja, a sebészgyakornok jött. Ferdinánd reszelgett, köhécselt, felfújta magát s várt valami megjegyzést,’de barátja nem vett észre semmit. — Laci te! tudod, mit mondanak az emberek ? — Sok mindenfélét. — De rólam! — Rólad a legtöbbet — Mégis. — Hogy szerencsés csillag alatt születtél. — És azt is mondják, hogy ez az orr arcomnak nagyúri kifejezést ad. — Becsületemre igaz! Nézd meg azokat az ősi képeket, nincs-e valamenyi olygarchának sas vagy kánya orra ? Az igaz, a tied egyik sem, de mindkét tőhöz hasonlít. Aztán, ha maga az orr nem is egészen szép, de az egész arcnak nemes kifejezést ad. Ferdinánd ezüst óráját Lacinak ajándékozó örömében. Ennek sem kellett több, e pillanattól kezdve minden alkalmat fölhasznált, hogy Ferdinánd orrának új meg új jelentőséget adjon. (Így bolondítják a gazdagokat.) Ferdinánd addig nézte, addig mondatta magának, mig elhitte, hogy csakugyan aristokratikus orra van, s minthogy arcának többi szépsége helyreállt, elutazott Pestre, örökségi ügyét rendezni. Borbála mély bánatban maradt vissza. Nemcsak szivét emészté a bú Ferdinánd elhűlésén, de lelke is roskadozott atyja szidalmai alatt,ki Ferdinánd elvesztését egyenesen a meggondolatlan lány viseletének tulajdonítá. Pedig szegény Borbála mindent elkövetett viszszahóditni az elpártolt, vagy inkább elűzött imádót, de Ferdinánd a „majom pofát“ nem feledheté. Ferdinánd csak Pesten tuda meg mesés szerencséjét egész nagyságában. Huszonötezer forint évi jövedelmet örökölt, kapott is azonnal oly nagy csomó ezrest, hogy majd elszédült tőle. Elkezdett vásárolni. Először is megvette Pesten a legszebb zenélő falórákat, szám szerint vágy ötöt. Vett gyémánt inggombokat s oly vastag arany óraláncot, hogy kereket lehetne vele kötni, erre aztán vagy tizenkét darab gyűrűt akasztott; pecsétgyűrűje oly nagy smaragdból állt, hogy akármely társulat hivatalos pecsétjének is becsületére vált volna. Vásárolt kiáltó színű és tarka bútorokat, le is küldetésére, maga pedig folyvást járt-kelt Pest utcáin, azon tűnődve, mire lehetne még pénzt kiadni. Egy fiatal naplopó nyitott be hozzá. — Én, mondá, három gróf és két báró mellett szolgáltam. Barátaim voltak. — Örvendek rajta. — Ám ajánló leveleim, de legjobb ajánlás az, hogy van ízlésem, s tudom a magasabb körök szokásait. — Tehát mivel szolgálhatok ? — Én ajánlom szolgálatomat, fogadjon föl szekretáriusnak. Önnek nagyon szüksége van egy tapasztalt emberre. (Vége köv)