Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)

1866-11-25 / 270. szám

270-ik sz. Vasárnap, nov. 25. Kiadó-hivatal: Pesti barátok­ tere Harmadik évfolyam 1866. Előfizetési díj: TTIATT Sk Vf“ J| yu Szerkesztői iroda: __his 1/ A k! IV I I A Ml 1 le • 7 £UwJ±Ib%101 juaiUiL ■apókat kivéve minden­ _ sor • • • • • 5 kr. nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tSor 1*30 kr. tSJjT' Teljes számú példányokkal folyvást szólg­álhatunk. Sorompónál. Oly kevés tér kell a népnek, Egy sorompó, egy fa­sor, Nézd ! elég egész családnak E mosolygó zöld bokor. Minden állam egy Satism­us, A ki elnyel valamit; Biztos csak , hová a szellem Terjeszté ki szárnyait. Mint törvény, szent a sorompó, Határt isten ujja szab. Mily kicsiny volt Spártai és — mondd — Róma volt-e boldogabb ? Nem kívánok én nagyobb tért, Csak mit István ránk hagyott. Kis szigetből is, ha ott van, Látni mindig a napot. Hiador. A DICSŐSÉG ÁRA. Elbeszélés. Udvardy Vincétől. Tócsa­vár és „egy jóravaló úri­ember.“ Nagyon szegény falunak kell annak lenni, a­hol az ember nem érzi magát kellemesebben, mint akármi kisvárosban. — Nekem legalább módomban volt mind a nagy és kisvárosi, mind a falusi élet tulaj­donságait kiismerni,­­ hosszas tapasztalások vezettek arra a meggyőződésre, hogy ha az ember a főváros­ban nem lakhatik, legjobban teszi — lakjék falun. Igaz, hogy a fővárosi életnek is meg­vannak a maga kellemetlenségei, — kivált a mi kedves fővá­rosunkban. A rosz levegő, a rosz víz, a rettenetes por, nyáron a magas ház­sorok közt megszoruló rekkenő hőség, de jó levegőt lehet találni a Sváb-hegyen, jó vizet a Disznó-főnél, meg az Orczy-kertben, a por és hőség elöl be lehet menekülni a Duna hűs habjaiba, s utójára,ha ezek az expediensek nem volnának is, el­lensúlyozásul Pest kebelébe zár mindent, a­mire öröm­mel, megelégedéssel, nemzeti büszkeséggel tekinthet a magyar. Ott a központja tudománynak, irodalom­nak, művészetnek, ott a színház, ott az akadémia, ott megfordulnak a haza legjelesebb férfiai, a világ leg­híresebb művészei, — ott lehet látni lóversenyeket, regattákat, olykor-olykor még országgyűlést is. — De egy kisváros mit bir mindezekből fölmutatni? — Semmit! A kisvárosnak meg vannak mindazon kellemetlenségei, melyekkel a főváros bir, — de ez utóbbinak előnyei nélkül. E tekintetben Tócsavár semmiben sem különbö­zik a haza kisebb-nagyobb vidéki városaitól. — Ut­cái ki vannak kövezve , de e kövezet elmetéli láb­beli­ talpait; az éji világítás nevezetes összeggel szerepel a városi házi­pénztár kiadásainak budget­­jében , de egyéb lázatja nincs is ; az állandó szín­házra nagyon sokat tart a város minden polgára, de ember­emlékezet óta úgy szökött meg belőle min­den vándorló-társulat; a lakosság lelkesedik, és hal a 48 ért, — de a magyarság— a pórnép nem tudja, mit kelljen értenie e két számjegy alatt, s a­ki érti, hogy mit jelent, a vagyonos osztály, a par excellence pol­gárság, németül beszél házi körében, német újságokat olvas boltjában, vagy üzleti helyiségein. Engem a sors másfél éve vetett Tócsa­várra. Mi­után polytechnikumi tanulmányaimat sikerrel befejez­tem , alkalmazást nyertem egy vaspálya-társaság­nál,­­ néhány mérnök társammal egy tervbe vett vasút­vonal előmunkálatai megtétele végett rendel­tettem ide.­­ Körülbelül félévig, míg az idő a külső munkát lehetővé tette, nem sok alkalmam volt új lakhelyem jó és rosz tulajdonságait kiismerni. De mikor a téli idő a falak közé szorított, annál több módom lett ez irányban tapasztalatokat gyűjteni. — A legelső ta­pasztalat az lett, hogy ismerősök hiányában rettene­tesen unatkoztam. — Házi gazdámmal, kinek a nagy piacon emeletes háza, s abban virágzó fűszerkeres­­kedése volt, közöltem ebbeli panaszomat, mihelyt néhány látogatás után anyira a menyire bizalmas lábon álltam vele. —• Rögtön ajánlkozott, hogy segít rajtam. — Hát miért nem szólt előbb ? — mondá — hisz már rég bemutathattam volna Túrkevi úrnak, ki évek óta itt a házamban lakik. — Na, várjon tisztelt mérnök úr! még ma bemutatom ! Az épen önnek való ember lesz, nem ugyan korát illetőleg, mert ennél jóval idősebb, hanem máskülönben. Mert az itteni fiatalságot nem ajánlhatom, nagyobbrészt faragat­lan fickók. Hanem Túrkevi úr, az már egészen más. Azt hiszem, hogy tisztelt mérnök úr igen meg fogja őt kedvelni , mert nagyon barátságos ember. Aztán sem felesége, sem gyermeke. Nagyon jóravaló úri­ember. Elhatároztuk, hogy délután maglátogatjuk Túr­kevi urat, kiről egyelőre tudtam anyit, hogy sem felesége, sem gyermeke; hogy egészen más, mint a tócsavári fiatalok, kik nagyobb részint faragatlan fic­kók ; és hogy igen hozzám való ember, nem ugyan korát illetőleg, mert nálam jóval idősebb, hanem más­különben. Kissé gyanússá tette ugyan házi­gazdám dicsé­reteit, hogy Túrkevi úr évek óta a házában lakik, meg hogy mint agglegény igen hangsúlyozta azt a körülményt, hogy sem felesége, sem gyermeke , de az emberséges kereskedőt is igen jóravaló férfiúnak találtam, s ha Túrkevi úr mindenben hasonló hozzá, semmi okom sem lesz az ismeretséget megbánni. A meghatározott órában házigazdámmal az eme­leti lakások egyikének ajtaján kopogtattunk. A belülről hangzó „szabad“ szóra beléptünk és szemközt álltunk Túrkevi úrral, ki elegáns házi ka­bátban, kezében könyvvel, egy kényelmes balzacon heverészett, s a mint beléptünk, keresetlen udvarias­sággal sietett elénk. — Tisztelt Túrkevi úr! — szólt házi­gazdám, bátor vagyok bemutatni N . . . mérnök urat, ki félév óta városunk , illetőleg házunk lakója. Túrkevi szívélyesen üdvözölt, kezet szorított ve­lem, megkínált szivarral, s azután beszélgettünk kü­lönböző tárgyakról, majd egy óra hosszat, mialatt nekem elég időm volt, mind magát, mind lakását jól szemügyre venni. Egészen más ember volt, mint a minőnek kép­­zelem. Termete karcsú, arca férfias, haja barna, sze­­­­mei élénkek, feketék, s a mi tán a legrútabb férfit is­­ széppé tehetné, homlokán egy kardvágás sebhelye látszott; modora előkelő, hangja kellemes, beszédje , megnyerő, korára nézve negyven, negyvenkét éves , lehetett. ] A terem berendezése kényelmes és ízletes. A ] bútorok csinosak, a fényezett padlót finom szőnyeg borítja, a falon hazai s külföldi írók s művészek ] arcképei, az egyik szögletben díszes állvány nyiló­­ virágokkal, a könyves szekrény tetején Arany élet- , nagyságú mellszobra áll Izsó vésőjétől, üveg ajtaján pedig disz­kötésü könyvek hátlapjai kandikálnak keresztül, — az alsóbb osztályokból a tudományos és szakmunkák vaskos kötetei, a felsőbbekből a szép­­irodalmi művek arany nyomású keskeny hátlapjai, melyeken Arany, Tompa, Petőfi, Jókai nevei mellett­­ Shakspeare, Göthe, Heine, Börne, Hugo Viktor, Moore­­ Tamás nevei olvashatók.­­­­ A jó benyomást fokozta Túrkevi élénk társalgá­­­sa, mi szellemről, műveltségről, bő tapasztalás- s gaz­­­­dag ismeretekről tanúskodott.­­ Enyi elég volt, hogy új ismerősömet minél job­ban megkedveljem. Távoztamkor meg voltam győ­■ zödve, hogy Tócsaváron Túrkevi úr a legderekabb ■ ember. / (Folyt. köv.) A DELEJEZŐ. (Schwarz Mária svéd beszélye.) (Folytatás.) Nevettek, a kicsiny, tetszelgő asszonyság leg­jobban. — Ön már látott delejezni? kérdé D. tanár Lindburgtól. — Igen is, többször, és az érzés, mi elfogott: a nagy és kimeríthetlen természetnek csodálása volt. — Beszéljen erről valamit, — kérek a körül­­állók. — Ma este nem. — Miért nem ? — Azért mert a delejezést olyanyira tisztelem, hogy erről soha sem tudnék közönyösséggel beszélni, vagy taglalásokba bocsátkozni. Előttem oly szent az, hogy mindig őrizkedni fogok arról, mint oly tárgyról szólani, melylyel játszunk, vagy mely csak a társal­gásnak múlattató nemét képezné; és ha én azon tüneményekről most valamit mondanék is, abban a legtöbben nem mást, mint ámítást látnának s valami nevetni való elbeszélésnek tekintenék. Gyula oly komolysággal beszélt, hogy mindenki átlátta, hogy most nem hajlandó a de­ejezésről bő­vebb taglaláson bocsátkozni, vagy pedig néhány de­­lejező eseményt elbeszélni. — Az orvosnak igaza van, — jegyző meg a ta­nár , de egy eseményt bátor leszek a társaságnak el­beszélni, melyet magam is láttam. Az átalános figyelem a tanárra volt irányozva. Gyula most székében ülve, visszadob, szemeit először 13 Annára veté, ki öt csodálkozásának nem titkolt kifejezésével nézte. A mély, komoly kifejezés, mely — míg ő a be­­fejezésről beszélt — arcán nyugodott, most eltűnt, s derült lett. Szemei, míg Annát nézték, nyájasan mo­solygó kifejezést nyertek, de csakhamar elfordítá azo­kat . Vinscontira tekintett, és észre véve, hogy ez Annára oly módon nézett, mely csakhamar el­árulá szive érzését. E tapasztalásnál Lindburgnak homlo­kán felleg vonult át, és szemeit ismét Annára fordítá, de oly hideg tekintettel, hogy Anna arca azonnal megváltozott, s az ifjú leány meleg tekintete szinte hideg lett. Anna fölkelt és elment, hogy néhány fia­tal leány között — kik távolabb ültek, —helyet fog­laljon. Gyula most Violára nézett, ki az egész idő alatt mit sem beszélve, mozdulatlanul feküdt. Inkább egy szoborhoz, mintsem élő lényhez hasonlított, s ha lé­­lekzete nem árulná el, hogy él, úgy inkább halottnak lehetne tartani. — Hogy érzi magát Viola ? — kérdé halkan Gyu­la. Viola összerezzent, gyönge pir lepé el hófehér ar­cát, s a szem egy pillanatra ismét fénylett és életet nyert. Nyájas mosolylyal felelt: — Jól érzem magamat. IV. A következő estén, midőn Gyula az udvari ta­nácsosnál szokásos látogatását téve, nem volt több vendég, mint három. A teremben csak Viola és Anna voltak.

Next