Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-25 / 270. szám
270-ik sz. Vasárnap, nov. 25. Kiadó-hivatal: Pesti barátok tere Harmadik évfolyam 1866. Előfizetési díj: TTIATT Sk Vf“ J| yu Szerkesztői iroda: __his 1/ A k! IV I I A Ml 1 le • 7 £UwJ±Ib%101 juaiUiL ■apókat kivéve minden _ sor • • • • • 5 kr. nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tSor 1*30 kr. tSJjT' Teljes számú példányokkal folyvást szólgálhatunk. Sorompónál. Oly kevés tér kell a népnek, Egy sorompó, egy fasor, Nézd ! elég egész családnak E mosolygó zöld bokor. Minden állam egy Satismus, A ki elnyel valamit; Biztos csak , hová a szellem Terjeszté ki szárnyait. Mint törvény, szent a sorompó, Határt isten ujja szab. Mily kicsiny volt Spártai és — mondd — Róma volt-e boldogabb ? Nem kívánok én nagyobb tért, Csak mit István ránk hagyott. Kis szigetből is, ha ott van, Látni mindig a napot. Hiador. A DICSŐSÉG ÁRA. Elbeszélés. Udvardy Vincétől. Tócsavár és „egy jóravaló úriember.“ Nagyon szegény falunak kell annak lenni, ahol az ember nem érzi magát kellemesebben, mint akármi kisvárosban. — Nekem legalább módomban volt mind a nagy és kisvárosi, mind a falusi élet tulajdonságait kiismerni, hosszas tapasztalások vezettek arra a meggyőződésre, hogy ha az ember a fővárosban nem lakhatik, legjobban teszi — lakjék falun. Igaz, hogy a fővárosi életnek is megvannak a maga kellemetlenségei, — kivált a mi kedves fővárosunkban. A rosz levegő, a rosz víz, a rettenetes por, nyáron a magas házsorok közt megszoruló rekkenő hőség, de jó levegőt lehet találni a Sváb-hegyen, jó vizet a Disznó-főnél, meg az Orczy-kertben, a por és hőség elöl be lehet menekülni a Duna hűs habjaiba, s utójára,ha ezek az expediensek nem volnának is, ellensúlyozásul Pest kebelébe zár mindent, amire örömmel, megelégedéssel, nemzeti büszkeséggel tekinthet a magyar. Ott a központja tudománynak, irodalomnak, művészetnek, ott a színház, ott az akadémia, ott megfordulnak a haza legjelesebb férfiai, a világ leghíresebb művészei, — ott lehet látni lóversenyeket, regattákat, olykor-olykor még országgyűlést is. — De egy kisváros mit bir mindezekből fölmutatni? — Semmit! A kisvárosnak meg vannak mindazon kellemetlenségei, melyekkel a főváros bir, — de ez utóbbinak előnyei nélkül. E tekintetben Tócsavár semmiben sem különbözik a haza kisebb-nagyobb vidéki városaitól. — Utcái ki vannak kövezve , de e kövezet elmetéli lábbeli talpait; az éji világítás nevezetes összeggel szerepel a városi házipénztár kiadásainak budgetjében , de egyéb lázatja nincs is ; az állandó színházra nagyon sokat tart a város minden polgára, de emberemlékezet óta úgy szökött meg belőle minden vándorló-társulat; a lakosság lelkesedik, és hal a 48 ért, — de a magyarság— a pórnép nem tudja, mit kelljen értenie e két számjegy alatt, s aki érti, hogy mit jelent, a vagyonos osztály, a par excellence polgárság, németül beszél házi körében, német újságokat olvas boltjában, vagy üzleti helyiségein. Engem a sors másfél éve vetett Tócsavárra. Miután polytechnikumi tanulmányaimat sikerrel befejeztem , alkalmazást nyertem egy vaspálya-társaságnál, néhány mérnök társammal egy tervbe vett vasútvonal előmunkálatai megtétele végett rendeltettem ide. Körülbelül félévig, míg az idő a külső munkát lehetővé tette, nem sok alkalmam volt új lakhelyem jó és rosz tulajdonságait kiismerni. De mikor a téli idő a falak közé szorított, annál több módom lett ez irányban tapasztalatokat gyűjteni. — A legelső tapasztalat az lett, hogy ismerősök hiányában rettenetesen unatkoztam. — Házi gazdámmal, kinek a nagy piacon emeletes háza, s abban virágzó fűszerkereskedése volt, közöltem ebbeli panaszomat, mihelyt néhány látogatás után anyira a menyire bizalmas lábon álltam vele. —• Rögtön ajánlkozott, hogy segít rajtam. — Hát miért nem szólt előbb ? — mondá — hisz már rég bemutathattam volna Túrkevi úrnak, ki évek óta itt a házamban lakik. — Na, várjon tisztelt mérnök úr! még ma bemutatom ! Az épen önnek való ember lesz, nem ugyan korát illetőleg, mert ennél jóval idősebb, hanem máskülönben. Mert az itteni fiatalságot nem ajánlhatom, nagyobbrészt faragatlan fickók. Hanem Túrkevi úr, az már egészen más. Azt hiszem, hogy tisztelt mérnök úr igen meg fogja őt kedvelni , mert nagyon barátságos ember. Aztán sem felesége, sem gyermeke. Nagyon jóravaló úriember. Elhatároztuk, hogy délután maglátogatjuk Túrkevi urat, kiről egyelőre tudtam anyit, hogy sem felesége, sem gyermeke; hogy egészen más, mint a tócsavári fiatalok, kik nagyobb részint faragatlan fickók ; és hogy igen hozzám való ember, nem ugyan korát illetőleg, mert nálam jóval idősebb, hanem máskülönben. Kissé gyanússá tette ugyan házigazdám dicséreteit, hogy Túrkevi úr évek óta a házában lakik, meg hogy mint agglegény igen hangsúlyozta azt a körülményt, hogy sem felesége, sem gyermeke , de az emberséges kereskedőt is igen jóravaló férfiúnak találtam, s ha Túrkevi úr mindenben hasonló hozzá, semmi okom sem lesz az ismeretséget megbánni. A meghatározott órában házigazdámmal az emeleti lakások egyikének ajtaján kopogtattunk. A belülről hangzó „szabad“ szóra beléptünk és szemközt álltunk Túrkevi úrral, ki elegáns házi kabátban, kezében könyvvel, egy kényelmes balzacon heverészett, s a mint beléptünk, keresetlen udvariassággal sietett elénk. — Tisztelt Túrkevi úr! — szólt házigazdám, bátor vagyok bemutatni N . . . mérnök urat, ki félév óta városunk , illetőleg házunk lakója. Túrkevi szívélyesen üdvözölt, kezet szorított velem, megkínált szivarral, s azután beszélgettünk különböző tárgyakról, majd egy óra hosszat, mialatt nekem elég időm volt, mind magát, mind lakását jól szemügyre venni. Egészen más ember volt, mint a minőnek képzelem. Termete karcsú, arca férfias, haja barna, szemei élénkek, feketék, s a mi tán a legrútabb férfit is széppé tehetné, homlokán egy kardvágás sebhelye látszott; modora előkelő, hangja kellemes, beszédje , megnyerő, korára nézve negyven, negyvenkét éves , lehetett. ] A terem berendezése kényelmes és ízletes. A ] bútorok csinosak, a fényezett padlót finom szőnyeg borítja, a falon hazai s külföldi írók s művészek ] arcképei, az egyik szögletben díszes állvány nyiló virágokkal, a könyves szekrény tetején Arany élet- , nagyságú mellszobra áll Izsó vésőjétől, üveg ajtaján pedig diszkötésü könyvek hátlapjai kandikálnak keresztül, — az alsóbb osztályokból a tudományos és szakmunkák vaskos kötetei, a felsőbbekből a szépirodalmi művek arany nyomású keskeny hátlapjai, melyeken Arany, Tompa, Petőfi, Jókai nevei mellett Shakspeare, Göthe, Heine, Börne, Hugo Viktor, Moore Tamás nevei olvashatók. A jó benyomást fokozta Túrkevi élénk társalgása, mi szellemről, műveltségről, bő tapasztalás- s gazdag ismeretekről tanúskodott. Enyi elég volt, hogy új ismerősömet minél jobban megkedveljem. Távoztamkor meg voltam győ■ zödve, hogy Tócsaváron Túrkevi úr a legderekabb ■ ember. / (Folyt. köv.) A DELEJEZŐ. (Schwarz Mária svéd beszélye.) (Folytatás.) Nevettek, a kicsiny, tetszelgő asszonyság legjobban. — Ön már látott delejezni? kérdé D. tanár Lindburgtól. — Igen is, többször, és az érzés, mi elfogott: a nagy és kimeríthetlen természetnek csodálása volt. — Beszéljen erről valamit, — kérek a körülállók. — Ma este nem. — Miért nem ? — Azért mert a delejezést olyanyira tisztelem, hogy erről soha sem tudnék közönyösséggel beszélni, vagy taglalásokba bocsátkozni. Előttem oly szent az, hogy mindig őrizkedni fogok arról, mint oly tárgyról szólani, melylyel játszunk, vagy mely csak a társalgásnak múlattató nemét képezné; és ha én azon tüneményekről most valamit mondanék is, abban a legtöbben nem mást, mint ámítást látnának s valami nevetni való elbeszélésnek tekintenék. Gyula oly komolysággal beszélt, hogy mindenki átlátta, hogy most nem hajlandó a deejezésről bővebb taglaláson bocsátkozni, vagy pedig néhány delejező eseményt elbeszélni. — Az orvosnak igaza van, — jegyző meg a tanár , de egy eseményt bátor leszek a társaságnak elbeszélni, melyet magam is láttam. Az átalános figyelem a tanárra volt irányozva. Gyula most székében ülve, visszadob, szemeit először 13 Annára veté, ki öt csodálkozásának nem titkolt kifejezésével nézte. A mély, komoly kifejezés, mely — míg ő a befejezésről beszélt — arcán nyugodott, most eltűnt, s derült lett. Szemei, míg Annát nézték, nyájasan mosolygó kifejezést nyertek, de csakhamar elfordítá azokat . Vinscontira tekintett, és észre véve, hogy ez Annára oly módon nézett, mely csakhamar elárulá szive érzését. E tapasztalásnál Lindburgnak homlokán felleg vonult át, és szemeit ismét Annára fordítá, de oly hideg tekintettel, hogy Anna arca azonnal megváltozott, s az ifjú leány meleg tekintete szinte hideg lett. Anna fölkelt és elment, hogy néhány fiatal leány között — kik távolabb ültek, —helyet foglaljon. Gyula most Violára nézett, ki az egész idő alatt mit sem beszélve, mozdulatlanul feküdt. Inkább egy szoborhoz, mintsem élő lényhez hasonlított, s ha lélekzete nem árulná el, hogy él, úgy inkább halottnak lehetne tartani. — Hogy érzi magát Viola ? — kérdé halkan Gyula. Viola összerezzent, gyönge pir lepé el hófehér arcát, s a szem egy pillanatra ismét fénylett és életet nyert. Nyájas mosolylyal felelt: — Jól érzem magamat. IV. A következő estén, midőn Gyula az udvari tanácsosnál szokásos látogatását téve, nem volt több vendég, mint három. A teremben csak Viola és Anna voltak.