Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-02 / 27. szám

27-dik sz. Vasárnap, február 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes szám­i példányokkal folyvást szol­gálhat a kiadó­hivatal. Szép tavaszát életemnek ... Szép tavaszát életemnek Egyért sajnálom csupán, Hogy legfényesebb virágát Nem te neked áldozám. Most mit ér téged szeretnem ? Ki tavasz vagy egymagad ! Míg én téged nyílni látlak: Nézed a hervadásomat. Hiador. A SZERETET IRIGY­E. (Beszély.) Tóvölgyitől. (Folytatás.) Cirdinella kisasszony azt gondolván, hogy az érzelemből talán elég is volna enyi, az illedelem szabályai szerint fölkelt székéről, s egy pár illendő lépéssel a síró és könyező felé közeledett. — Legyen ön nyugodt, — mondá Gyula felé fordúlva, — én és Berta kisasszony tökéletesen meg vagyunk győződve az ön tiszta lelkülete felől, és semmi esetre se hisszük azt, mit önre ráfogni igye­keznek. Beszélni fogunk Perrán úrral, megmondjuk neki, hogy kutassa tovább a tettest, miután az ön nem lehet. — De mit fognak rám ? — kérdé Gyula, bár zokogó hangon, de enyh­e mégis erőt véve magán, — én azt se tudom, hogy mit fognak rám. — Tehát nem mondta önnek Perrán úr? — kérdé Cirdinella kisasszony illedelmesen. — Nekem Perrán úr csak anyit mondott, hogy írjam le e nevet: „Berci“ — aztán midőn leírtam, mérgesen beszélt hozzám, s utósó szava az volt: „takarodjék ki szobámból!“ Az ifjú könyei ismét folytak. Berta most fölállt és mindkét kezeit megfogta az ifjúnak. — Önre ráfogták, hogy a Perrán fiának, Egi­­nek, arcképét megcsonkította, hogy fejét letépte, s hogy magáról minden gyanút elhárítson, a Berci ne­vét írta a kép alá. Ezért íratta le Perrán úr önnel e nevet, s a­mint ő mondá, az írás egy volt. De ez ne döbbentse meg önt, nevelőnőm azt mondja, hogy az írást lehet utánozni. Ugyanezt mondta Perrán úrnak is. Most ne tegyen ön semmit, de legyen nemes és vigyázó, a tettes bizonyosan színre fog kerülni. — Berta most megszorította az ifjú kezét. Ezért kéret­tem önt magamhoz. Én meg voltam és meg vagyok győződve, hogy ön ily tettet elkövetni nem tudna, s mert sajnáltam önt, s mert fölfogtam az ön tiszta, de megsértett szívének fájdalmát. Eddig úgy beszélt a lány, mintha 22­ éves lett volna; a hangulat, a fájdalom s a tárgy komolysága éretté tették őt; most azonban, midőn kifejezte volna magát, szíve másként kezdett mozogni, ismét arcára ült a gyermeki naivság ; szemei, melyekben csak imént ragyogtak a kények, nevetni kezdtek ; ajka mosolygott, s kedves, ártatlan modorával mondá: — És most már nem szabad többet sírnia. Maga messze van testvéreitől, tehát én akarok testvére lenni. E szavak után Berta, az ifjú szeme közé ne­vetve, kérdé: — Mondja csak, van-e lány testvére ? Van. — felesé Gyula. — Hogy hívják ? — Laura.­ — Pompás név. És szereti-e önt Laura? — Én azt hiszem, nagyon szeret. — Hát ön nagyon szereti-e Laurát ? — Nagyon. — Hát tudja-e mit ? szeressen engemet is úgy, és én is úgy fogom önt szeretni ! Gyula fülig pirult, a gouvernante pedig rettentő szemeket meresztett. Beáta észrevette és megrázta magát, mint valami ragyogó tollú madárka, melynek tollaira hamut hintenek. A gouvernante tekintete inkább is szórt hamut, mint tüzet. — Nos , hát nem akar engemet úgy szeretni ? miért nem felel ? Gyula vakmerő lett. Egészen ajkáig emelte a Berta kezét, és megcsókolta azt. — Tehát ez volt a felelet, — mondá a lány. —­­Lássa, én megértettem. A nevelőnő,nehogy Berta még hatalmasabban fe­leljen vissza, jónak látta a feleselést megakadályozni, és ekkér interveniált: — Engemet pedig fogadjon el nénjének, — se szavakkal kivette Gyula kezét a Bertáéból, mintha ő is parolát akart volna csapni. Gyula talán először életében nem érzett most a jó akarat iránt hálát, mit pedig Cirdinella kézzelfoghatólag bebizonyított. — És most, — mondá Berta, — menjen ön vissza szobájába, írjon, tanuljon szépen. Fehér mutató ujját piciny ajkára tette, s halkan susogta: — Aztán csitt! Gyula talán sohase volt rövid életében boldo­gabb. Áldá a sorsot, hogy a fájdalmon keresztül szűrte szívébe e boldogságot, hogy jobban érezhesse, élvezhesse azt, mint tulajdonát, melyért, ha nem egé­szen értéke szerint is, de megfizetett. A Berta szavai fölött gondolkozva, halkan lépett a közös szobába, s a nélkül, hogy Bercire csak rá is tekintett volna, Íróasztala mellé ült, elővonta napló­ját, a­mit hogy vezessen, atyja tanácsolt, — s nem figyelve semmire. Íráshoz fogott, meg akarta örökí­teni boldogságát, mire képtelen az emberi kebel, honnan az néha nyom nélkül tűnik el. Berci látva, hogy Gyula az írásba mélyedt, el­hagyta asztalát, s fütyörészve elkezdett le s felsétál­gatni a szobában. Egyszer az egyik oldalon, más­szor a másikon. A másik oldal igazságos osztály szerint a Gyula tulajdona volt, de rálépni azért nem volt tiltva Bercinek sem, s ő igyekezett fölhasználni a szabadságot. Berci egyszer azzal dicsekedett, hogy három öt távolságról a legapróbb betűt is el tudja olvasni. VI. Két nap szép csöndesen múlt el, de a harmadik napon ismét elkez­dett a bácsiba haragudni. Most már nemcsak tótul, de németül is károm­kodott, mit Guszti gyerek később így utánzott: „Tukker flukker!“ Lojzi azt is hozzá­tette: „Pratzli!“ Az aztán sok is volt egyszerre, és megharagu­dott volna értte nemcsak Perrán úr, hanem más is. A­mi egyszeres pénzbe kerül, az csak kétszeres harag, de a­mi kétszeres pénzbe kerül, az már tízszeres ha­rag. Sokszorozza árát, mint a gyémánt. Perrán bácsit a sors fösvény embernek készí­tette, az élet elvett belőle egy csöppet és lett zsugori. De mindezekről ő maga nem tehetett semmit, de nem is akart, pedig sokat szenvedett ilyszerű alkottatása miatt. Minden legcsekélyebb értéknek rá nézve való megszüntetése, vagy eltűnése fájdalmasan érintette az ő érző szívét, a mostani eset pedig nem érintette, hanem keményen végig mérte, azaz végig ütötte. Perrán bácsi följajdult. Guszti szerint azt kiál­totta : tokker flekker! Lojzi szerint még azt is hozzá tette: Pratzli! — Kik a Perrán úr szótárát ismerték, azt mondták, hogy abban ezek a szavak nagy jelen­tőséggel birtak. Térjünk azonban magára a tárgyra. Perrán úr nem ágról szakadt gyerek volt, neki volt nagyapja is, és hogy a nagytata milyen állapot­ban volt, tanúság az rá , hogy egy nagy tajtékpi­pával birt. A pipa kupakja ezüst volt, de mert a nagytáti azt még halálának órája előtt eladta, tehát a pipa kupaktalan maradt fiára, s mert ha a nagy­táti el nem adta volna, bizonyosan eladta volna fia, s igy ezen logika szerint kupakotlan maradt unoká­jára is. Az unoka, nehogy a régiséget megsértse holmi új munkával, kupaktalan akarta Égi fiára hagyni, ki ezelőtt pár nappal arcképileg lefejeztetett. Égi hóhérja, hihetőleg azon okból indulva ki, hogy fejetlen embernek minek a pipa, azt alulról kezdve fölfelé keresztül fúrta, mely műtétnek következté­ben az ereklye három oldalról szelett. Ezt az ereklyét három nappal ezelőtt száz fo­rintra becsülték. Perrán úr már azon gondolkozott: várjon meg is vennék-e enyiért ? s íme az örökös le­­fejeztetésének,utána a harmadik napon, — talán azért is, hogy Perrán úr e gondolatáért bűnhődjék, — a hagyomány száztól egyszerre nulláig tétetett értéktelenné. A bácsika azért el is mondhatta, hogy: — Tukker flukker pratzli! (Folyt. köv.) MANCELIÉRE KISASSZONY. (Francia beszély.) Irta : A. A c h a r d. (Folytass.) — íme, tudjuk, mint ment végbe e házasság, s mi történt ama napon. Larsac legszerencsésebb ember volt. Boldogsága napról-napra növekedett, hogy rokonait megfosztá a várt örökség reményé­től Delphine által, ki ártatlansága, jósága, vidor­­sága által egészen lekötelezte őt. Larsac megvette a szerzettől a jogot, a kastélyt visszaruházta újra az öreg nagynénére, ki barátnői körében vígan töltötte ott az időt. A marquis tekintélyt, becsülést és tiszteletet ví­vott ki fiatal neje előtt, az pedig minden hatalommal fölruházta férjét. Megtanította Delphint az öreg mar­quis, hogy az embereket ismerje, a nélkül azon­ban, hogy az élet keserűségeit ízlelte volna. Mint egy virág, melyet üveg fed, és a­melyet sem szél, sem eső nem illet, úgy tárta föl Delphine szép lelkét az élet és az igazság előtt, a nélkül azon­­­ban, hogy a fájdalmat és félelmet ismerni tanulta volna. Mig a marquis gondos atyai befolyása alatt lévő Delphine szeretetreméltó tulajdonai mindinkább kezdettek kifejleni, mig a fiatal nő lányi kedves korból kezdett átlépni a családi hivatás körébe ; azalatt Gaston az óceán partján barangolt, szivében hordva hőn szeretett unokanővére képét, mely föl­­föltünt, majd ismét elenyészett az emlékezet szürke homályában. Atyja — az ősz tengerész — mormogott, midőn az északi szélvész ismét megnyitá rheumatizmu­­sát. Tágas karszékben ült pattogó tűz előtt, fiával a híres hajósok tetteit olvastató, és erősen zúgolódott a király tanácsosai ellen, kik nem tudják a hadse­reg vezényletét oly férfiakra bízni, kik érdemesek, szakavatottak arra. Az óceán irtóztató szava visz hangzott a homokpartokon, a vihar bömbölve rázta meg a vén százados tölgyek sudarait, Gaston pe­dig megátkozta a kacér hölgyek hűtlenségét, mely kiűzte őt a paradicsomból, hol oly sok szép nap szállt el a szerelem szárnyain. Egy napon az történt, hogy Delphine özvegy és Gaston árva lett. Larsac marquis csöndes meg­nyugvással halt meg, megáldotta fiatal nejét, s há:„

Next