Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-14 / 37. szám
37-dik sz. Péntek, február 14. Iliado-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokban folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Áldva legyen .. Áldva legyen az éjszaka, A mely reánk fátyolt vetett, S a kémkedő, irigy világ Szemei elöl elfedett. Áldva legyen a fergeteg, A mely üvöltve tört elé, S a két szívnek halk beszédit Meghallani nem engedé. Áldva legyen a szerelem, A mely minket összehozott; Csak ő, ki azt elárulá, Csak ő legyen elátkozott. Lauka Gusztáv: ESZTER NAGYNÉNÉM. — Elbeszélés. — Kurlovszky M. Idától. (Folytatás.) Pár perc múlva már tudtam, hogy Erzsikének két kérője van. Eszter néném, a szerencsés hadvezér győzelmes mosolyával két levelet tartott — mint diadaljeleket — magasra, míg Zsuzsi asszony egy óriási kosarat cipelt be, mely tele volt összekötött kochinehinai, brabanti és gyöngytyúkokkal, pézsmakacsák, fodros libák és isten tudja még miféle ismeretlen állatokkal. Az egyik kérőlevél Lajos barátomtól volt, a másik M. nagykereskedőtül. Kedvem lenne azt a Lajost megfojtani. Meg nem foghatom, hogy tetszhetik neki egy rövid ruhás kis leány. De én is félre beszélek. Hiszen már hosszú ruhában jár. Zsuzsi asszonyt is végig kellett hallgatnom. Minden tyúk fajtáját és ritkaságát elsorolta előttem, s végre hozzá tette, hogy ezek M. kereskedő most küldött ajándékai, és nagyott sopánkodott, hogy mily boldog asszony lesz Erzsiké ! Ennek is vége szakadt valahára, és én megkérdezhettem Erzsikét, hogy mit mond ő mindezekre. — Eszter néném is azt hiszi, — meg — én is, hogy nagyon boldog leszek, —• szólt oly hangon, mintha saját temetéséről szólt volna. — Hát melyiket választottátok ? — Keblem majd szétrepedt e szavak alatt. — Akármelyiket választja, — szólt Eszter néném kis húgom helyett, — én bele egyezem. Ne mondja a világ, hogy erőltettem ; de ő árva, én öreg vagyok, s a leánynak akkor kell férjhez menni, mikor kérik. Lajos vagyonos, csinos és kellemes ifjú, mellette igen boldog lehet, de M. nagykereskedő még sokkal gazdagabb, s bár nem egészen fiatal mégis derék, egésséges egy ember! Válassz Erzsikém, mert neked férjhez kell menned, úgy hogy a másvilágon beszámolhassak boldogságoddal szegény anyádnak, ki azt rám bízta. — Már választottam édes néném, — szólt tompa hangon Erzsiké. — A kereskedőhöz fogok menni. — Oh Erzsiké! — szóltam, kezeit megfogva, — ha már meg kell lenni, válaszd inkább a szép és derék Lajost, kit bizonyosan meg fogsz szeretni, ha neje leszesz. — Nem, nem választom őt, — szólt a leányka, s ijedve rázta fejecskéjét, — mert igazad lehet, még megszerethetném őt idővel. — Pedig én nem akarok senkit szeretni, — tette hozzá alig hallhatólag. Tántorogva mentem szobámba. Magányra volt szükségem, hogy zilált gondolataimat rendezhessem. V. — Meg vagyok tébolyodva! — gondoltam kevéssel későbben, midőn fáradtra nyargaltam magamat kis szobám padozatán. — Hát ki tiltja nekem, hogy én mint harmadik kérő ne lépjek föl ? s ki mondhatja meg előre, hogy Erzsi nem engemet választ-e? Nincs többé kétségem, hogy szeretem őt, bár megmagyarázni képtelen vagyok magamnak azt, hogy mint lopózhatott ez érzelem szívembe ? Mi keltette azt föl, mi fejlesztette? Én csak anyit tudok, hogy ott örök időkre befészkelte magát, engedelmem és akaratom nélkül. Az ábrándos játéknak komoly vége lett; a képzelet, melylyel a gyermeki kedély játszott, valóvá nőtte ki magát. Szivarom kék füstfellege eloszlott. Szeretem őt. Nem tehetek róla, de szeretem. Megnyugodt szívvel, njúlt reménynyel tekintek magam körül, s az első, mit megláttam, Eszter néném aggódó tekintete volt. — Fennszóval gondolkoztál Imre öcsém, — szólt szigorral, de szomorún, helyet foglalva mellettem. — S akaratlanúl föltártad szándékod előttem. Engedd meg szerető nagynénédnek, kinek szivén fekszik boldogságod, hogy a jelen helyzet komolyságához képest szólhasson veled. Szó nélkül nyújtom neki kezemet. — Szüleid halálos ágyánál fogadást tettem, — folytatá, — hogy boldogságod eszközlése lesz egyedül életcélom. Minden kényelmet, jólétet igyekeztem neked megszerezni, s ha mégis, szorgalmas munkám mellett is, nélkülöznöd kellett, ez volt legnagyobb bánata életemnek. Csekély örökségedből igen összehúzva kellett élnünk, hogy neveltetésed költségei kikerüljenek. Abban az években mind a mellett, hiszem a jó istent, nem vetted észre, hogy szegények vagyunk. Tizenöt éves voltál, tehát már gondolkoztál, midőn Erzsiké árva lett, s mint távolról, de egyedüli rokona, kötelességemmé vált őt magadhoz venni, a mibe te — dicséretedre legyen mondva, — örömest egyeztél. De Erzsiké szegény volt, s tőled kellett azt elvonnunk, a mit rá költöttünk. Emlékezzél csak vissza, édes jó fiam,hogy aztán jöttek a roszul termő évek, hogy nem volt módunkban neked lakást és ellátást fogadni a fővárosban, hogy gyalog tettél naponkint majdnem három órai utat, egy darab száraz kenyérrel zsebedben, csakhogy iskoláidat folytathasd. Sokáig tartottak a nélkülözés e keserű napjai! ruháid leszakadtak, a dermesztő hideg ellen nem voltam képes sovány tagjaidat befödni. Számodra egy téli ruháért — kényekkel szememben — kértem naponkint a jó istent! Dolgoztam éjjel nappal, az öreg hű Zsuzsival együtt, és nem tudtunk egy pár lábbelit venni Erzsike számára. Éreztem én a szegénység iszonyú nyomását általatok, s akkor eltökéltem, hogy ha valaha utat mutatand a becsületes meggazdagodásra, két kézzel fogok utána nyúlni, a ti számatokra. Boldoggá foglak benneteket tenni, mert a szegény ember, ki a napi szükségekkel küszködik, nem lehet boldog soha. Isten megsegített, te, bár nyomor között, de azért elvégezted iskoláidat, s most már anyit keressz, a mivel magad beéred, s nekünk, gyámoltalan fehérnépnek, hagyod nagylelkűen örökségedet. Én, mint ha ápoló anyád, elfogadom azt öregségemre. Zsuzsi asszony még képes megszolgálni érette; de Erzsike a kegyelem kenyerét eszi házadnál, melyet csak addig fogadhatott el pirulás nélkül, mig nem tudott hová lenni. — Ne szakíts félbe tudom én, hogy mit akarsz mondani. Azt, hogy Erzsikét nőül veszed, s akkor majd joga lesz házadban — koplalni! Meggondoltad e fiam, hogy még igen sok víz fog lefolyni a Dunán, míg te oly állást szerzesz magadnak, hogy képes leszesz családot alapítani, és azt tisztességesen el is tartani. Addig rosz évek is jöhetnek, s meglehet, hogy Erzsikének, bár nőd lesz már — ismét nem leszünk képesek cipőt venni, sőt hogy te ismét száraz kenyérrel zsebedben fogsz a fővárosba naponkint begyalogolni. Tőled függ ! Nőül veheted Erzsikét, én nem fogok ellene szólni. De meg vagyok a tények által győzve, hogy e kis birtok nem képes még egyetlen lénynek rajtunk kívül, — legyen az bármily parányi, — táplálékot nyújtani, s hogy én azon a napon, midőn Erzsiket oltárhoz vezeted, elhagyom házadat, és szolgálatba lépek valahová, mert azután csak terhetekre lennék jelenlétemmel. Szomorúan hajtottam meg fejemet. Eszter néném pedig tovább folytatá : — Erzsiké oly gyönge, anyira fogékony, hogy ő segítség nélkül még a legegyszerűbb háztartást sem lesz képes vinni; pedig iigen hihető, hogy egy új családtag kiszorítja majd az öreg Zsuzsit is helyéből. Ám lásd akkor, hogy görnyed majd meg a szegény Erzsiké finom alakja a nehéz házi munka alatt, mint telnek meg bágyadt szemei könyekkel, ha gyermekét nélkülözni fogja látni. Erzsike csak jólét és kényelem közepette élhet sokáig. Nyomor és nélkülözések alatt el fog sorvadni. Ő csak úgy lesz boldog, ha gazdag lesz. (Folyt. köv.) MANCELIÉRE KISASSZONY. (Francia beszély.) Írta : A. A c h a r d. (Vége.)I Pazar fénynyel bútorozott lakásban találta magát Az első pillanatban meg volt lepetve, homályosan úgy tetszik, mintha e gazdag bútorokat, e gyönyörű szin vegyületet látta volna már egyszer. Emléke nem csalt. Volt valaha e szobában, minden helyén áll, a gondos női rendezés csinyját hordja minden magán. Gaston az ablakhoz ment, a redöket félre vonta, s kitekintett a szabadba. A jól ismert park terült el előtte kopasz s lombjaitól megfosztott sűrű fáival, a távoli láthatár ködében a juvisy-székesegyház tornya emelkedett a magasba, mintha üdvözölni akarná a kitekintő ismerőst. Gaston fölkiáltott és elfordult az ablaktól, tekintete egy képben akadt meg, melyet a kandalló oldala félig eltakart. — Ah, a Delphine képe! — Igen, és itt ő maga, — mondá nyájasan Larsacné asszony, egy oldal kis ajtón belépve. Elragadólag nézett ki, szebb volt, mint valaha, fenséges termetét fiatal leánykori egyszerű öltözete fedé. Gaston visszarezzent, arcán változó érzelmek tükröződtek, szemei e szép alakon függtek, nézésében mélyen elmerült, újra előtűnt az a kedves kép, mely álmaiban oly gyakran megjelent; karjait kitárta, szivéhez akarta ölelni őt, nehogy elrepüljön, míg keble hullámzott az érzelmek zajongó árjában, gondolatiban egy keserű, fájdalmas érzés kelt föl, s karjai önkéntesen lehanyatlottak. — Kegyed az, — mondá bánatosan. — Oh én Larsac marquisnénál vagyok, pedig esküm tartja hogy soha e küszöböt át nem lépem. Verembe estem. — Meglehet, — válaszolt rá mosolygva a marquisné. E percben az óra tizenkettőt ütött, s Delphine legyezője végével annak számlapjára mutatott. — Nézze ön barátom.