Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-23 / 45. szám
45-dik sz. Vasárnap, február 23. Előfizetési díj: IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Eladó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. FŐVÁROSI LAPOK Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Bem álma. Egy sirhalom van török földön, Ciprusfak has árnya fedi, Ha leszáll a nap, és ha feljön, Egy-két sugárt áldoz neki. A szellő is megrázza gyakran Fölötte a fák lombjait, S koszorút szór rá, mert hisz abban Az öreg nem álmodozik. Álmodozik, mert hős lelkének Nyugtottán a halál sem ad, Hiszen a test bár sírba téved , Nem hal ki a nagy gondolat. Ekkép ha jő az éjfél szárnya, Kiszáll, mert nem nyughatikott, S a csatáknak helyét bejárja, Hol a szabadságért vívott. Hős bajnoki mind véle vannak, A sok lengyel, a sok magyar, Utána mint árnyak suhannak, Elmaradni egy sem akar. Mint zúgó szél, akképen szállnak, Észak felé, el messzire, Egyenesen Ostrolenkának örökhitü mezőire. Ott csöndjében a sötét éjnek Fölzúg a harc, hull a kozák, A küzdők közt fölzeng az ének : Lesz még egyszer lengyel világ! Onnan tova egy pillanatban Erdély felé zúg a sereg, Gálfalva és Piskire robban, Majd Szeben felé közeleg. Minden harctért igy összejárnak, (Fölkeresvén sok nagy helyet,) Folyvást küzdve az éji árnyak, Kiket most is a hős vezet. A költő is ott van lantjával, Kardját tartva jobb kéziben, Küzdve küzd az éji csatákban, S dala átzúg az éj felen. Te is itt vagy ? — szól Bem hozzája, — Te is itt vagy ? — Óh, menj haza ? Mért jössz ide, kinek dalára Úgy vágyik egy egész haza. S a költőt Bem keblére zárja, Mint az apa édes fiát, Az rá borús, miként atyjára; De az éji óra lejárt. Ismét csönd lesz az éjszakában, Egy árny sincsen többé sehol ; Bem ott nyugszik török sírjában, És a költő — ki tudja , hol! Mezei József. BIBI KISASSZONY. — Elbeszélés — írta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Alig susogta el e szavakat, ablakja nagyot koppant. Biri kisasszony összerezzent, mintha csak atyja kopogtatta volna meg az ablakot, és fenyegette volna meg őt e kopogtatással. Pedig az már a másvilág ajtaján kopogtat. Csak a megérkezett Gábor úrfi ütögette sorra napernyőjével az ablakot. A Biri kisasszonynak egy szó panasza se lehetett a jó emberek ellen, kikhez haldokló atyja kívánsága folytán költözött. Igazán úgy szerették, úgy gondját viselték, úgy becézték, mintha vér szerint is közéjök tartoznék. Vadász úr becsületes szívének és rövid lábainak volt dolguk. Buzgólkodott, fáradozott, semmit sem kimért, csakhogy Biri kisasszony ügyeit egészen tisztába hozhassa. Mert a komor tekintetű kastély és a hozzá tartozó, kevésbbé komor tekintetű jószág — mi egyébiránt ősi kastélyaink és jószágainknak közös szerencsétlenségük — tele volt adóssággal. Vadász úr minden reggel kipörölte magát a lusta béresekkel, ebéd után a szemtelen hitelezőkkel, este a ragadós kezű ispánnal. Végre elunta a port, s egy hét múlva elcsapta a lusta béreseket, meg a ragadós kezű ispánt, és igen nagy fájdalmára volt, hogy a szemtelen hitelezőket nem csaphatta el. Vadászná asszonyság nyájas hangjának és Iza részvevő, szerető szivének is volt dolguk. Mindent megtettek Biri kisasszonynak, amit csak tehettek. Iza minden reggel erőnek erejével segíteni akart neki az öltözködésben. Vadászná asszonyság meg minden délelőtt a legkülönfélébb és ármányosabb kémlő utakon akarta kitudni tőle, hogy melyek a kedves ételei? A nagyfejű Gábor, aki valamit értett a hegedűhöz, a micsoda búsnál búsabb magyar és lengyel emlékeket tudott, mindegyikbe belekezdett Biri kisasszony ablaka alatt, de mindegyiket abban hagyatták vele. Hasonlókép járt a fris nótákkal is, melyekkel — saját szavai szerint — a kedves kisasszony vigasztalására akart működni. Csak Géza nem igen tett valami olyat, ami feltűnhetett volna. Egy szép, de fájó emléket hordott ő szivében, s esténkint, mikor együtt szoktak mindnyájan ülni, és hányták-vetették a világ, a környék, meg a szomszédok dolgait, csak ritkán szólott, s mindig bizonyos komolysággal, melyből ki lehetett venni, hogy valami lágy érzést takargat vele. Egy este magában üldögélt kinn a kertben Biri kisasszony. Szép volt az este, bár holdvilág nem ragyogott, de annál több volt a csillag. A fák száradó lombjai zizegtek, a szellő susogott, és bizony jó hítvös volt. Vadászná asszonyság szerető, figyelmes szeme észrevette az andalgó lányt, de nem akarta zavarni, (némelyik szívben, akármilyen közel legyen a sírhoz, mindig marad valami kegyelet az ifjú ábránd órái iránt), hanem megkereste odabenn a nyakkendőjét, bekiáltotta az udvarról Gézát, ki ott a hosszú bajszú kocsissal bizonyos fontos kérdés fölött vitatkozott a kocsis művészet köréből, kezébe adta a kendőt, és kiküldte azt, hogy adja oda Birikének. Biri kisasszony csöndes hangon köszönte meg e figyelmet, és kérte Gézát, hogy üljön le melléje. Géza dobogó szívvel ült oda, és egy kis ideig hallgattak mindketten. Egyszerre Biri kisasszony elkezdett lassan zokogni, és megindult hangon sóhajtott: — Nincs hát senki többé e világon, aki engem igazán, lelkéből szeretne! A panasz nem volt igaz, mert Vadász úr, Vadászná asszonyság, Iza kisasszony, Gábor úrfi, mindnyájan szólhattak volna , hogy én is, meg én is, meg mindnyájan szeretünk igaz lelkünkből! De azért a kisasszony elérte azt, amit akart, mert Géza elfelejtett szavaira mindent, ami a múltban fájdalmas volt, megfogta Biri kisasszony kis, fehér kezét, belenézett mélyen sötét szemeibe, és lágy, érzékeny hangon kérdezte tőle — Hát én Birikém ? Biri kisasszony nem vonta vissza kezét, sőt megszorította az ifjú emberét, és olyan édes, csengő szívreható hangon, melyről Géza barátom még ma is — olykor bor mellett — elragadtatva emlékezik, mondta : — Köszönöm, Géza, köszönöm. — És a fiatal ember vállára hajtotta fejét, ki fehér nyakát átölelte és keblére vonta a szép fejet. Húsz esztendős olvasóm! Önnek arca, szeme még minden percben kész kigyúlni két szép szem tüzétől, akár szelíd pásztorház, akár mocsárba vezető üdére az. Önnek ajka minden pillanatban kész még a csókra, és nem jut eszébe soha, hogy a szép ajkakról méz helyett mérget is szíhat. Önnek szíve még szerelmesen takargat, őrizget minden szép szót, és alig tudja, mi a hazugság. Ön bizonyosan érti Gézát, és ha Géza helyében van, ön is csak úgy tesz. Hiába, húsz esztendős volt ő is. Húsz esztendős szíve elfeledett minden keserűséget , a neki tett és megszegett fogadást, a másnak írt és általa is olvasott levelet, az újra neki szóló gúnyos kacagást, mindent, mindent. Húsz esztendős szemei előtt összefutott minden, ami a múltban árny volt, és fénynyé változott. Húsz esztendős estében csak az első borongó érzés édes órái, az első kicserélt titkok, az első ölelés, az első csók és több efféle oktalan elsőségek forogtak. Szép napok következtek e szép ese után. Biri kisasszony egyre ritkábban vonult el szobájában, szemei egyre ritkábban voltak kisírva, és mikor ebéd, vacsora, esti beszélgetés vagy más ilyen összejöveteli alkalmakkor Vadász úr újdonat új tréfákkal, (melyek legnagyobb részben a cigány életből voltak véve), mulattatta a családot, néha-néha el is mosolyodott. Gézát is mintha kicserélték volna. Vidáman, fütyörészve járt reggeltől estig, nem igen vitatkozott senkivel, még a kocsis-művészet legfontosabb kérdéseiben is helybenhagyta hosszú bajszú ellenfele véleményeit (ennek nem kis csudálkozására). Gábor úrfi vonója semmiféle, eredeti rendeltetésén kívül eső célra nem használtatott általa, és szakácsnő, kis szolgáló, nagy szolgáló, tehenes gyerek, libapásztorlány, a bolond fűtő ember, mind csudálkoztak jókedvén. (Folyt. köv.) ELSŐ TALÁLKOZÁSOM SZÉCHENYIVEL. („Emlékirataimból.11) Irta: Frankenburg Adolf. Gróf Széchenyi István 1833 november 18-án érkezett Pozsonyba. Midőn másodnapra a követek házába lépett, hol a legnépszerűbb szónokok: Beöthy Ödön, Nagy Pál s Balogh tartottak épen beszédeket, zajos „vivát“-tal (mit akkor még az „éljen“ helyett használtak) fogadtatott, a mi roppant népszerűségének világos jele volt. De alig is volt széles Magyarországban férfi, ki e népszerűséget jobban megérdemelte volna, mint ő. Létrehozta ő már akkor hazánkban a lóversenyt , mely első évben, 1826-ban, Pozsonyban tartatott, az állattenyésztő társaságot, (most gazdasági egyesületet), a nemzeti kaszinót Pesten, melynek mintájára keletkeztek országszerte hasonlók majdnem minden nevezetesebb városban, a magyar akadémiát, melynek fölállítására az 1825-diki országgyűlésen uradalmának egy évi jövedelmét, hatvanezer ezüst forintot adott. Ő törekvők előmozdítani a magyarországi gőzhajózást, ő pendité meg a Buda s Pest közt építendő álló hídnak szükségét, a vaskapui szoros útnak szabályozását, mely 1834-ben munkába is vétetett, a mikor a gróf annak királyi biztosává neveztetett ki. De mint író is különösen kitüntető magát, nemcsak irmodorára, hanem az abban követett irányra nézve is. Tollából jöttek a „Lovakéról, „Hitel“, „Világ,“ „Magyar játékszínéről, „A Buda és Pest közötti állóhid“ iránt a hidegyesülethez irányzott, s egyéb munkái, valamint az 1831-diki julius 24-kén Nagy- Cenken a kolera idejében jobbágyaihoz irt s nyomtatásban megjelent atyai intései is. Mindenütt, hol a