Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-26 / 47. szám

47-dik ez. Szerda, február 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Lipót utca 34. sz. 1-ső em­. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Az ember írni készül... Az ember írni készül, És azt se tudja , mit ? Egyszer csak eszébe jutnak, Bús képei a múltnak . . . S szemébe köny szökik. Ilyenkor a tollat aztán Letesszük csöndesen . És nézünk a papírra. — Mint éji rém a sírra — Hallgatva, mereven! Ábrányi Emil. BIBI KISASSZONY. — Elbeszélés. — Irta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Ilyen lélekállapotban volt, mikor búcsút vet­tünk, s­­ a nagyfejü Gábor úrfival haza ment, hol a sok szóbeszéd újra élénkebben foglalkoztatta lelkét Biri kisasszonynyal ; az emlékezetes helyek is szak­­gatták sebeit; lélekereje se volt valami nagy, s nem tudta megállani, hogy egy délután át ne lovagoljon a komor tekintetű kastélyba. A szürke falú, nagy ablakos, cserépfedelű kas­­­tély nagy változáson ment át. A szomorú némaságot vidám zaj váltotta föl. Az udvar mindig tele volt vendégkocsival, lóval. A nem régen még zárva tar­tott nagy szobákban egymást érték a mulatságok. A kastély előtti kert is tele volt szebbnél szebb tarka virágokkal,­­hogy lehessen honnan a fiataloknak em­lékeket szakgatni Biri kisasszony, s talán Biri kis asszonynak a fiatalok számára, és hogy tér nyittas­sák a perzsa, klinai vagy ka­mcsatkai virágnyelv szereplésének is olyankor, ha egyik vagy másik el­més udvarnénak ezen kívül más ostobaság nem jut­na eszébe. Szóval, átalakult az egész kastély. Átalakult nem csak kivül, hanem belül is. A régi fekete bőr- vagy fabútorok, melyeket a boldo­­gult Székesi János úr még házasulandó ifjú legény korában szerzett, kótyavetyére bocsátottak, s szebb, fényesebb, újabb divatúakkal helyettesítettek. A szobák, melyek részben csak meszeltek, részben a régi divat szerint , mindenféle tájképekkel (ke­letről és nyugatról) voltak bemázolva, ízlésesebben festettek ki.­ Csak az a kis szoba, melyben Agnes néni ven­dégei (valóságos őszirózsa-koszorú) ültek, — ren­­deztetett be egy rég letűnt kor rég elfeledett ízlése szerint. Egy a divatból rég kiment óriási karszék, (melyben az a töpörödött öreg­asszony úgy nézett ki, mint valami kisebbszerű pamlagvánkos), egy a divatból még régebben kiment, magas karú, kes­­kenyke barna börkanapé, melyen egy hórihorgas vén özvegy konziliáriusné görnyedezett, meg a szom­széd falu kálvinista papjának alacsony, kövér élete­­párja igyekezett magasabbra emelkedni, mint a mekkorává a természet alkotta, mig a falakon haj­danában a francia udvarnál nagy szerepet játszott asszonyságok és kisasszonyok tekintgettek féltékeny szemekkel egymásra. — Biz’­ngy édes öcsémasszony, jó ideje, hogy átlátok én a szitán, — sipított a pamlagvánkos az óriás karszék kellő közepéből, higgje meg, hogy úgy van. Szelid mosolylyal hajtogatva hosszú, vékony fejét, hagyá helyben a pamlagvánkos nézetét a fen­­forgó ügyben a vén konziliáriusné. — Hát én milyen régen beszélem már így ma­gunk között a dolgot, — jegyezte meg a kövér pap­­né, és tenyerét a füléhez igazitá, hogy jobban hallja az egyik szomszéd szobából hangzó friss magyar nótát. — Ha ezt sokáig így viszik, bizony koldússá lesz a szentem Ágnes, — magyarázá a dolgot a tö­pörödött vén asszony, (mintha a szentem Ágnes kü­lönben is nem épen olyan koldús lenne, mint a tem­­­plom egere). — Hiszen édes öcsémasszony odafönn­­ Budán nagyságos asszony volt, még pedig igazi nagyságos — úgy e bizony, édes öcsémasszony ? Utóbbi erősen megnyomott szavai közben a pamlagvánkos töpörödött ajkait gúnyos mosolyra vonván, egyre tekintgetett az ajtó felé, melyen Ág­nes asszonyságnak bejönnie kellett, mintha azt mon­dotta volna: ez is egyike a nem „igaziaknak.“ Vég­ső kérdésére a konziliáriusné méltóságteljesen haj­togatta vékony fejét, a szegény papnénak meg bá­­multában és ijedtében, a csak most tett váratlan föl­fedezésre, hogy ő egy „igazi“ nagyságos asszony mellett ülhetni szerencsés, egy időre elállott a lé­­lekzete. A pamlagvánkos folytatá : — Hát édes öcsémasszony , aztán vitt-e ilyen parádés életet, mint ezek itten ? A vén konziliáriusné nem anyira sértődve, mint inkább jóakaratúlag magyarázva a dolgot, jegyzé meg, hogy ő vihetett, mert hát volt miből, hanem . . — No ugy­e édes öcsémasszony ? — kapott sza­vába a beszédes pamlagvánkos. — Csak sok, a mit ezek tesznek. És sovány kezét az asztalra helyezett piskótás tányér felé nyújtva, követésreméltó példát adott a konziliáriusnénak, meg az ijedtségéből végre valahára magához tért, s csupa tiszteletből a barna bőrkanapén nagyon kis helyet foglalni igyekező tiszteletes asszonynak. Mind a hárman jóízűen szo­pogatták az „ezeknek“ a piskótáit. A töpörödött vén asszony folytatá: Ez a sok eszem-iszom, az a sok ihatlan rosz kávé, ez a muzsika reggeltől estig, ez a liberiás inas, az a három új szürke ló, az a . . . az a ... no csak az a parádés mindenféle nem nekik való A konziliáriusné egy új piskótával (már harma­dik szállítmány) volt elfoglalva, a kövér papné még nem mert megszólalni, s igy tovább is csak a pam­­lagy­ánkos beszélt: — Bizony, tönkre jutnak, édes öcsémasszony. Az a bolond leány, meg az a bolond Ágnes nem tudják, mit cselekesznek. Nagyon szeretik a kis uno­káim. (Ez utóbbi szavak kíséretében a tányéron maradt néhány darab piskótát zsebébe pakolta, a kis unokái számára.) No hiába, néha-néha mégis áll, a­mit a férfiak mondanak, hogy hosszú haj, rövid ész. A hórihorgas konziliáriusné az ócsárlásba egyre belemelegedő pamlagvánkos felé hajolt, és suttogó hangon mondá neki, de úgy, hogy a mindkettőjük által igen kevés figyelemre méltatott papné is meg­hallhassa : — Hát nem hallotta kedves nénémasszony, hogy ennek az Ágnesnek Pestről hozatott parókája lenne ? — Parókája, édes öcsémasszony ? Ő a vén bo­lond ! — csodálkozék a pamlagvánkos, mialatt a kö­vér papnénak, ki e nevezetes dologról mindeddig egy kukkot se hallott, bámultában újra elállt a lélegzete. Az ajtó, mely felé előbb pillantgatott a töpörö­dött vén asszony, megnyílt, és Ágnes asszony lépett be az őszi rózsák közé. Nagy, kövér képe két olda­lán kicsit őszes, hosszú fürtök lógtak le, me­lyek kétségkívül a pesti paróka kiegészítő részét ké­pezték, sötét kék selyem ruhája suhogott, ajkai mo­zogtak, mintha alig várná, hogy elmondhasson va­lami nagy újságot. Mielőtt azonban szóhoz juthatott volna, a töpö­rödött vén asszonytól áradott egy darabig a beszéd özöne : — Itt vagy, kedves Ágnes ? Hidd meg, alig vártunk már. Épen rajtad sajnálkoztunk, hogy mi­lyen töméntelen dolgod van, aztán hogy elvégzed! Az öcsémasszony meg a szép rendet dicsérte, a­mit ilyen nagy gazdagságban fenn tudsz tartani. Bizony gazdagon, szépen éltek, szentem. De hiába, nagy is ám a mód hozzá! ! Ágnes végre szóhoz jutván, a pamlagyánkos bókjaira igen­ röviden felelt, és rögtön kitört belőle az újság. — Csak éldegélünk lelkem, a­hogy lehet. Ha­nem tudják-e, ki van itt? — Ugyan kicsoda? — kérdő bámulatos egy­értelműséggel a három vén asszony. — Hát a kis Bizinka legeslegelső gavallérja. — Talán bizony a Vadász-gyerek ? — Eltalálta lelkem nénémasszony. Pedig nem­rég ugyancsak összeharagudtak ám a gyerekek. Ha­nem majd összebékülnek. Az egésznek az a gonosz Vadász náció volt az oka. Záporesőként hullottak a rágalmak a gonosz Vadász-nációra. A kopott pamlagyánkos nem gon­dolta meg, hogy harmadnapja Vadászéknál kávé mellett egészen másnemű véleményt nyilvánított; a kövér papné se gondolta meg, hogy urának egyik patrónusa épen Vadász úr; a konziliáriusné se gon­dolta meg; szóval egyik se gondolt meg semmit, ha­nem csak egyre szólta a Vadász-nációt. Ágnes néni igazat mondott. A harmadik tágas és úrias szobában, melyből a nóta hangzott, ott volt többek közt Géza is. Víg társaság volt együtt, vegyest leányok és ifjak. Biri kisasszony egy sarok­pamlagon ült, csá­­­­bos, piros arcával, tüzes, fekete szemeivel, hófehér vállával, melyet a mélyen kivágott rózsaszín selyem ruha kacérul látni engedett, egész csapat fiatalságot vonván maga köré. Kacérság ült a hajába tűzött fe­­­­hér rózsában, kacérság mosolyában, kacérság ruhája redőiben. Vetekedtek a bókolásban neki egy csöpp es­küdt, akit rövid lábai, rövid dereka, rövid nyaka, rö­vid feje és talán rövid esze miatt kortársai atalán csöpp esküdtnek, az éh­esebbek meg épen esküdt­­csöppnek nevezgetnek), egy esetlen és folyvást mo­solygó tót diák, aki ismeretlenek előtt már teljesen végzett embernek adja ki magát, dacára annak, hogy eme merész hazugsággal már több alkalommal föl­sült,) egy hányaveti kis birtokos, a ki lenézi az egész világot, és meg van róla győződve, hogy ennek ke­reke semmi más nem lehet, mint az ő sarkantyújá­nak a taréja,) egy, magát e falusi társaságban két­ségtelenül legműveltebbnek képzelő, keveset beszélő de annál többet hunyorgató dragonyos főhadnagy, és két izgő mozgó tökfilkó. Megemlíthetjük ezeken ki­vül azt a jámbor, vizet sem zavaró fiatal embert, ki Biri kisasszony miatt kilépvén a papnöveldéből, most a pamlag mögé húzódva, (mely hely elfoglalására áldozatának nagysága jogosítja,­ bámul és hallgat. (Vége köv.) NEJÉT ÉS HIVATALÁT VESZTÉ! Paul Adrien beszélye. (Folytatás.) — Gondolja hozzá, uram. — folytatá a beszélő, — hogy anyám mély érzelmekkel birt a rendes­­dol­gokban. Mert végre is, miként nevelik ma az ifjú lányokat? Megtanítják büszkélkedni, testüket szo­rosan befűzni, ajkaikat bigyeszteni, érzelmeket szín­lelni, melyeket talán nem is éreznek, hazudni a ter­mészet és erkölcsiség rovására, festeni Scipio fejét vagy Spartacus szobrát, elkínozni egy olasz dalla­mot, melyet nem is éreznek, megrongálni egy Hertz vagy Peyel-féle zongorát, é­s íme ebből áll neve­lésük. S ha még ezen kívül meg tudják határozni

Next