Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-26 / 47. szám
47-dik ez. Szerda, február 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda : Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Az ember írni készül... Az ember írni készül, És azt se tudja , mit ? Egyszer csak eszébe jutnak, Bús képei a múltnak . . . S szemébe köny szökik. Ilyenkor a tollat aztán Letesszük csöndesen . És nézünk a papírra. — Mint éji rém a sírra — Hallgatva, mereven! Ábrányi Emil. BIBI KISASSZONY. — Elbeszélés. — Irta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Ilyen lélekállapotban volt, mikor búcsút vettünk, s a nagyfejü Gábor úrfival haza ment, hol a sok szóbeszéd újra élénkebben foglalkoztatta lelkét Biri kisasszonynyal ; az emlékezetes helyek is szakgatták sebeit; lélekereje se volt valami nagy, s nem tudta megállani, hogy egy délután át ne lovagoljon a komor tekintetű kastélyba. A szürke falú, nagy ablakos, cserépfedelű kastély nagy változáson ment át. A szomorú némaságot vidám zaj váltotta föl. Az udvar mindig tele volt vendégkocsival, lóval. A nem régen még zárva tartott nagy szobákban egymást érték a mulatságok. A kastély előtti kert is tele volt szebbnél szebb tarka virágokkal,hogy lehessen honnan a fiataloknak emlékeket szakgatni Biri kisasszony, s talán Biri kis asszonynak a fiatalok számára, és hogy tér nyittassák a perzsa, klinai vagy kamcsatkai virágnyelv szereplésének is olyankor, ha egyik vagy másik elmés udvarnénak ezen kívül más ostobaság nem jutna eszébe. Szóval, átalakult az egész kastély. Átalakult nem csak kivül, hanem belül is. A régi fekete bőr- vagy fabútorok, melyeket a boldogult Székesi János úr még házasulandó ifjú legény korában szerzett, kótyavetyére bocsátottak, s szebb, fényesebb, újabb divatúakkal helyettesítettek. A szobák, melyek részben csak meszeltek, részben a régi divat szerint , mindenféle tájképekkel (keletről és nyugatról) voltak bemázolva, ízlésesebben festettek ki. Csak az a kis szoba, melyben Agnes néni vendégei (valóságos őszirózsa-koszorú) ültek, — rendeztetett be egy rég letűnt kor rég elfeledett ízlése szerint. Egy a divatból rég kiment óriási karszék, (melyben az a töpörödött öregasszony úgy nézett ki, mint valami kisebbszerű pamlagvánkos), egy a divatból még régebben kiment, magas karú, keskenyke barna börkanapé, melyen egy hórihorgas vén özvegy konziliáriusné görnyedezett, meg a szomszéd falu kálvinista papjának alacsony, kövér életepárja igyekezett magasabbra emelkedni, mint a mekkorává a természet alkotta, mig a falakon hajdanában a francia udvarnál nagy szerepet játszott asszonyságok és kisasszonyok tekintgettek féltékeny szemekkel egymásra. — Biz’ngy édes öcsémasszony, jó ideje, hogy átlátok én a szitán, — sipított a pamlagvánkos az óriás karszék kellő közepéből, higgje meg, hogy úgy van. Szelid mosolylyal hajtogatva hosszú, vékony fejét, hagyá helyben a pamlagvánkos nézetét a fenforgó ügyben a vén konziliáriusné. — Hát én milyen régen beszélem már így magunk között a dolgot, — jegyezte meg a kövér papné, és tenyerét a füléhez igazitá, hogy jobban hallja az egyik szomszéd szobából hangzó friss magyar nótát. — Ha ezt sokáig így viszik, bizony koldússá lesz a szentem Ágnes, — magyarázá a dolgot a töpörödött vén asszony, (mintha a szentem Ágnes különben is nem épen olyan koldús lenne, mint a templom egere). — Hiszen édes öcsémasszony odafönn Budán nagyságos asszony volt, még pedig igazi nagyságos — úgy e bizony, édes öcsémasszony ? Utóbbi erősen megnyomott szavai közben a pamlagvánkos töpörödött ajkait gúnyos mosolyra vonván, egyre tekintgetett az ajtó felé, melyen Ágnes asszonyságnak bejönnie kellett, mintha azt mondotta volna: ez is egyike a nem „igaziaknak.“ Végső kérdésére a konziliáriusné méltóságteljesen hajtogatta vékony fejét, a szegény papnénak meg bámultában és ijedtében, a csak most tett váratlan fölfedezésre, hogy ő egy „igazi“ nagyságos asszony mellett ülhetni szerencsés, egy időre elállott a lélekzete. A pamlagvánkos folytatá : — Hát édes öcsémasszony , aztán vitt-e ilyen parádés életet, mint ezek itten ? A vén konziliáriusné nem anyira sértődve, mint inkább jóakaratúlag magyarázva a dolgot, jegyzé meg, hogy ő vihetett, mert hát volt miből, hanem . . — No ugye édes öcsémasszony ? — kapott szavába a beszédes pamlagvánkos. — Csak sok, a mit ezek tesznek. És sovány kezét az asztalra helyezett piskótás tányér felé nyújtva, követésreméltó példát adott a konziliáriusnénak, meg az ijedtségéből végre valahára magához tért, s csupa tiszteletből a barna bőrkanapén nagyon kis helyet foglalni igyekező tiszteletes asszonynak. Mind a hárman jóízűen szopogatták az „ezeknek“ a piskótáit. A töpörödött vén asszony folytatá: Ez a sok eszem-iszom, az a sok ihatlan rosz kávé, ez a muzsika reggeltől estig, ez a liberiás inas, az a három új szürke ló, az a . . . az a ... no csak az a parádés mindenféle nem nekik való A konziliáriusné egy új piskótával (már harmadik szállítmány) volt elfoglalva, a kövér papné még nem mert megszólalni, s igy tovább is csak a pamlagyánkos beszélt: — Bizony, tönkre jutnak, édes öcsémasszony. Az a bolond leány, meg az a bolond Ágnes nem tudják, mit cselekesznek. Nagyon szeretik a kis unokáim. (Ez utóbbi szavak kíséretében a tányéron maradt néhány darab piskótát zsebébe pakolta, a kis unokái számára.) No hiába, néha-néha mégis áll, amit a férfiak mondanak, hogy hosszú haj, rövid ész. A hórihorgas konziliáriusné az ócsárlásba egyre belemelegedő pamlagvánkos felé hajolt, és suttogó hangon mondá neki, de úgy, hogy a mindkettőjük által igen kevés figyelemre méltatott papné is meghallhassa : — Hát nem hallotta kedves nénémasszony, hogy ennek az Ágnesnek Pestről hozatott parókája lenne ? — Parókája, édes öcsémasszony ? Ő a vén bolond ! — csodálkozék a pamlagvánkos, mialatt a kövér papnénak, ki e nevezetes dologról mindeddig egy kukkot se hallott, bámultában újra elállt a lélegzete. Az ajtó, mely felé előbb pillantgatott a töpörödött vén asszony, megnyílt, és Ágnes asszony lépett be az őszi rózsák közé. Nagy, kövér képe két oldalán kicsit őszes, hosszú fürtök lógtak le, melyek kétségkívül a pesti paróka kiegészítő részét képezték, sötét kék selyem ruhája suhogott, ajkai mozogtak, mintha alig várná, hogy elmondhasson valami nagy újságot. Mielőtt azonban szóhoz juthatott volna, a töpörödött vén asszonytól áradott egy darabig a beszéd özöne : — Itt vagy, kedves Ágnes ? Hidd meg, alig vártunk már. Épen rajtad sajnálkoztunk, hogy milyen töméntelen dolgod van, aztán hogy elvégzed! Az öcsémasszony meg a szép rendet dicsérte, amit ilyen nagy gazdagságban fenn tudsz tartani. Bizony gazdagon, szépen éltek, szentem. De hiába, nagy is ám a mód hozzá! ! Ágnes végre szóhoz jutván, a pamlagyánkos bókjaira igen röviden felelt, és rögtön kitört belőle az újság. — Csak éldegélünk lelkem, ahogy lehet. Hanem tudják-e, ki van itt? — Ugyan kicsoda? — kérdő bámulatos egyértelműséggel a három vén asszony. — Hát a kis Bizinka legeslegelső gavallérja. — Talán bizony a Vadász-gyerek ? — Eltalálta lelkem nénémasszony. Pedig nemrég ugyancsak összeharagudtak ám a gyerekek. Hanem majd összebékülnek. Az egésznek az a gonosz Vadász náció volt az oka. Záporesőként hullottak a rágalmak a gonosz Vadász-nációra. A kopott pamlagyánkos nem gondolta meg, hogy harmadnapja Vadászéknál kávé mellett egészen másnemű véleményt nyilvánított; a kövér papné se gondolta meg, hogy urának egyik patrónusa épen Vadász úr; a konziliáriusné se gondolta meg; szóval egyik se gondolt meg semmit, hanem csak egyre szólta a Vadász-nációt. Ágnes néni igazat mondott. A harmadik tágas és úrias szobában, melyből a nóta hangzott, ott volt többek közt Géza is. Víg társaság volt együtt, vegyest leányok és ifjak. Biri kisasszony egy sarokpamlagon ült, csábos, piros arcával, tüzes, fekete szemeivel, hófehér vállával, melyet a mélyen kivágott rózsaszín selyem ruha kacérul látni engedett, egész csapat fiatalságot vonván maga köré. Kacérság ült a hajába tűzött fehér rózsában, kacérság mosolyában, kacérság ruhája redőiben. Vetekedtek a bókolásban neki egy csöpp esküdt, akit rövid lábai, rövid dereka, rövid nyaka, rövid feje és talán rövid esze miatt kortársai atalán csöpp esküdtnek, az éhesebbek meg épen esküdtcsöppnek nevezgetnek), egy esetlen és folyvást mosolygó tót diák, aki ismeretlenek előtt már teljesen végzett embernek adja ki magát, dacára annak, hogy eme merész hazugsággal már több alkalommal fölsült,) egy hányaveti kis birtokos, a ki lenézi az egész világot, és meg van róla győződve, hogy ennek kereke semmi más nem lehet, mint az ő sarkantyújának a taréja,) egy, magát e falusi társaságban kétségtelenül legműveltebbnek képzelő, keveset beszélő de annál többet hunyorgató dragonyos főhadnagy, és két izgő mozgó tökfilkó. Megemlíthetjük ezeken kivül azt a jámbor, vizet sem zavaró fiatal embert, ki Biri kisasszony miatt kilépvén a papnöveldéből, most a pamlag mögé húzódva, (mely hely elfoglalására áldozatának nagysága jogosítja, bámul és hallgat. (Vége köv.) NEJÉT ÉS HIVATALÁT VESZTÉ! Paul Adrien beszélye. (Folytatás.) — Gondolja hozzá, uram. — folytatá a beszélő, — hogy anyám mély érzelmekkel birt a rendesdolgokban. Mert végre is, miként nevelik ma az ifjú lányokat? Megtanítják büszkélkedni, testüket szorosan befűzni, ajkaikat bigyeszteni, érzelmeket színlelni, melyeket talán nem is éreznek, hazudni a természet és erkölcsiség rovására, festeni Scipio fejét vagy Spartacus szobrát, elkínozni egy olasz dallamot, melyet nem is éreznek, megrongálni egy Hertz vagy Peyel-féle zongorát, és íme ebből áll nevelésük. S ha még ezen kívül meg tudják határozni