Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-23 / 119. szám

119-dik sz. Szombatmájus 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: w­ww . Szerkesztői iroda: Félévre...................8 fit. Negyedévre . ... 4 fit. Megjelen­t ünnep utáni alpokat kivéve minden* nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Lipót utca 34. sz. 1-18 am. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? Irta Balázs Sándor.­­ (Folytatás.) — Ne búsulj Katicám­, majd megsegít a jó isten­­ bennünket is. Nincs ugyan semmink e nagy kerek világon, de van két kezem és egésségem, dolgozni fogok éretted! — Én is dolgozni fogok, hála a jó istennek, én is ép­kéz­láb vagyok ! — Nem Katicám, puha kis kezed nem való durva munkára , és ékes szép termedet sem enged­ném meg soha kemény munkával megrontani. Te majd otthon csak a házidolgot végezd; elég nagy szomorúság az már maga is szegény szívemnek, hogy meg kell engednem, hogy csillagnál fénye­­s­ebb szép bogárszemedet a konyha füstje bántsa! De már ennek csak meg kell lenni! — Hát aztán te szegény Pali, mit fogsz te dol­gozni ? — Ó én már kigondoltam Elég baj lesz ez, hogy erre kell szorulni, de ha szegény szerencsétlen apám nem gondoskodott róla, hogy valami mesterséget vagy tisztességes kereseti módot adjon a kezembe, sem pedig nem engedte az iskolákat elvégezni! Per­sze szegény nem is álmodott róla, hogy valaha ily sorsra jussunk ! Minek tanúinál ? — szokta mondo­gatni, — minek törnéd magad ? Elég ha én töröm ! Hát kiért töröm én magamat ? Bizony nem kopasz fejemért, mert koporsómba bizony nem viszem el magammal, a­mim van, hanem éretted! Majd veszek én neked olyan domíniumot, hogy tán még főispán­nak is kineveznek valaha, a­nélkül, hogy csak kér­deznék is, hogy elvégezted-e a tizenhárom iskolát ? De hagyjuk pihenni a szegény öregeket, ne beszél­jünk a múltról, beszéljünk inkább a jövendőről! Én bizony arra határoztam magamat édes Katicám, hogy beállok napszámosnak a most épülő kálvinista tem­plom pallérjához. — Napszámosnak ? te ? szegény Pali! — sikolta Katica, és egy perc alatt köny­örön borította el arcát. — Ne sírj Katicám! Miért simái ? a munka nem szégyen! Aztán most a napszámosokat jól fize­tik, mert kevés az ember. A­ki csak ép­kéz­láb, azt mind katonának viszik. Milyen jó az most, hogy szegény apám engemet megváltott. Mit csinálnál most egymagadra szegény árva szerelmem ? — De napszámosnak Pali ? napszámosnak ? — Mért ne édes Katicám , a munka nem szé­gyen ! Mind más lenne, ha nem szeretnélek ! Akkor elmehetnék és el is mennék katonának, és örökre itt hagynám ezeket a rosz szívü embereket, a­kik olyan kegyetlenül bántak szegény apámmal, de igy hogy tudnék megválni tőled, még ha volna is lelkem itt hagyni téged egyedül nyomorúságodban. — Édes kedves Palikám, de áldott jó ember is vagy te! — mondá az árva lányka, zokogásba törve ki és ráborulva kedvese vállára. — Nem v­agyok én olyan jó, mint hiszed, csak téged szeretlek oly nagyon nagyon! — Épen mint én tégedet édes Palikám! Hanem tán már haza is kellene mennünk édes Palikám, mert ugyan mit mondanának az emberek, ha igy együtt látnának bennünket. Tudod, hogy milyen rész a vi­lág nyelve! — Igazad van, édes virágom! azért hát mond­junk még egy miatyánkat a szomorú sír fölött, s aztán menjünk haza. Haza?! van is nektek otthonotok szegény ár­­­vák! Hivatalos pecsét zárja el már előletek eddigi­­ otthonotok kapuját. — Hát hol fogsz aludni ez éjszakán, édes Kati­cám ? — kérdé a fiú, midőn szomorú hallgatás közi­g a városba érkeztek.­­ — Dajkámnál; meghívott a jó lélek, hogy a mig­­ jobb helyet találnék, hát ő szívesen lát szegényes há­­­zában. Hát te Palikám ? — Engem meg kocsisunk hívott meg magához, midőn látta, hogy elpecsételtek előlem minden ajtót, épen úgy, mint nálad, szegény árva szerelmem! — Hanem azért ne búsúljunk, majd megsegít a jó isten bennünket! Csak ne búsulj. Három hét múlva isten segedelmével lakodalmat tartunk, s azután soha­ soha nem fogunk egymástól elválni! Addig minden este meg foglak látogatni, tudod nappal nem lehet, nap­pal a munkámnál kell lennem. Csak mondd meg daj­kádnak, hogy jól viselje gondodat, nem kivánom in­gyen, szívesen megfizetem tartásodat. Na de külön­ben majd beszélek én vele magam holnap, a midőn a paphoz megyünk, hogy bejelentsük házassági szán­dékunkat. Ne mulassunk be csak egy napot is. El­­jösz Katicám ? — El — felelte az árva lányka könyein át mo­solyogva. — És most isten áldjon meg, szép szerelmem , s siess dajkádhoz, mert az idő esteledik. Tiszta szívvel elkísérnélek, de kímélem jó hírnevedet. Tudod, mi­lyen gonosz az emberek nyelve. Jó éjszakát, édes Katicám! — Jó éjszakát édes Palikám! És azután elváltak, az egyik ment jobbra, a má­sik balra. Három hét múlva a szomorú temetés után — úgy a mint Pali ígérte — pap áldása kötötte össze e szerető szíveket.­­ A jó dajka házában, kinek egy macskáján kívül a jó világon senkije sem volt, volt egy kis üres szo­­j­bácska, oda húzódtak. Picinké volt biz az, de hiszen ők is csak ketten voltak, megfértek benne, ők megfértek, de hogy fért meg az a nagy boldogság, mi rájuk özönlött ?! Itt élt e szerető boldog pár mintegy hat hétig boldogan és elrejtőzve a kárörvendő és irigy embe­­­­rek szeme elől, midőn egy estén a szokott hazatérési időben a férj oly rendkívüli zajos örömmel rontott a­­ szobába, hogy a megriadt menyecske majdnem föld­re ejtette a bögrét a babbal, a­mit épen föl akart tá­lalni, hogy készen várja urát. — Nem megmondtam Katicám! — kiálta Pali, sugárzó arccal, és össze-visszacsókolta feleségét. — Nem megmondtam, hogy ne búsuljunk, mert megse­gíti isten a jó embert! Nagy szerencse ért. — Nagy szerencse ? — kérdé remegve az asz­­szony, úgy megijedt a nagy szótól. — Nagy bizony! Mától fogva már nem vagyok többé napszámos, hanem felügyelő. Többé nem kell kalicskát tolnom. És aztán most már nem vagyok lapszámra, hanem egész esztendőre fölfogadva, nyá­­ron, tavaszszal, őszszel a munkához, télen pedig a kancelláriába. De jó, hogy értek a rajzoláshoz kissé. .. pallér is nagyon megörült neki, midőn értésére adtam. És tudod, mi fizetésem van ? Huszonöt forint minden hónapra! Na ebből aztán csak megélhe­­üink ám! — Meg bizony! sőt még öregségünkre is tehe­­üink félre valamit. És azután egymás nyakába borultak és sírtak, levettek és csókolóztak, és a hold az egen keresztül ért felleg­ burkolatján, csakhogy e boldog párban i­­yény­örködhessék. — Tyú Katicám ! — kiáltá egyszerre a boldog t­érj még nagyobb ujjongással. — A legjavát majd I fii m T 01 T A rti f\ n M n n A VI a í- f VI i vi t 4-» -j a ♦ a rt w» t. ! I X- + ... a szabad lakásunk is lesz. Egy egész ház két szobá­val, udvarral, kerttel! Tudod a pallér úr háza Hi­­delvén ? Tudod ? az a szép kis ház, zöld zsalugá­­terrel! —­ Két szép akácfa az ablak alatt! — S zöldre festett kis kerítés! — S a kerítés mellett egy kis pad, s körülötte sok tok virág! — És tudod-e Katicám, hogy kinek köszönhet­jük e szép lakást ? — Ugyan kinek ? — Hát neked. Neked bizony, mert eleinte szó sem volt a szabad lakásról, csak midőn megtudta a pallér úr, hogy házas vagyok, s hogy ki a feleségem, csak akkor ajánlotta föl a házát, azt mondván, hogy derék, jó és becsületes ember vagyok, hogy azt a szegény árvát vettem feleségül. No bizony, érdemiek én azért dicséretet, mikor csak téged szeretlek egye­dül ezen a nagy kerek világon ! És azután ismét elkezdődött a nevetés, a sírás és a csókolózás, és az a kegyetlen szivű hold is csak nézte, a­nélkül, hogy figyelmeztette volna őket, hogy elég volt már hej­­­eb­ül a bab ! A­mint hogy el is halt, de azért jóízűen, vidá­man költötték el, s az az égi kém, a hold, bár nagy utat megfutott az estén, alig hiszem, hogy boldogabb pár szobájába kandikálhatott volna be, mint a mil­liomos öngyilkosok árvái voltak. (Folyt. köv.) (Összefüggés nélküli történetek.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyátollig Jakabtól. (Folytatás.) Laura már nem volt itt. Mintegy két év előtt valamelyik növeldébe adták. Böske egy strázsa­­mester nejévé lett, s így a gazdasszony ezt sem tűrte tovább a háznál. Tatomir és Velimir ezalatt szintén felnőttek, az egyik már jogász, a másik másodévi böl­­csészettanuló volt. Házgazdám pedig folytatta „ge­­schäft“ jeit, s én úgy éltem mellette, mint egy kis herceg. Rözske volt a ház feje, én pedig mintegy másodgazda. Mily nagy különbség volt a mostani s a hat év előtti élet között! Akkor kosárra t­aka­rómon jártam Rözske ténsasszony mögött, most pe­dig ebéd után kényelmesen a pamlagra nyújtózva vártam, hogy hozza a fekete kávét, mig este­felé ka­ronfogva mentem vele sétálni. Mindenben kedvemre volt ő most, s leginkább oly étkeket főzött, melyek­ről tudta, hogy szeretem. — Az estebéd, melynél a házi úr nem szokott jelen lenni, mindig sokkal jobb volt a délebédnél; ha pedig csak a legkevés­bé is roszul éreztem magamat, volt rögtön borogatás, thea­s isten tudja még mi nem. Most már nem is téniasz­szonynak, hanem csak röviden Rözskének címeztem őt. — Nagyon jól viselte gondomat egyátalán, de én is mindenben hódoltam neki, egy szóval a legszebb barátság uralkodott köztünk. — E szerencsés hely­zet azonban nem tartott sokáig. Velimir elkezdett a háziúr előtt urulkodni: elmondta, hogy a gazdasz­­szonynyal sétálni járok, hogy ez nekem mindenben kedvez, hogy az estebédre sokat költ, sat. A házi úr eleinte nem hitt neki, később úgy tett, mintha mitsem tudna, utóbb azonban végkép elárult bennünket egy bál. — Ezigy történt: Rözske velem titokban bálba jött, Velimir pedig ezt meg­­adván, rögtön meg vitte a házi úrnak, ki most vala­­mi más kulcsosan a gazdasszony szobájába nyitott, ez természetesen nem — de helyette az én levetett lázi ruhámat találta ott. Nem kellett ennél több. — Mik­or reggel is­mét titokban haza érkeztünk volna.

Next