Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-23 / 119. szám
119-dik sz. Szombatmájus 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: www . Szerkesztői iroda: Félévre...................8 fit. Negyedévre . ... 4 fit. Megjelent ünnep utáni alpokat kivéve minden* nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Lipót utca 34. sz. 1-18 am. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? Irta Balázs Sándor. (Folytatás.) — Ne búsulj Katicám, majd megsegít a jó isten bennünket is. Nincs ugyan semmink e nagy kerek világon, de van két kezem és egésségem, dolgozni fogok éretted! — Én is dolgozni fogok, hála a jó istennek, én is épkézláb vagyok ! — Nem Katicám, puha kis kezed nem való durva munkára , és ékes szép termedet sem engedném meg soha kemény munkával megrontani. Te majd otthon csak a házidolgot végezd; elég nagy szomorúság az már maga is szegény szívemnek, hogy meg kell engednem, hogy csillagnál fényesebb szép bogárszemedet a konyha füstje bántsa! De már ennek csak meg kell lenni! — Hát aztán te szegény Pali, mit fogsz te dolgozni ? — Ó én már kigondoltam Elég baj lesz ez, hogy erre kell szorulni, de ha szegény szerencsétlen apám nem gondoskodott róla, hogy valami mesterséget vagy tisztességes kereseti módot adjon a kezembe, sem pedig nem engedte az iskolákat elvégezni! Persze szegény nem is álmodott róla, hogy valaha ily sorsra jussunk ! Minek tanúinál ? — szokta mondogatni, — minek törnéd magad ? Elég ha én töröm ! Hát kiért töröm én magamat ? Bizony nem kopasz fejemért, mert koporsómba bizony nem viszem el magammal, amim van, hanem éretted! Majd veszek én neked olyan domíniumot, hogy tán még főispánnak is kineveznek valaha, anélkül, hogy csak kérdeznék is, hogy elvégezted-e a tizenhárom iskolát ? De hagyjuk pihenni a szegény öregeket, ne beszéljünk a múltról, beszéljünk inkább a jövendőről! Én bizony arra határoztam magamat édes Katicám, hogy beállok napszámosnak a most épülő kálvinista templom pallérjához. — Napszámosnak ? te ? szegény Pali! — sikolta Katica, és egy perc alatt könyörön borította el arcát. — Ne sírj Katicám! Miért simái ? a munka nem szégyen! Aztán most a napszámosokat jól fizetik, mert kevés az ember. Aki csak épkézláb, azt mind katonának viszik. Milyen jó az most, hogy szegény apám engemet megváltott. Mit csinálnál most egymagadra szegény árva szerelmem ? — De napszámosnak Pali ? napszámosnak ? — Mért ne édes Katicám , a munka nem szégyen ! Mind más lenne, ha nem szeretnélek ! Akkor elmehetnék és el is mennék katonának, és örökre itt hagynám ezeket a rosz szívü embereket, akik olyan kegyetlenül bántak szegény apámmal, de igy hogy tudnék megválni tőled, még ha volna is lelkem itt hagyni téged egyedül nyomorúságodban. — Édes kedves Palikám, de áldott jó ember is vagy te! — mondá az árva lányka, zokogásba törve ki és ráborulva kedvese vállára. — Nem vagyok én olyan jó, mint hiszed, csak téged szeretlek oly nagyon nagyon! — Épen mint én tégedet édes Palikám! Hanem tán már haza is kellene mennünk édes Palikám, mert ugyan mit mondanának az emberek, ha igy együtt látnának bennünket. Tudod, hogy milyen rész a világ nyelve! — Igazad van, édes virágom! azért hát mondjunk még egy miatyánkat a szomorú sír fölött, s aztán menjünk haza. Haza?! van is nektek otthonotok szegény árvák! Hivatalos pecsét zárja el már előletek eddigi otthonotok kapuját. — Hát hol fogsz aludni ez éjszakán, édes Katicám ? — kérdé a fiú, midőn szomorú hallgatás közig a városba érkeztek. — Dajkámnál; meghívott a jó lélek, hogy a mig jobb helyet találnék, hát ő szívesen lát szegényes házában. Hát te Palikám ? — Engem meg kocsisunk hívott meg magához, midőn látta, hogy elpecsételtek előlem minden ajtót, épen úgy, mint nálad, szegény árva szerelmem! — Hanem azért ne búsúljunk, majd megsegít a jó isten bennünket! Csak ne búsulj. Három hét múlva isten segedelmével lakodalmat tartunk, s azután soha soha nem fogunk egymástól elválni! Addig minden este meg foglak látogatni, tudod nappal nem lehet, nappal a munkámnál kell lennem. Csak mondd meg dajkádnak, hogy jól viselje gondodat, nem kivánom ingyen, szívesen megfizetem tartásodat. Na de különben majd beszélek én vele magam holnap, a midőn a paphoz megyünk, hogy bejelentsük házassági szándékunkat. Ne mulassunk be csak egy napot is. Eljösz Katicám ? — El — felelte az árva lányka könyein át mosolyogva. — És most isten áldjon meg, szép szerelmem , s siess dajkádhoz, mert az idő esteledik. Tiszta szívvel elkísérnélek, de kímélem jó hírnevedet. Tudod, milyen gonosz az emberek nyelve. Jó éjszakát, édes Katicám! — Jó éjszakát édes Palikám! És azután elváltak, az egyik ment jobbra, a másik balra. Három hét múlva a szomorú temetés után — úgy a mint Pali ígérte — pap áldása kötötte össze e szerető szíveket. A jó dajka házában, kinek egy macskáján kívül a jó világon senkije sem volt, volt egy kis üres szojbácska, oda húzódtak. Picinké volt biz az, de hiszen ők is csak ketten voltak, megfértek benne, ők megfértek, de hogy fért meg az a nagy boldogság, mi rájuk özönlött ?! Itt élt e szerető boldog pár mintegy hat hétig boldogan és elrejtőzve a kárörvendő és irigy emberek szeme elől, midőn egy estén a szokott hazatérési időben a férj oly rendkívüli zajos örömmel rontott a szobába, hogy a megriadt menyecske majdnem földre ejtette a bögrét a babbal, amit épen föl akart tálalni, hogy készen várja urát. — Nem megmondtam Katicám! — kiálta Pali, sugárzó arccal, és össze-visszacsókolta feleségét. — Nem megmondtam, hogy ne búsuljunk, mert megsegíti isten a jó embert! Nagy szerencse ért. — Nagy szerencse ? — kérdé remegve az aszszony, úgy megijedt a nagy szótól. — Nagy bizony! Mától fogva már nem vagyok többé napszámos, hanem felügyelő. Többé nem kell kalicskát tolnom. És aztán most már nem vagyok lapszámra, hanem egész esztendőre fölfogadva, nyáron, tavaszszal, őszszel a munkához, télen pedig a kancelláriába. De jó, hogy értek a rajzoláshoz kissé. .. pallér is nagyon megörült neki, midőn értésére adtam. És tudod, mi fizetésem van ? Huszonöt forint minden hónapra! Na ebből aztán csak megélheüink ám! — Meg bizony! sőt még öregségünkre is teheüink félre valamit. És azután egymás nyakába borultak és sírtak, levettek és csókolóztak, és a hold az egen keresztül ért felleg burkolatján, csakhogy e boldog párban iyényörködhessék. — Tyú Katicám ! — kiáltá egyszerre a boldog térj még nagyobb ujjongással. — A legjavát majd I fii m T 01 T A rti f\ n M n n A VI a í- f VI i vi t 4-» -j a ♦ a rt w» t. ! I X- + ... a szabad lakásunk is lesz. Egy egész ház két szobával, udvarral, kerttel! Tudod a pallér úr háza Hidelvén ? Tudod ? az a szép kis ház, zöld zsalugáterrel! — Két szép akácfa az ablak alatt! — S zöldre festett kis kerítés! — S a kerítés mellett egy kis pad, s körülötte sok tok virág! — És tudod-e Katicám, hogy kinek köszönhetjük e szép lakást ? — Ugyan kinek ? — Hát neked. Neked bizony, mert eleinte szó sem volt a szabad lakásról, csak midőn megtudta a pallér úr, hogy házas vagyok, s hogy ki a feleségem, csak akkor ajánlotta föl a házát, azt mondván, hogy derék, jó és becsületes ember vagyok, hogy azt a szegény árvát vettem feleségül. No bizony, érdemiek én azért dicséretet, mikor csak téged szeretlek egyedül ezen a nagy kerek világon ! És azután ismét elkezdődött a nevetés, a sírás és a csókolózás, és az a kegyetlen szivű hold is csak nézte, anélkül, hogy figyelmeztette volna őket, hogy elég volt már hejebül a bab ! Amint hogy el is halt, de azért jóízűen, vidáman költötték el, s az az égi kém, a hold, bár nagy utat megfutott az estén, alig hiszem, hogy boldogabb pár szobájába kandikálhatott volna be, mint a milliomos öngyilkosok árvái voltak. (Folyt. köv.) (Összefüggés nélküli történetek.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyátollig Jakabtól. (Folytatás.) Laura már nem volt itt. Mintegy két év előtt valamelyik növeldébe adták. Böske egy strázsamester nejévé lett, s így a gazdasszony ezt sem tűrte tovább a háznál. Tatomir és Velimir ezalatt szintén felnőttek, az egyik már jogász, a másik másodévi bölcsészettanuló volt. Házgazdám pedig folytatta „geschäft“ jeit, s én úgy éltem mellette, mint egy kis herceg. Rözske volt a ház feje, én pedig mintegy másodgazda. Mily nagy különbség volt a mostani s a hat év előtti élet között! Akkor kosárra takarómon jártam Rözske ténsasszony mögött, most pedig ebéd után kényelmesen a pamlagra nyújtózva vártam, hogy hozza a fekete kávét, mig estefelé karonfogva mentem vele sétálni. Mindenben kedvemre volt ő most, s leginkább oly étkeket főzött, melyekről tudta, hogy szeretem. — Az estebéd, melynél a házi úr nem szokott jelen lenni, mindig sokkal jobb volt a délebédnél; ha pedig csak a legkevésbé is roszul éreztem magamat, volt rögtön borogatás, theas isten tudja még mi nem. Most már nem is téniaszszonynak, hanem csak röviden Rözskének címeztem őt. — Nagyon jól viselte gondomat egyátalán, de én is mindenben hódoltam neki, egy szóval a legszebb barátság uralkodott köztünk. — E szerencsés helyzet azonban nem tartott sokáig. Velimir elkezdett a háziúr előtt urulkodni: elmondta, hogy a gazdaszszonynyal sétálni járok, hogy ez nekem mindenben kedvez, hogy az estebédre sokat költ, sat. A házi úr eleinte nem hitt neki, később úgy tett, mintha mitsem tudna, utóbb azonban végkép elárult bennünket egy bál. — Ezigy történt: Rözske velem titokban bálba jött, Velimir pedig ezt megadván, rögtön meg vitte a házi úrnak, ki most valami más kulcsosan a gazdasszony szobájába nyitott, ez természetesen nem — de helyette az én levetett lázi ruhámat találta ott. Nem kellett ennél több. — Mikor reggel ismét titokban haza érkeztünk volna.