Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-03 / 127. szám

127-dik az. Szerda, junius 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. «. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Miévre ..................8 frt. Ne gyedévre ... 4 frt. Megjelen u ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLŐNY. üwrkesztéi írod? Lipétutca 34. s*. 1-k eot. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit »or....................7 kr. B élyegdíj minden ig- tat&skor ; . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó-hivatal. Boldog vihar . . . Boldog vihar, mely áttöröd A sötét őszi felleget, És átfogod, ah! átfogod A bűvös-bájos kék eget. Oh szűntesd borzasztó dalod, Légy szellő, mint voltál előbb ! Egy bánatos szív esd feléd, Oh menj, keresd, keresd fel őt. S ha elmerengve dalomon Kesergni látod a leányt, Oszlasd lelkének fellegit, Jöjj vissza, hozd el bánatát. De hogyha hűtlen lett, a ki Keblembe hűséget vetett, Ne lássalak többé soha, Vessz el az óceán felett. És ott sírd által életed, Törj árbocot vak éjszakán, Ott lelj gyönyört a zord hajós Istent káromló vad szaván. Zilahy Imre. AZ ELSŐ ARCREDŐ (Elbeszélés.) Irta: Limitek Fekete Luiza. (Folytatás.) Türelmetlenül siettek tehát a várt estélyre, s Lorán Imre özvegyének fényes termei pár nap múlva habzó uszályoktól, tündöklő gyémántoktól, aranyos legyezöktül és kiváocsi szemektől ragyogtak. Iduna — bársony kerevetén ülve — maga ragyogott a leg- kevésbbé. Ma — egészen kivételesen — nem viselt semmi ékszert, karcsú derekához fehér selyem öltöny szo­rult, szabadon hagyva gömbölyű vállait. Gazdag fe­kete hajfonadékait nagyszemü fehér gyöngyök tár­ták össze; — ez volt rajta az egyedüli drágaság. De a mily szokatlan volt öltözékének egyszerűsége, ép oly meglepő volt szépségének úgy szólván magasz­tossága. Pajzán kedv helyett tiszta fény látszott nyá­jas szemeiben, s kissé halvány arca érdekesebb volt, mint valaha. Szóval Idunán észrevehető lett a vál­tozás, melyet a vendégek még nagyobbnak képzel­tek. A férfiak, — kivált miután a felelmessé lett ka­pitány még nem volt jelen, — siettek elfoglalni a tért körülötte, hogy a legelső kedvező alkalommal oda rakhassák lábaihoz mindig egyforma szóvirá­gaikat, melyekre nagy súlyt fektettek. Az estély vidor órai sebesen repültek, zeneszó és tánc közt. Iduna vidám volt, de felényit sem ka­cagott, mint máskor. Táncolt, mosolygott, de élcei nem szikráztak. Többet nézett, mint beszélt. A ka­pitány csak későn jelent meg, s akkor is rövid idő­re. Nehány percig figyelemmel, mondhatni szigor­ral nézte Idunát. Azután hozzá lépett, s nem minden gúny nélkül szólt: — Kegyed asszonyom igen jól mulat. — Meg akartam még egyszer látni, — viszon­yú, — hogy mi az, a mitől búcsút veszek. — Nem hiszem, hogy a válás könnyű lenne. — És mégis meglesz. Szivem kiállja ez utósó próbát. — Ön már is szebb, máris tiszteletreméltóbb, hogy ily lemondásra készül. És boldogabb is lesz bizonynyal, — szólt Bálnoky, egy nemével az öröm­nek. — De miért hozta ön most magát ily kísér­teibe ? — Bizalmamat önmagam iránt akartam megszi- , iárditani. Tudni akartam, menyire változtam meg egy nap alatt. Azt akartam, hogy ne kiűzve legyek e körből, de magam hagyjam el azt. S mindez nem | volt káromra. Erőt és akaratot érzek magamban: új életet kezdeni, melynek aztán szintén lesznek örö­mei. Sok másként van most keblemben, mint volt I I csak pár nap előtt is. E tarka pillangók üres sza vaikkal nem mulattatnak többé ! Nem vágyom köz­tük ünnepelt lenui. E fényes termeket örömmel cse- I rélem föl a természettel, hol egyszerű sziveket ke­resek. Szóval megfogadom, a mit ön mondott. A I munkában szórakozást, a költészetben élvet remé­lek találni. Én vágyom ez ismeretlen körbe lépni, és sokat, nagyon sokat helyrehozni, a mit elmu laszték. A kapitány kemény vonásai kisimúltak, lassan emelte föl Iduna kezét, és tiszteletteljesen megcsó- kolá. — A kegyed szivében asszonyom, — szólt, — ; a legszebb boldogság csirái rejlenek. Azok ki fog­nak hajtani s szerencséssé teszik, higyje meg ezt nekem. Öu tapasztalni fogja. Nézze, hogy örülök már is, miután igaz és benső barátja vagyok, ki nem | önzésből s nem ifjúi álmokkal maradtam ön mellett. Én egy öreg gyám szerepét szántam magamnak, és ; soha se vágytam egyébre, mint hogy egyszer meg­hallgasson. — Moghallgatám ! — viszonzá Iduna, egy ne : héz sóhajt nyomva el, s azután kezét nyújtá Bálno- kynak. Pár nap múlva távozom hegyháti jószágom - j ra. Ezt egyedül önnek mondom meg, hálaúl, mert j belátom, hogy ön javamat kívánta mindig, — utó gondolatok nélkül. — Ki tudja ? — feleié a kapitány mosolyogva. Nemcsak a hóditásvágynak vannak utó gondola­tai. S magában útazik ? — Nem! Klára asszonyt, fiam egykori daj- S káját magammal viszem, s igyekezni fogok öreg I napjait nyugalomba helyezni. Eddig úgy sem tettem j értté sokat. A kapitány arcán e szavaknál új öröm vil­lant föl. — Jót tenni — mondá, — mindig nagy öröm. S néhány búcsúszót intézve Idunához, eltávozott. A vendégek is nemsokára oszolni kezdtek, még I pedig az idősebb nők elégedetlenül, mert hiszen sem­mi érdekes nem történt. A férfiak ellenben elégedet­ten, sőt némi reményekkel, mert hisz a szép asszony ma még kedvesebb, ma még szebb voit. Mindenki­nek jutott egy édes mosolya, egy meleg pillantása. .IV. Három nap múlva egyszerre üresedett ki az úri ' utca egyik házának fényesen rendezett első emelete, í és a két nyúl utcai kis pince-szoba. Mindkettőnek asszonya kényelmes úti kocsiban — egymással szemközt ülve — hagyták el Pestet. És a két-nyúl utcai egyetlen ház lakói épen úgy sokáig emlegették a jó Klára asszonyt, kinek minden­ki számára volt nyájas szava, mint az ünnepelt Lorán Imre özvegyét szalonjának látogatói. Egy ideig so­kat beszélgettek altüaéséröl, de aztán feledték, anyi- val inkább, mivel nem halottak róla semmi külö­nöst, a miről beszélni lehetett volna.^ Mi is csak két év múlva találkozunk ismét Idu- návai, — látogatást téve nála hegyháti birtokán. Bátran te’u tjük ezt, mert nála minden látogató szi­ves fogadtatásban részesül. Kora tavasz van, a tavasz most kait ki rideg ál­mából. Arculata még nagyon halvány, élettelen. A mező kopár, a szántóföldek feketék, a falevelek még rügyekben szunnyadnak. Diszes kastély áll a falu felső végén, magas fáktól környezve. Emelete hosszú, keskeny ablakok­kal, széles kőlépcsővel, tágas folyosókkal és termek- I kel bir, melyekben a fény épen nem nagy, de az Íz­lés és kényelem kifogástalan. Egy nagy gömbölyű terem két kandallójában vigan pattog a tűz, s ha körül nézünk, nagyon meg­lep, a mit ott látunk. Több hosszú asztal van min­den rend nélkül, és a mint látszik, szokatlanúl a te­remben elhelyezve, és mind a kettő meg van rak va vásári tárgyakkal. Egy halmaz parasztkalap mellett ! ott hever nehány rézszögekkel kivert magyar nye­reg, piros vagy kék posztó takarókkal, sallangos ló­szerszám, cifra nyelű ostor, ásók, kapák, nyeső és metsző kések, pitykés mellények, tulipános szűrök, fonó rokkák, méhkasok, karton szoknyák, selyem- és cic-kendők, szalagok, sat. Végre cintányérok és edények nagy menyiségben. Egy külön asztalon csupán tan- és ima-könyvek, irka-papirok, toll-tar tők, iskolatáskák. Egy másikon csupán enni és inni valók. A harmadikon kisebb nagyobb játékok. Ép ezek közt rakosgat régi ismerősünk: Klára asszony, s derült arcát, jószivű mosolyát valódi öröm látni. Valami régi dalt dúdol, s néha fejével helyben- hagyólag bólintgat (Folyt, köv.) HARMINC ÉV NARANDSITY MILÁN ÉLETÉBŐL (Szerb regény.) Ifjnyútovits Jakabtól. (Folytatás.) így folyt le az egész nap. Végre alkonyodni kezdett. — Brankó, mint gondos hadvezér, mindenre ügyelt. Este felé ttiegint kitekintett, a kérte Mariskát, lenne gondja, hogy a kocsi reggelre készen álljon , mert korán kell indúlnunk. Mariska szomorkodott, biztatta: ne menjen, maradjon inkább itt,,hol mielőbb elnyerendi a jegyzöséget. Miért óhajtja oly igen — kérdé Brankó — bogy itt maradjon? — Azért — válaszolt a menyecske — mert ő oly jó szivü ember, oly szép beszédje van. Nem tudja maga sem, mi la­kik még benne, de mázsányi teher nyomja szivét, mióta Brankó vele először szóba eredt. 0 a legbol­dogabb nő volna, ha Brankó őt elvenné, mig ha itt hagyja, örökké fogja siratni és soha többé férjhez nem menend. Mariska nagyon húsúit, s Brankó még csak a legcsekélyebb reménynyel sem vigasztalta öt. Ezalatt megint behívták parancsnokunkat a szo­bába. Itt már valóságos vásár volt. A biró és pénztárnok már nem bírtak egymásra ismerni. Zdravkovitznak szintén nehéz volt a nyel­ve ; de azért csak ittunk, és addig ittunk, mig végre a gyertya leégvén, tudtunkra adta, hogy itt van a le­fekvés ideje. Éjfél után járt már az idő. Mariska lát­ván, hogy bátyja már fejét nem bírja, maga adta tudtunkra, hogy a konyhán túl a másik szobában számunkra minden el van készítve. így aztán mi hár­man elmentünk aludni, a menyocske pedig a bácsi­nak —• meg a pénztárnoknak is mindjárt itt helyben —- ágyat vetett, mire ezek nem sokáig várván, hogy valaki levetkőztesse , félig öltözötten állottak be azon­nal Morpheus szolgálatába. Miután a számunkra kijelölt szobát elfoglaltuk volna, Brankó még egyszer kimeut körül.nézni, váj­jon a holnapi indúlásra el van-e minden készítve. Mariska a sütő-kemence körül volt elfoglalva : ka­lácsot sütött. Sokáig beszélgettek együtt Brankóval s én és Zdravkovitz már rég aludtunk, midőn ez végre visszatért. Reg gél, mire fölkeltünk, a reggeli már ismét ké­szen ál't. A házi úr nagyon marasztalt, de mi szán­dékunktól nem állottunk el, azaz hogy Brankó nem»

Next

/
Thumbnails
Contents