Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)

1868-07-01 / 149. szám

Ki I 149-aik sz. Szerda, julius 1. Kiadó-hivatal: Pest, bar&tok-tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre ..................8 frt. N egyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLŐNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bé lyegdíj minden ig- tatáskor . . . . 30 kr. CS t Előfizetési fölhívásunkat a jövő évne- vagy félévre ajánljuk a szépiroda pártolóinak szíves figyelmébe. Io Triumphe! (1862.*) Szerencse, hozzám nem voltál irigy; Mindent megadtál, a mi kelle nékem. Én legkivált az egyet köszönöm, Hogy ragyogásra sem lől feledékeny. Adtál szivet, belé jámbor hitet; Legyen, miként én, más is vele boldog, De tündökölni boldogság kevés, Mert enyhe lomb az, s árnyaznak a lombok. Adtál veszélyes pályát, győztem is, Van-koszorúm is pályám töviséből. De hát ragyogni ? Nem ! bár kiütöm A koronát a mártirok f jéből. Mindegy, akármit adtál, mind kevés, Homályba vész el, nem tud senki róla. Gyarló csillag minden mi érdemünk, Félig ragyog, ha nincs rágalmazója. Ez, a mit adtál. Van rágalmazóm, Van ragyogásom, mint a déli napnak ; Látják s tagadják bennem a mi jó, De egy hibámon ejh hajh 1 kapva kapnak. Mily nyomoré nép ! Látom s nevetem, Midőn kínjában harcot ví magával, S az érdemet, mint rá dobott követ A felcsabolt eb, mardossa fogával. Lopott fakón jól mulat a betyár, Egy-két napig magasztalják a nyeglét; Az útonálló megruházkodik ; A eirdúló oltárra hord ereklyét; Fösvény után lessz, a ki boldogul; A torkos ember csendes házi állat; Haszon vagy éh a bűn: és a lator Csak gyönge volt, ha vétkezett s megállhat. De a ki orvéi hirt, nevet rabol, Inkább magáét, hogysem dúlja másét. Igaz jószág el nem vész; a bolond Elérhetlenre, birhatlanra áséjt. Az álmodott pénz nem hoz kamatot ; Ebugatás a holdat nem fogyasztja ; Az én ruhámat, a becsületet, Egy-két bitang rólam le nem szakasztja. Portékául vásárra sem viszi, Igen lement ott a becsület ára. Sem lelke rongyát el nem rejti, ha Bársony palástból vet foltot reája. De hát ki mint tud, égy szolgál nekem ; Plántálja hírem, mint szél a virágot; A jó mag elmegy dögvészes szélén, Viránynyá tesz egy árva pusztaságot. Csak hadd kiáltson a rágalmazó, Ismérem e fajt, Rómából ismérem ; Mert ott is éltem egykor, jól tudom, Es ott is ültem diadalszekéren. Kevély vagyok, megillet engemet: Kevélységem a törpék megvetése. De kezdj újat, viselj nagy tetteket : Szerénységem a jók dicsőítése. Erdélyi János. I VÉGLETEK. . (Elbeszélés.) Irta: Beniczky Bajza Lenke. I. Rég nem volt K. városában olyan élénk farsang, mint akkor, midén Zedvitz báróné a bécsi zárdából haza hozta lányát, s házában összegyüjté a vidék jobbnevü társaságát, és a városban állomásozó kato­natiszteket. *) Az elhunyt jeles iró kéziratban maradt költeménye. E városka lakói — úgy látszék — a legvidá mabban tudják nélkülözni Pestet, s átéli idényt min dig olyan jól, olyan vígan töltik, — a farsang oly zajosan folyik le köztük, hogy senkinek eszébe sem jutnak a fővárosnak tán nagyobbszerü, de sokkal kedélytelenebb vigalmai. Zedvitz báróné nyáron falun, télen pedig K—n, a főpiacon álló emeletes házában lakott, mely még a régi kor maradványa volt, s homlokzata nagy címe­rekkel hirdeté a család egykori fényét. Az udvart oroszlánfejes vaskapú zárta el a piactól, az ablakok alatt egész az emeletig fölérö akác sor diszlett, mely télen át ugyancsak száraz gályákká! szomoritá az ablakon kitekintőket, de ha megtörtént, hogy a csa Iád tavaszig a városban maradt, akkor aztán annál pazarabbúl árasztá el virágainak illatával a nyitott ablakú szobákat. E családi ház mellett jobbra és balra szintén urasági lakok álltak, melyekben csupán a tulajdono­sak laktak, s kicsiben a város e részét St-Germain- né alakították, hol a város aristokráciáján kívül sen­ki sem lakott. A Zedvitz-ház tulajdonosnöje jelenleg az özvegy Zedvitz báróné volt; magyar születésű, de egy po rósz eredetű őrnagynak özvegye, ki nehány év előtt halt meg, s elég szép vagyont, mely tulajdonkép az aszonyé volt, és két gyermeket hagyott hátra. Azt, hogy a nyugdíjazott őrnagynak, ki már nem igen fiatal korában házasodott, csupán egy kis tőkéje volt, mindenki tudta; azonban neje, kit a maga idejében a környék legvagyonosabb lányának tartottak, annyi hozományt vitt neki, mely a Zedvitz nevet azonnal vagyonosság hírébe hozta. A báró és neje közös megegyezés folytán lányu­kat korán nevelő-intézetbe adták, s az a kis lány 9 éves kora óta Bécsben lakott, és szülőit is alig látta. Otthon ez idő óta soha sem volt, egészen addig, míg­nem íint nagy lány jött az intézetből haza. Ekkor azonban már atyja pár év óta a sírban feküdt, s igy a gyermek soha sem ismerte atyját. A báróné egészen elvonúlt életet ólt férje halá­la után. Nyáron a városhoz két órányira fekvő birto­kán, télen K—u lakott. Fia, kit lányánál mindig job­ban szeretett, folytonosan vele volt, otthon nevel tété, nem bocsátva távolabb a háztól, mert mint sokszor mondá, nevelésére ő maga akar fölügyelni, minek rövetkezménye az lett, hogy a nevelők egyre változ­tak nála, miután a báróné egyiket sem találta oly sépzettnek, ki által fiát örömest neveltethette volna. A gyászévek eltelte után azonban újra meglá- togatá a környéken lakó barátnőit, s mint azelőtt télen át, úgy ezentúl is hetenként egyszer vendége­iét fogadott házánál. Összehívta ilyenkor a város és környékbeli ismerősöket, kik bár Zedvitznét nem igen szerették, mindamellett egymásért mindnyájan elmentek hozzá, s az estét kártyával és tánccal tölt- vén, nem vettek semmi különbséget észre a múlt és jelen között. Zedvitzné átalában azon véleményben állott is­merősei előtt, hogy férje életében is a ház feje ő volt. yénisége inkább férfias, mint nőies lévén, férjére az első perc óta fölényt gyakorolt, azonkívül a va­gyon is övé volt, s annak kezelésében sokkal gyakor- ottabb és ügyesebben járt el, mint férje, s igy az öreg „áldott jó Zedvitz“ — mint öt nevezni szokták minden idejét evéssel és kártyával tölté, néha egész nap patience-ot hányt, este pedig whisthet ját­szott, s keveset törődött a vagyon kezelésével. Minden szüksége ki lévén elégítve, azontúl nem terjedtek vágyai. A házaspár együtt a legjobb életet élte. A bá­róné rendelkezett, a báró hallgatott. A nő akart, a férj engedelmeskedett, a nélkül, hogy ez terhére lett volna. Ó az utósó percig úgy szerette nejét, mint tán az első percben, melyben összekeltek. Legtöbb szomorúságot egész életében az oko­zott neki, hogy lánya folytonosan távol volt tőle, s igy csak fiában összpontosithatá atyai szeretetét, mely oly igaz és mély volt, minő csak egy férfi szivében élhet, kinek e világon gyermekein kivűl senkije, sőt semmije sincsen. Néhányszor emlité is e kivánságá* neje előtt, ki azonban határozottan ellent mondott, nem akarva, hogy Gábriellé addig haza jöjjön, mig tizenhat éves nem lesz, s azonnal a világba nem léphet. Ezt az időt az öreg úr azonban már nem érte meg. Régóta köszvényes bajokban szenvedvén, lánya visszatérte előtt meghalt, majdnem semmi emléket sem hagyva gyermekei szivében maga után. Leánya nem ismerte őt, fia Alfréd pedig még °ly gyermek volt, s annyira elkényeztetve anyja ál­tal, hogy egész szivét azon érdek tölté el, mely kí­vánságainak betöltését csupán anyjában lelte föl. A báróné férje halála után azt a nehány évet, melyet szoros visszavonúltságban töltött, arra hasz­nálta, hogy vagyonát rendezte, utósó adósságát, mely még szülőiről rá maradt, kifizette, s tökéletesen ren­dezett vagyoni körülmények között egyedül fiával foglalkozott, azt nagy gonddal nevelte, bár nem oly szigorúsággal, mint azt a fiú könnyelmű hajlamai kívánták volna. A nevelök — mint mondtuk — egy re jöttek és mentek; némelyikkel a báróné volt elégedetlen, má­sok nem akartak a fiú mellett maradni, kit igen hál- adatian rósz tanítványnak mondtak, és ismét mások az anya folytonos beavatkozását nem tűrhették. Szó­val az anyának sok kellemetlenséget okozott fia ne­veltetése. Es még sem tudta elhatározni magát azon lé­pésre, hogy a fiút eltávolitván a háztól, szigorúbb nevelés alá adja, mi bizonynyal igán üdvös hatást gyakorolt volna arra. Ó azonban elég megfoghatla- núl azzal menté magát ama tanács ellenében, mely fia eltávolítását javaslá neki, hogy minden anya meg­tagadja hivatását, ki gyermeke nevelésével maga nem foglalkozik. Erre ugyan lett volna mit vála­szolni neki lányára nézve, de természetesen senki sem lehetett oly udvariatlan, hogy öt meghazudtolni akarta volna. A dolgok tehát maradtak a régi állapotban. A fiú rosszabbodott, a nevelök változtak, u báróné hi- betlen türelemmel húnyt szemet Alfréd minden hely­telenségeinél, kivéve egy dolgot: a tanúlást, melyben igen szigorú volt, s mitsem engedett. Alfréd élénk, fogékony eszü gyermek volt, s elég jól tanúit, legalább könnyen, ha nem is szorgal­masan, s oly sok ügyes és ravaszsággal birt, miként anyját folytonosan azon meggyőződésben tartá, hogy igen jól és szorgalmasan tanúi, mert az ő jelenlétét«; — szerencse vagy véletlen által, — többnyire felelt, s ha a báróné olykor a tanulásnál volt, cs desen, figyelmesen és igen jól viselte magát, ttídva hogy e rövid idei türelem, önuralom és ravaszság ál-, tál minden célt elér anyjánál, a mit magának a ke­resztülvitelre kitűzött. A báróné tehát legtöbbet foglalkozott ügyei ke­zelésével és fiával, mindaddig, mig elteltek az évek, melyeket a gyászolásra szánt, s mindaddig, mig újra meg nem nyitá házát, b látogatásokat nem tett és fogadott. Ó egyike volt azon egyéneknek, kik az úgy ne­vezett német közmondást: „leben und leben las­sen,“ folytonosan nyelvükön hordják bár, de minda­mellett a közért vagy embertársaikért igen keveset tesznek, kivéve ott, hol bizonynyal tudják, hogy az a nyilvánosságra jut, s átalánosan tudva lesz. (Folyt köv.) m

Next

/
Thumbnails
Contents