Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-16 / 212. szám

Ötödik évfolyam 1868.2­12-dik SZ. Szerda, szeptember 16. Ki*n­ó*]fivatal: Pest, barátok­ tere 7. 8*. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen­t ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. se­­l-ic­en. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­irodalom kedvelőinek részvétébre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című­ társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. H­aráld. — Uhland. — Hős serge élén lépeget A jó vitéz Haráld. Holdfényes éjjel egy komor Erdőn haladnak át. Nem egy kiküzdött lobogó Leng a magasba fenn . — Győzelmi daljuk hajh! de zeng A bércen, a völgyeken. Mi zúg, mi búg a bokrok alatt ? Táncolnak a fák belé. A felhőkből mi száll alá ? Mi bukkan a habból elé ? Mi kint virágot szerteszét ? Oly bűvösen mi zeng ? Mi lejt a lovagok körül? S a mén­e föl mi leng ? Mi csókol oly hőn, édesen ? S oly enyhén mi fog át ? Mi az, mi levon, lefegyverez, S pihenni sohse’ hogy ? Ez a tündérek gyors hada, Itt többé nincs segély ! Már tündérhonba’ vannak ők — Mind oda van szegény ! Csak ő maradt meg egyedül, A hős, vitéz Haráld. Tetőtül talpig vas födi, Oly durva s oly szilárd. Vitézi mind eltűntének, Kard, paizs ott hever; A paripák gazdátlanúl Száguldanak le fel. Nyargal tovább nagy szomorún Haráld, a kevély lovag. — Bús holdvilágnál, zord vadon Mélyén bolyong tova. Hát egy sziklából viz buzog, Leugrik hirtelen, Leoldja siskát és iszik A forrásból vele. De alig enyhül szomja hajd! Csak ellankad legott, Fáradtan egy sziklára dől, S lassan elalszik ott. Sok száz év óta szunnyad így Egy vén kő tetején . Nagy ősz szakála földig ér, Fehér a bal fején. Ha hull a villám, dörg az ég, S az Úr vihart idéz : Álmodva nyúl a kard után Haráld, az ősz vitéz. Ábrányi Emil: HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) Írta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Mint mondom, Arthur félig eszméletlenül járkált szanaszét a porondos ösvényeken, a játszók nagy része eloszlott, a csak egy szem kisérte figyelemmel. A rejtélyes egyéniség egy hamuszín köpenybe barkólt törpe ember volt, orrán zöld szemüveget viselt, mely alól ölyvtekintete éles ság Irakban öszpontosult, arcának vonalai a Csalfaság, aljas­ság, s minden kigondolható vétek kifejezése volt, az egyetlen merész rablóét kivéve. Az idegen, hol meghúzódva egy lomb alatt, leste Arthur mozdula­­tait, hol nyomban követte, a­mennyire csak az éj be­­téte s a szerencsétlen ifjú rendetlen keringései enged­ték. E rejtélyes verseny több percig tartott, míg végre az idegen, kétségkívül készakarva, szembe ta­lálkozott amazzal; kitérés közben válluk súrlódott; a kis ember másodszor is ismétle ezt az eljárást, de Arthurt egy éles vas lökése sem zavarta volna föl kábult csüggedtségéből. A szemüveges ember még néhányat lépett, aztán határozottan megállt, s midőn Arthur mellette ismét elhaladna, kezével gyöngén érinte, — az ifjú e sajátságos érintésre viszapattant, mintha varas béka testével érintkezett volna. Az idegen vállára hajtott köpeny szétfoszlott és egy ronda kinézésű ember körrajzát tüntette elő. — Mit akar ön velem? — kérdé am az ösztön­­szerű undorral. — Hogy mit akarok? — viszontó mosolygó arccal, — istenem, nem kincseit, nem is leckéket a játék mesterségéből, sem a szenvedélyek mérséklé­séből. — Tolakodó gúny! — kiálta föl az ifjú, kinek legkényesebb s legfrissebb sebét érintették. — Ej, ej, uram, ön félre­ért. Tanácsot akartam adni, s a jó tanács sohasem megvetendő, bármily hí­vatlan jöjjön is. — Köszönöm — válaszolt az ifjú türelmetlenül — de ezúttal nincs kedvem oktatásokat hallgatni. Ezzel tovább haladt. — Ön tehát nem akar kihallgatni ? — kiállt utána az idegen — még azon esetben sem, ha mai vesztesége visszaszerzéséről volna szó ? Az ifjú e nyomatékos hangon ejtett szavakra önkéntelenül összerezzent, mintha villanyos lökés érintette volna. A szemüveges ember néhányat lépett előre , aztán megragadván Arthur kezét, rejtélyes hangon igy szólt: — Az ördög nem oly fekete, a milyenre festik, s ön még visszanyerheti veszteségét, — kövessen. A hallgató gépileg engedte magát vezetni egy félreeső padhoz. — Akarja ön pénzét visszanyerni, akar ön ját­szani ? — kezdé meg az előbbeni. — Ez őrültség, ez lehetetlen, miután minden pénzemet elvesztem. — Igaz, a játékra pénz is kívántatik, de erről később, s most beszélgessünk kedélyesen és biza­lommal. Arthur bámészkodva s először pillantott az ide­genre. — Haladjunk rendszeresen, mindenekelőtt a célt kell kitűznünk, — a cél önnek eltékozlott vagyo­nát visszaszerezni; az eszközt, tudniillik a pénzt, ma­gam fogom előlegezni. — Uram, — kiálta föl az ifjú, — mint a ki ke­­csegtető chimerákban kétkedik, tegyük föl, hogy önnek pénze és kedve is volna rajtam segitni, s hogy én koldus létemre elfogadnám, de ki kezeske­dik arról, hogy nyerni fogok ? — Én! — kiálta föl határozottan az idegen és köpenyének széleit félvállra sodorva, diadalmas arccal tekintett körül. Arthur ütere hangosan vert, szive közepéig viszhangzott e rejtélyes szó, melynek megoldását fe­szült érdekkel várta. — Mindenekelőtt beszélgessünk tehát azon módokról, melyek nyomán nyerni lehet Önnek rend­kívüli helyzete s föl­világosodott világnézete, úgy hi­szem, fölöslegessé teszik a hosszas tapogatózást.­­ Az idegen e közben fürkészve pillantott zöld szemüvegein át hallgatójára, kinek arcán kiván­csi várakozásnál egyebet nem fedezvén föl, igy foly­tatá: — Figyelemmel kisértem önnek játékát, való­ban gyermekies, hogy azt ne mondjam, nevetséges, ön a vak szerencsében bízik. Ej, uram, ön még csak nem is kezdő, ön kontár játékos. Az ifjú, ki e szemrehányás valódi értelmét nem sejtő, érdekelt figyelemmel várta magyarázatát. — A szerencse jövőben merőben hiányozni fog szótárunkból. Arthúr nagy szemeket meresztett. — E buta , üres szó nem lehet reményhor­gonyunk , sokkal hathatósabb, biztosabb szereink vannak. A hallgató isszonyú sejtelmeinek még nem mert hitelt adni. — Oly szereink, — folytató amaz, — melyek biztosak, csalhatlanok, mert nem függnek sem a sze­rencse szeszélyétől, mert. . . Arthúr mindent kitalált. Nemes vonásain a szégyen és harag pírja lob­bant föl. — Nyomorult! — kiálta szeplőtlen kedélye föl­lázadt önérzetében, — ön a hamis játék örvényébe akar sodorni; megvetem önt s aljas ajánlatát! A kis ember, ki megdöbbenve hátrált volt né­hány lépést, összeszedve egész ildomosságát, sértett hangon válaszolt: — Ön félreért! Ön ismét balul magyarázza sza­vaimat ! Ki beszél itt hamis játékról, aljas csalásról, kinek jutott ez csak álmában is eszébe ? Midőn biztos, mondhatni csalhatlan eszközöket említek, valóban se nem hazudtam, se nem vétkeztem, mert ezen eszkö­zök alatt az eszélyt, a hidegvérű mérséklést értem, s bátran állíthatom e percben is, hogy a sors szeszélye ezek ellenében megtörik. De ön türelmetlen, ifjú he­vében nem hogy kibeszélni; mi több, rút gyanúsítá­sokkal illet szives részvétemért; mindez méltatlan és lelkemnek fáj! (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. J Ilii terűt beszélve. (Folytatás.) Florence csak egy cylamen virágot talált út­jában; nem volt más betegsége, mint a virágkedve­lés, minek folytán a reg egy részét bámulással tölté el, s e közben elfeledő az órát, az irodát, főnökét, mindent, kivéve a marquisnét, kiről gondolkozni meg nem szűnt. Az ügyvédsegéd végre megjelent, csaknem azon időben, midőn az ablakos, ki azon ürügy alatt, hogy üvege nagyon kicsiny vagy nagy, s a ragasz vagy a gyémánt miatt több mint három óranegyed óta foly­tonosan jött és ment. Anyagszerei most már megvol­tak. Lehajolt, az ablakot a padlózatra tévő, vonalzó lapját egyik, a gyémántot másik kezébe vette, s mér­ni s újra mérni kezdett, és csak hosszas ingadozás után határza el magát az üveget elvágni. E lassúság Florencen kívül bárki előtt is kiszá­­mítottnak látszott volna, de ez egy félig kinyílt s gomblyukába tűzött virág bámulatába merült. A hágcsó tetejéről az ablakos, munkáját folytat­va, oly figyelemmel nézte az ifjút, mintha annak min­den vonását, minden mozdulatát emlékébe akarta volna vésni, minek folytán szándékosan, vagy vélet­lenül az üvegtáblát eltörte. Ez előjátéka volt egy újabbi hosszas munkának. A darabokra törött üveg zörejére ismét megnyílt Durosay ajtaja. .. Bizonyára jobb ügyvédnek lenni, mint abla­kosnak; az irlap, melyet beírunk, nem oly törékeny

Next