Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-16 / 212. szám
Ötödik évfolyam 1868.212-dik SZ. Szerda, szeptember 16. Ki*nó*]fivatal: Pest, barátok tere 7. 8*. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sel-icen. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvétébre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Haráld. — Uhland. — Hős serge élén lépeget A jó vitéz Haráld. Holdfényes éjjel egy komor Erdőn haladnak át. Nem egy kiküzdött lobogó Leng a magasba fenn . — Győzelmi daljuk hajh! de zeng A bércen, a völgyeken. Mi zúg, mi búg a bokrok alatt ? Táncolnak a fák belé. A felhőkből mi száll alá ? Mi bukkan a habból elé ? Mi kint virágot szerteszét ? Oly bűvösen mi zeng ? Mi lejt a lovagok körül? S a méne föl mi leng ? Mi csókol oly hőn, édesen ? S oly enyhén mi fog át ? Mi az, mi levon, lefegyverez, S pihenni sohse’ hogy ? Ez a tündérek gyors hada, Itt többé nincs segély ! Már tündérhonba’ vannak ők — Mind oda van szegény ! Csak ő maradt meg egyedül, A hős, vitéz Haráld. Tetőtül talpig vas födi, Oly durva s oly szilárd. Vitézi mind eltűntének, Kard, paizs ott hever; A paripák gazdátlanúl Száguldanak le fel. Nyargal tovább nagy szomorún Haráld, a kevély lovag. — Bús holdvilágnál, zord vadon Mélyén bolyong tova. Hát egy sziklából viz buzog, Leugrik hirtelen, Leoldja siskát és iszik A forrásból vele. De alig enyhül szomja hajd! Csak ellankad legott, Fáradtan egy sziklára dől, S lassan elalszik ott. Sok száz év óta szunnyad így Egy vén kő tetején . Nagy ősz szakála földig ér, Fehér a bal fején. Ha hull a villám, dörg az ég, S az Úr vihart idéz : Álmodva nyúl a kard után Haráld, az ősz vitéz. Ábrányi Emil: HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) Írta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) Mint mondom, Arthur félig eszméletlenül járkált szanaszét a porondos ösvényeken, a játszók nagy része eloszlott, a csak egy szem kisérte figyelemmel. A rejtélyes egyéniség egy hamuszín köpenybe barkólt törpe ember volt, orrán zöld szemüveget viselt, mely alól ölyvtekintete éles ság Irakban öszpontosult, arcának vonalai a Csalfaság, aljasság, s minden kigondolható vétek kifejezése volt, az egyetlen merész rablóét kivéve. Az idegen, hol meghúzódva egy lomb alatt, leste Arthur mozdulatait, hol nyomban követte, amennyire csak az éj betéte s a szerencsétlen ifjú rendetlen keringései engedték. E rejtélyes verseny több percig tartott, míg végre az idegen, kétségkívül készakarva, szembe találkozott amazzal; kitérés közben válluk súrlódott; a kis ember másodszor is ismétle ezt az eljárást, de Arthurt egy éles vas lökése sem zavarta volna föl kábult csüggedtségéből. A szemüveges ember még néhányat lépett, aztán határozottan megállt, s midőn Arthur mellette ismét elhaladna, kezével gyöngén érinte, — az ifjú e sajátságos érintésre viszapattant, mintha varas béka testével érintkezett volna. Az idegen vállára hajtott köpeny szétfoszlott és egy ronda kinézésű ember körrajzát tüntette elő. — Mit akar ön velem? — kérdé am az ösztönszerű undorral. — Hogy mit akarok? — viszontó mosolygó arccal, — istenem, nem kincseit, nem is leckéket a játék mesterségéből, sem a szenvedélyek mérsékléséből. — Tolakodó gúny! — kiálta föl az ifjú, kinek legkényesebb s legfrissebb sebét érintették. — Ej, ej, uram, ön félreért. Tanácsot akartam adni, s a jó tanács sohasem megvetendő, bármily hívatlan jöjjön is. — Köszönöm — válaszolt az ifjú türelmetlenül — de ezúttal nincs kedvem oktatásokat hallgatni. Ezzel tovább haladt. — Ön tehát nem akar kihallgatni ? — kiállt utána az idegen — még azon esetben sem, ha mai vesztesége visszaszerzéséről volna szó ? Az ifjú e nyomatékos hangon ejtett szavakra önkéntelenül összerezzent, mintha villanyos lökés érintette volna. A szemüveges ember néhányat lépett előre , aztán megragadván Arthur kezét, rejtélyes hangon igy szólt: — Az ördög nem oly fekete, a milyenre festik, s ön még visszanyerheti veszteségét, — kövessen. A hallgató gépileg engedte magát vezetni egy félreeső padhoz. — Akarja ön pénzét visszanyerni, akar ön játszani ? — kezdé meg az előbbeni. — Ez őrültség, ez lehetetlen, miután minden pénzemet elvesztem. — Igaz, a játékra pénz is kívántatik, de erről később, s most beszélgessünk kedélyesen és bizalommal. Arthur bámészkodva s először pillantott az idegenre. — Haladjunk rendszeresen, mindenekelőtt a célt kell kitűznünk, — a cél önnek eltékozlott vagyonát visszaszerezni; az eszközt, tudniillik a pénzt, magam fogom előlegezni. — Uram, — kiálta föl az ifjú, — mint a ki kecsegtető chimerákban kétkedik, tegyük föl, hogy önnek pénze és kedve is volna rajtam segitni, s hogy én koldus létemre elfogadnám, de ki kezeskedik arról, hogy nyerni fogok ? — Én! — kiálta föl határozottan az idegen és köpenyének széleit félvállra sodorva, diadalmas arccal tekintett körül. Arthur ütere hangosan vert, szive közepéig viszhangzott e rejtélyes szó, melynek megoldását feszült érdekkel várta. — Mindenekelőtt beszélgessünk tehát azon módokról, melyek nyomán nyerni lehet Önnek rendkívüli helyzete s fölvilágosodott világnézete, úgy hiszem, fölöslegessé teszik a hosszas tapogatózást. Az idegen e közben fürkészve pillantott zöld szemüvegein át hallgatójára, kinek arcán kiváncsi várakozásnál egyebet nem fedezvén föl, igy folytatá: — Figyelemmel kisértem önnek játékát, valóban gyermekies, hogy azt ne mondjam, nevetséges, ön a vak szerencsében bízik. Ej, uram, ön még csak nem is kezdő, ön kontár játékos. Az ifjú, ki e szemrehányás valódi értelmét nem sejtő, érdekelt figyelemmel várta magyarázatát. — A szerencse jövőben merőben hiányozni fog szótárunkból. Arthúr nagy szemeket meresztett. — E buta , üres szó nem lehet reményhorgonyunk , sokkal hathatósabb, biztosabb szereink vannak. A hallgató isszonyú sejtelmeinek még nem mert hitelt adni. — Oly szereink, — folytató amaz, — melyek biztosak, csalhatlanok, mert nem függnek sem a szerencse szeszélyétől, mert. . . Arthúr mindent kitalált. Nemes vonásain a szégyen és harag pírja lobbant föl. — Nyomorult! — kiálta szeplőtlen kedélye föllázadt önérzetében, — ön a hamis játék örvényébe akar sodorni; megvetem önt s aljas ajánlatát! A kis ember, ki megdöbbenve hátrált volt néhány lépést, összeszedve egész ildomosságát, sértett hangon válaszolt: — Ön félreért! Ön ismét balul magyarázza szavaimat ! Ki beszél itt hamis játékról, aljas csalásról, kinek jutott ez csak álmában is eszébe ? Midőn biztos, mondhatni csalhatlan eszközöket említek, valóban se nem hazudtam, se nem vétkeztem, mert ezen eszközök alatt az eszélyt, a hidegvérű mérséklést értem, s bátran állíthatom e percben is, hogy a sors szeszélye ezek ellenében megtörik. De ön türelmetlen, ifjú hevében nem hogy kibeszélni; mi több, rút gyanúsításokkal illet szives részvétemért; mindez méltatlan és lelkemnek fáj! (Folyt. köv.) A KETTŐS ERKÉLY. P. J Ilii terűt beszélve. (Folytatás.) Florence csak egy cylamen virágot talált útjában; nem volt más betegsége, mint a virágkedvelés, minek folytán a reg egy részét bámulással tölté el, s e közben elfeledő az órát, az irodát, főnökét, mindent, kivéve a marquisnét, kiről gondolkozni meg nem szűnt. Az ügyvédsegéd végre megjelent, csaknem azon időben, midőn az ablakos, ki azon ürügy alatt, hogy üvege nagyon kicsiny vagy nagy, s a ragasz vagy a gyémánt miatt több mint három óranegyed óta folytonosan jött és ment. Anyagszerei most már megvoltak. Lehajolt, az ablakot a padlózatra tévő, vonalzó lapját egyik, a gyémántot másik kezébe vette, s mérni s újra mérni kezdett, és csak hosszas ingadozás után határza el magát az üveget elvágni. E lassúság Florencen kívül bárki előtt is kiszámítottnak látszott volna, de ez egy félig kinyílt s gomblyukába tűzött virág bámulatába merült. A hágcsó tetejéről az ablakos, munkáját folytatva, oly figyelemmel nézte az ifjút, mintha annak minden vonását, minden mozdulatát emlékébe akarta volna vésni, minek folytán szándékosan, vagy véletlenül az üvegtáblát eltörte. Ez előjátéka volt egy újabbi hosszas munkának. A darabokra törött üveg zörejére ismét megnyílt Durosay ajtaja. .. Bizonyára jobb ügyvédnek lenni, mint ablakosnak; az irlap, melyet beírunk, nem oly törékeny