Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-01 / 225. szám

Kijidá-kiiatal: Pest, barátok-tere 7. sa. 225-dik sz. Csütörtök, október 1. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Kálévre ...................8 fit. N egyedévre . . . . 4 frt. Megjelen u ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. fővárosi lapok IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerfcesztii iroda: Lipótuua 34. sz. 1-se em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig- tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép- irodalom kedvelőinek részvétébe. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ cimü társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. A menyasszony. Vőlegényét sírba tették, Ifjú kedvét eltemették, Gyászruhában, arca halvány, Elő bánat lett a hű lány. Ha a nap már lemenőben, Ott bolyong a temetőben, Rá borúi a kedves sírra, Tört szivének könnyét sírja. Gyepes ormán a sirhantnak Ibolyácskák nőnek, nyitnak ; Szellő lendül, fü meghajlik, Halk sobajjok ballik, ballik, Mintha súgnák a sír titkát, Vőlegénye hivó hangját. És a bús lány leszakasztja, Rajtok könnye rezgedez. S a mint bokrétába fűzi, Dobogó keblére tűzi, Megenyhül nehéz bánatja, Méla, csöndes, nyugodt lesz. És elalszik nyoszolyáján, Kebelén még a virág, A szerelem mosolyg álmán, Nem e föld, egy más világ. És a mint a virág hervad, Édesebben álmodik, 0 is hervad, véle hervad, És elhervad hajnalig. Gyulai Pál. EGY TÁBORNOK IGAZSAGSZOLGÁL TATÁSA. (Elbeszélés Bém életéből.) Irta: P. Szathmáry Károly. A mi egyes ember életében a szerelem korsza­ka, — az a nemzetekében a forradalom. Ismerünk jámbor, jóravaló ifjakat, kik könyvvel hónuk alatt békésen és pontosan járják egyetemi órá­ikat. Egyetlen szivviszonyuk a jó édes anya, kinek hetenként el nem küldeni a kikötött levelet, valódi bűnnek tartanák. A kávéházak, vendéglők cégeit nem látják meg; kacér nők tekintete nyomtalanúl siklik alá elpirúlt arcáikon. A hajnal első sugárai könyv előtt találják őket, és az éj ott találja dolgozó asz­taluknál. Egy est a színházban, vagy egy jogász-bál éje, s a mi jámbor rendes ifjúnk átváltozott. Az éj nap­pallá válik előtte, s éjjé a nap; a tanár szemei hasz- talanúl keresik megszokott helyén, s ha néha ott ta­lálják, a figyelmes tekintet teljes, piros arc helyett, méla tekintetű, halvány arcú ifjat lát ott; s az ember­ismerő tanárt egyetlen pillanat meggyőzheti, hogy tanítványának lelke nincs többé tanulmányainál. A kis tanúló szoba nem ád többé békés nyugtot, teke, kártya-játék kell a szórakozni vágyónak, vagy emberektől nem látogatott völgy az ábrándozásra. Társai nem ismernek rá. A jó fiú, ki eddig még kötekedóseiket is eltűrte, most a legkisebb célzásra felpattan ; modora hol kihívó, hol életúnt. Es mindezt egy mélyebb pillantás okozta valami szép szemekbe; egy mélyre ható nyíl, melynek ha­talmát eddig megmosolyogta, — a szerelem. Ki tehet róla, de úgy van, hogy az ifjú ettől kezdve válik érdekessé. Ettől kezdve alig van napja, melyben lelkében valami új ne történnék ; az eddig lassú fejlemények távirda-gyorsaságúvá válnak. Tet­tei lehetnek hibások, de még e hibákat is megzo­máncozza a lelkében élő szerelem. Legvalóbb s leg­első tárgyává vált a költészetnek. Tapasztaltabb barátai intik,óvják, de ha lángja tisztaságát megértették, elkövetett hibái mellett is most még nagyobb érdekkel vannak iránta, szeretik, becsülik, — megbocsátják hibáit, szánják tévedé­seit, — de forróbban ragaszkodnak hozzá. így vagyunk nemzetünk azon korszakával is, mely alig pár évtized előtt annyi bánatot és annyi dicsőséget hozott rá. A napi politika egymással torzsalkodó pártvi­szályai, az iparvállalatok ijesztő számjegyei elől oda menekülünk, — talán a tévedések, hibák, — de egy­szersmind a semmiből teremtő lelkesedés korsza­kába. Senki se vádoljon minket érette. A politikus szerezzen nyugalmat e zaklatott országnak ; az ipa­ros gazdagítsa fel az elszegényültet; a költő képze­lete oda tér vissza, midőn a nemzet költői rajongással életmentő harcát vivta, midőn a mese szerint három napból állott az esztendő. A moralista teremtsen nyugalmas polgári eré­nyeket, — mi a nagy szenvedélyek korszakát keres­sük fel, hol egy óra életre ad tanúlságot, s hol a köl­tészet és dicsőség hibát és nagy tettet egyaránt meg­aranyoz, mint a nap a kert viráglugasait, a falu tor­nyát és a szemétdombot. Nem tagadjuk, mai társadalmi életünk is elég tanúlságos, elég érdekest tárhat fel a lélekbúvár előtt de a természetek különbözők. Mi, ha választanunk lehet és szabad, a főváros panorámája —- vagy az alföld asztagrakott gazdag sikja helyett, örömestebb vonúlunk oda, hol száz or- mú sziklabérc között a vízesés ezer habbá törve csat­togva hull alá; a százados tölgyek ágain vadgalam­bok nyögése ballik, s a tó vizében bizalmasan nézi termetét a szarvas. A szelíd fájdalmaknál jobban érdekelnek a ne­hezen szelidithetö szenvedélyek. I. Vízaknánál. Vízakna csekély jelentőségű város Nagy-Szeben közelében; kellemes fekvése, mely a szebeni sik felé nyiló amphiteatrumot képez, és sósfürdöi egyedüli nevezetességei. Az 1848-iki hadjáratban Bem tábornok, a szé­kelyek Bem apója, tette e helyet történeti nevezetes­ségűvé egy vakmerő ütközet által. Miután Bemet január 21-én a császári hadak Szeben alól visszaverték, elébb Szelindekre vonúlt, egy kis völgykatlanban fekvő szász helységbe. Más vezér hasonló helyzetben kétségbe esett volna; ő az ellenségéhez mérve egy negyednyi ser­gének felét, a régi székelyeket haza küldötte, hogy lás­sák odahaza, miszerint nem pusztúltak el, — a má­sik felével pedig kétszer verte vissza az őt túlnyomó erővel megtámadó Puehner tábornokot. De végre belátta, hogy a minden oldalról körül­zárható katlanban nem tarthatja fenn magát s miu­tán leapadt sergének másik felét is elküldé a Déva felöl várt segély után, alig kétezer emberrel Vízak­nára vonúlt, alig órajárásnyira a most már csaknem tízszeres ellenség főbadi szállásától, Nagy-Szebentől. Oly tett volt ez, melyet a mathematikai szabá­lyok szerint számitó hadvezér kinevet, de mely a közönséges szabályok köretéből kitörő lángeszet fé­nyesen igazolta. 0 bét-nyolcezernyi, kilenctizedében újonc sere­gével pár hét alatt Erdély háromnegyedét elfoglalta, s most, midőn a végcél, Nagy-Szeben előtt áll, mond­jon le eddigi vívmányairól ? Visszavonúljon, zsák- mányúl engedve a fölkelt olábságnak Erdélynek cso­dásán megmenekült magyarsága egy részét; zsák­mányéi a mesés önfeláldozással küzdött székelysé- get, mely egyedüli reményét most már benne veté ? Elöl kezdjen egy iszonyú hideg téli időben dicsőén sikerült hadjáratot, s kétségbeejtse a Tisza felől már úgy is szorongatott magyar kormányt ? Nem, — ezt mindenki megtehette, csak Bem nem, ki előbb halt meg, mintsem reményét elveszítette volna a jog és szabadság diadalában. Elég, hogy állást foglalt oly parányi sereggel, melynek felét mindig szolgálatban kellett tartania; a 31-dik és 4-dik zászlóalj vitézeivel, pár hó előtt még újoncokkal, de a kik csatáikat s a kiállott nélkülö­zéseket tekintve, igazi veteránok voltak. Petőfi oldalánál volt. Az ország első lantosa és leghősiebb tábornoka adták a lelket e kis csapatnak. Vízakna fekvése igen kedvezett a csekély se­regnek. A Szeben felé kinyilt völgyön egyszerre észrevehették a közelgő ellenséget, s a süppedékek, melyek e sós helyen oly terjedelemmel voltak, hogy egész csapatokat lehetett beléjök rejteni, kedvezett arra nézve, hogy az ellenség serge csekélységét nem ítélhette meg. A hadak istene mosolyoghatott volna e tréfás merényleten, de a magyar nemzet badurának a mo­soly mellett könyu ülhetett szemeiben. A legönfeláldozóbb hazaszeretet óriási erőfe- szitése volt ez, szemben a sokszorozott erővel; a kis Dávid harca az óriás Goliáth ellen. Alig pihentek meg a fiuk az út fáradalmaitól a részben barátságos lakosok fedele alatt, midőn a gya­logságot vadászsáncok ásására hajtotta, s hogy azt fe­dezze, alig háromszáz főből álló lovasságával támadó kémszemléket tétetett Szeben felé, mintha e megerő­sített s 12000-nél több rendes had által védett várost ő akarná megtámadni. ■ O maga is mosolygott, midőn erre a parancsot kiadta. Ismerem e reményt adó mosolyt, magam is láttam azt egy órával ezelőtt, hogy Dévát és vele a haza határait örökre elhagyta. De ezúttal ellenségei még sem hagyták magukat rászedni. Puehner kémei hihetőleg tudatták, meny­nyire nevetségesen csekély sereggel rendelkezik. (Folyt, köv.^) HOLDAS ÉJ. Sacher-Mattoch Lipót beszélye. „Gróf Stadion Imrének Velencében. Kedves Imrém! Talán te vagy az egyetlen, ki történetemet megérted és hinni fogod, mert hisz azon kis házban, a komor fák alatt találkoztunk először és szoritánk kezet. Te ismered a szép, halvány asszonyt, bomlott sötét bajával és beteg szivével, ki holdas éjben zárt szemekkel egy más csodálatos világban él, te tudod, hogy csak a diszletet és háttért változtatám meg itt- ott, s hogy történetem minden vonását keresztül él­tem ; te ép oly pontosan fogsz visszaemlékezni még mindenre, mint én, a prémszegélyü bársony otthon­kára, a sokat olvasott Faustra, s a kis barna fau- teuillekre, s te tudod azt is, hogy ö zárt pillákkal is élesebben látott, mint mi nyitott szemekkel, s hogy mintegy kivette keblünkből a szivet, s mosolyogva szedte szét, mint egy bonckés; bizonyosan füledben cseng még a kedves gyermekded hang, melylyel megszólított s mély holdkóros álmában sorsát elbe­szélte, oly világosan, oly folyékonyan, gyakran enye- legve, a legapróbb részletekig oly mesés elevenség­gel, mintha csak egy kitűnő könyvből olvasta volna. Egyedül te fogsz mindent érteni, mindent. Ezért irom nevedet e történet homlokára, mely szívélyes üdvözlet s egyszersmind fájó visszaemlékezés. Gratz. március 12. 1868. Lipótod.“ * * * Világos, meleg augusztusi éj volt. A hegyekről jöttem alá, vállamon fegyverrel, nagy fekete angol

Next

/
Thumbnails
Contents