Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-09 / 232. szám
232-dik sz. Péntek, október 9. Xiatc-foivatal: Pest, bazistok tere 7. Ötödik évfolyam 1868. Befizetési díj: félévre..................8 frt. Negyedévre .... ♦ frt. Izegjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipétitea 34. sí. l-bő ea. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Hervadás. A levelek sápadtan állnak, S remegnek, mint beteg rabok. A szürke felhők egyre szállnak, Űzik a trónvesztett napot. A természet bágyadt mosolylyal Bús elmúlásán kesereg, S virágból búcsúzik : óh jaj ! Be fáj a válás, gyermekek. Homályos, kis szobába zárva Haldoklik egy szegény leány. Sóhajt, könyörg, cseng az árva : Én istenem, gondolj reám ! Arcán a könyek végig folynak, A zord haláltól úgy remeg : „Oly szép az élet! ah de holnap !“ Künn alkonyul, a nap lemegy. Egy rózsa állt a lányka mellett, Oly hófehér, oly tiszta, mint A szűzi ajkon a lehellet. Szép volt, — nem érzett soha kint. Most kis fejével meghajolva, Szegény, olyan bús, csüggeteg. Magába mélyed, szót sem szólva, S csak nézi, mint fogy a beteg. Egyszerre bűvös zene hallszik : A halvány rózsa szólni kezd ; A lány mosolyg s halkan elalszik, Amint e hang fülébe rezg: „Oh! hagyjuk itt e pusztaságot! Ne várjuk be a zord telet. Úgy int az égbolt kékje, látod ? Együtt megyek, testvér, veled. Az angyalok nem oly csalárdok Mint itt e hűtlen emberek. Örök mosoly közt dalva játszott, Ott minden egy nagy szeretet. Elaltat a spharák zenéje, Perkölt az angyalok kara ; Jer, jer, siessünk ! itt ne leljen A nap utolsó sugara. “ S az illat a fehér kehelyből Lassan, rezegve lebegett föl, És oda szállt a lányka mellé, Ki lelkét halkan kilehelté . . . Aztán egymást csak átölelték, És elsuhantak, ellebegtek . . . Másnap a holt leányka mellett A kis rózsát hervadva lelték. Ábrányi Emil: EGY TÁBORNOK IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSA. (Elbeszélés Bém életéből.) Irta: P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) III. A borzasztó éjjel. Mondottuk volt, hogy a gyanakvóbb természetű Adolf nem mulasztó el némi rendelkezést tenni a város védelmére. Vállsebe miatt úgy sem alhatott. Azért néhány honvédet, kikbe még lelket lehetett verni, a lehető veszélyre figyelmeztetve, rá tudott annyira venni, hogy vele a két kapuhoz elmenjenek, s eleség és jó borral ellátva, ötönkint ott virasszanak, legalább azt megigérjék. A kapukat bezáratta, s hirtelenében néhány bordó és szekérrel torlaszt is rakatott eléje. Pár óra múlva azonban ezeket a jó fiúkat is elnyomta az álom, s Adolf egy ágyúszóra ébredt föl, melyet jól hallható recsegés és vészkiáltás követett. Fölugrott, kitekintett ablakán, és csakhamar észrevette, hogy sejtelme teljesült; a fehérvári őrség egy ágyúlövéssel beszakíta a nyugati kaput, s gyilkolni kezdé az odaállított őröket. Az utcára nyíló ablakok most egyszerre megvilágosodtak, s az utcákon sürgés-forgás kelt; a lakosok lámpával siettek a katonaság s ezt követő oláh fölkelők elé. Adolf fegyverét, pisztolyait vette, s házigazdája szobájába lépett, kit fenn talált igen izgatott állapotban. Amint Adolfot meglátta, egyszerre térdre esett előtte. — Uram ! Ne bánts, ártatlan vagyok a dologban ! Az istenre, Jézus irgalmára kérlek, ne ontsatok vért házamban. Én esküszöm kis gyermekeim életére, ártatlan vagyok a dologban. — Ártatlan ? S nem tudtad-e előre ez orgyilkossági szándékot. — Azt nem mondom uram, mert hazudnék. De s midőn meggondoltuk Wandel komámmal, már késői volt. Azonban légy nyugodt, én megmentelek. Há izamban nem fog folyni vér, mig én élek, arra esküszöm. — Boldogtalan ! Hogyan leszesz képes azt most már meggátolni? Hallod! már itt vannak. Wachtel gyertyát ragadott föl. — A fehérvári őrségben egy altiszt fiam van, s az meg fogja gátolni, hogy házamba berontsanak . . . Ő lesz bizonynyal, aki zörget. — Jó, menjünk tehát. De tudd meg, rajta kívül ! Egy lélek sem jöhet be, különben meghaltál. Melyik szobában vannak a többi sebesültek ? — Itt alól uram e szobában. Adolf egyik pisztolyát elsüté, melynek dörgésére a szerencsétlenek eszeveszetten ugrottak föl. — Fegyvert ragadjatok, s védjétek magatokat, s hogy tudjátok, nyakunkon van az ellenség ! S most sietett a kapuhoz, hol Wachtel már iskudozott szász nyelven fiával. Más érv nem győzött, csak midőn azt mondá, egy egy honvédtiszt van nála, ki, ha mást bebocsát, mérete szerint le fogja lőni. Ez aztán elhatározta a dolgot. Az altiszt emberit más, különösen Wandel szomszéd házára utaló, s megmenekülve tőlük, belépett a kapun. Adolfnak most egy új eszme fogant agyában. Pisztolyát az érkező mellére szegezte, mire az öreg Yachtelnek vacogni kezdettek fogai, és rákiáltott: — Gyalázatosak ! Hát illik-e egy sebesültekből álló csapatot ily embertelenül megrohanni! — Uram ! — mond ez halálsápadtan — mi nem így voltunk értesítve. Azt mondák, Bem összes megmaradt sergét itt fogjuk találni. — Itt pár óra múlva nyakatokon. De most nem rünk rá az effélére. Ön levetkezik, ruhát cserélünk, életével felel e háznál lévő honvédek életéről. Ha parancs pontosan nem lesz teljesítve, e ház malakival együtt elpusztul a föld színéről. Már ekkor pár sebesült honvéd elő is vonszorott fekhelyéről s bár lábaikon alig állottak, fegyveesen jelentek meg a kapu alatt. Hanzi, Wachtel uram vitéz fia belátta, hogy nem jó lesz tréfálni s a szuronyok között csakhamar kibújt hüvelyéből. De ennél is kellemetlenebb volt rá nézve ező szerint a vörös-arany zsinóros honvéd-attilát szölteni. De azután, hogy rajta volt, nem minden edvtelés nélkül nézett végig magán. Adolf pedig vette az altiszt szuronyos fegyverét kirohanta • Már akkor az egész városban folyt az embertelen öldöklés. Szegény sebesült bajtársait többnyire álomba merülve találták és szúrták le. Adolf jól látta a holdvilágos éjben, amint a hullákat itt-ott kihányták az utcára a kivilágított ablakokból. Sötét, kárörvendve ujjongó fölkelő csoportok vonultak végig az utcán, egy-egy embertelenül elkínzott honvédet hurcolva, vagy magasra tartva lándzsáik hegyén az ezektől elvett tarisznyákat. Némelyik a leölt huszároktól elvett ló hátán ült büszke méltósággal. De Adolf, kit varázsköpenyege és fehér szíjjá biztosítottak, kevés időt szentelhetett e szemlének. Barátjára gondolt s Wandel uram zárt kapuján berontva, sietett föl az emeletbe. * * * Itt azalatt a borzalom ütötte fel tanyáját. Wandel úr kapuját a megtámadóknak azonnal felnyitván, az esetleg először érkezett oláh fölkelők berohantak s legelőször is a földszinti szobákban mélyen alvó honvéd sebesülteket szúrták le. Egy csoport a csűrbe ment, hova a szekerek és lovak voltak beállítva, s osztozkodtak a ragadmányon. De Wandelnek ez nem volt elég. A szükség mellett a boszú embere is volt; eszébe jutott két fia, kiket talán épen egy harcosok golyói ejtettek el s lámpával vezette a támadókat fel az emeletbe, — egyenesen Gyula szobája felé. Itt azonban először is nejével találkozott, ki a milyen terjedelmes volt, oda vetette magát a faerkély padozatjára, férje lábai elé. — Ember! Mit mivelsz ? Vért ne onts, legalább itt elöttem ne! Különben sohasem tudok itt nyugodt élekkel aludni! Gondold meg, fiaid vannak, kiket Hasonló sors érhet valahol! — Ejh, asszonybeszéd ! Épen arra gondolok nost! Eredj szobádba s ülj ott békességben. — Nem, nem eresztelek ! Csak rajtam keresztül juthattok ahoz a szelíd ifjúhoz! mond Wandelné asszony tőle nem várt erélylyel. — Hát úgy teszünk! — mond vad kedélyességgel Wandel uram s átlépett neje szoknyahalmazán. Utána a lándzsás fölkelők. Wandelné asszonyom még akkor sem tágított, sőt belefogózkodott férje hosszú kaputjába. De késő volt. Ez ellökte nejét az útból, s benyitotta a Gyulának szánt szoba ajtaját. (Folyt. köv.: HOLDAS ÉJ. Sacher-Masoch Lipót beszélye. (Folytatás.) Mihály újra töltött. Olga ezalatt elcsöndesült. Fejét kezére hajtá, mereven nézett a kis halottakra, és egyszerre csak tények gyűltek szemébe, s nagy csöppekben hulottak alá. — Mi lett ? — kérdé férje. — Te sirsz ? Olga zokogni kezdett. — Szegény állatok, — mondá, — mi szomoan feküsznek itt. Szárnyaik összevérezve, tört remekkel s még melegen. Mit vétettek nekünk? Talán kicsinyeik vannak fészkükben, melyek rájuk árakoznak s most éhen fognak veszni: elraboltam létüket s nem adhatom vissza többé ! Mindennek a mi elátkozott életünk az oka, ez a nagy magány, szárkozottság, egyedüllét; az ember csupa unalomól ragadozó állattá fajul. Férje fölkacagott, s e kacaj e pillanatban szvatlanul durva spóriásnak tűnt fel Olga előtt. — Nem akarsz megérteni, — mond Olga. Lám, hogy világosabban kell szólanom. Régóta szi .*