Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-23 / 116. szám
116-ik sz. Vasárnap, május 23. Kladó-hivatal: Pest, bar atcok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................6 fit. Negyedévrg .... 4 fit. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A pásztorsíp megszólalt... A pásztorsíp megszólalt újra, S vezet a múltnak vérnyomán. — Éppen mint akkor: fut az árnyék — Oh csak e dalt ne hallanám! És jön, mint akkor jött a szellő, És szórja a kert illatát: Nincs menekvés ! Oh visz az emlék, A régi ábránd, régi vágy. Mosolygó volt a nyári alkony: Ott, ott ültek a fák alatt, Holló fürtje az ifjú keblén: Oh, hogy ez emlék megmaradt! Szemén az éj, arcán a hajnal, Szava égeté lelkemet; Sötét tenger Betét sarából Vettem föl, mint a gyöngyszemet. S mit kelle látnom ? . . . Ifjú vállán Hanyagul pihent jobb keze. Mosolygott, aztán lesüté szemét, Merengni látszott s könnyeze. A pásztorsíp megszólalt éppen, S az ifjú vadon néze rá : Itt a hely, hol én eljegyeztem, És ott, hol az meggyilkolá. Meggyilkoló és rátiport — és Vad őrjöngéssel kacagott, Majd összeomlott, átkarolta — Egy történet és két halott! S a pásztorsíp megszólal újra, És visz a múltnak vérnyomán Egész a sírok fenekére le — Oh csak e dalt ne hallanám ! Szelestey László. EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewskytől. (Folytatás.) Én egyedül maradtam a háziasszonynyal. — Mi lelte a hercegnőt? — kérdem tőle. —• Kedve jött aludni menni. — szólt a háziasszony, teljes erejéből nevetve. Én boszankodtam, elkeseredtem s nem akartam üres szalmát csépelni. Fölhasználtam az első alkalmat, mikor Lidia, szokása szerint, ültéből fölugrott s mint valami eszeveszett, kirohant a szobából. Képzelheti kegyed, mily érzések vonultak telkemen át. Rég, rég óta sóvárogtam én e pillanat után, és épp akkor zavartattam meg, midőn már szivét kitárni készült, és most sem fejthettem meg a talányt s még ki sem beszélhetem jól magamat. Ez rettenetes ! Egész éjen át nem tudtam aludni, s korán reggel már Gorodkovhoz mentem , hogy udvariatlanságomért bocsánatot kérjek, de nem fogadtattam el. Épp igy jártam másnap és harmadnap is. Kérdezősködtem a háznak minden egyes tagja után; a szolgák azt erősíték, hogy — istennek hála — mindnyájan egésségesek és kikocsiztak. De ez nem volt igaz ; a kocsik az udvaron állottak, következéskép a háziaknak otthon kellett lenniök. Ez tehát annyit jelentett, hogy a látogatást az uraság nem akarja elfogadni. Nem tudtam, mitevő legyek. Már éppen elhatárzom magamat, hogy levelet írok neki s hibáimat beismerem, de az attól való aggály, hogy sorsomat egyetlen egy szó dönti el, anélkül, hogy alkalmam lenne a hercegnőt előre elkészíteni, visszatarta ettől. Egy este Gorodkovval egy általam is ismert családnál találkoztam; nekibátorodtam, hozzá közeledve kezdem magamat udvariatlanságom miatt mentegetni; de ő szokott mosolyával félbeszakasztott, mondván: „Oh kérem, kérem, mi jut önnek eszébe ? Kár a miatt egy szót is vesztegetni! Legyen e tekintetben teljesen nyugodt !” Még több ehez hasonlót mondott, s aztán mással eredt beszédbe. Többször nem volt alkalmam vele társalgást kezdeni, és e pillanatban nem is leendett hozá erőm. Azonban föltettem magamban, hogy másnap meglátogatom őt, de ekkor sem bocsáttatom be hozzá. Én kétségbe voltam esve s nem voltam tisztában magammal, mitévő legyek. Mindennap eljártam a postára, kérdezősködni, várjon nem jött-e kegyedtől levél? Hasztalanul jártam! Az ég szerelméért, ne késedelmezzék kegyed tovább válaszával, s ne kínozzon hallgatásával sokáig, hiszen kegyed jobban ismeri e ház családi körülményeit; magyarázza meg nekem, mit jelentenek mindez elmondottak. Vájjon csakugyan megneheztelt-e rám Seneida sógora oly mindennap előfordulható csekélységekért? Bizonyosan valami titok rejlik az egészben, melyen sikertelenül töröm a fejemet. Nem tagadhatom el kegyedtől, hogy nekem Gorodkow úrnak modora nagyon különösnek tetszik ; ő igen szép állást foglal el a társaságban, a legjobb házakhoz jár, igen finom bánásmódja van, azonban nekem az első pillanattól kezdve nem tetszett — és tudja kegyed, miért nem ? Mindig oldalogva jött a szobába, mintha éppen kénytelen leendett ott keresőül vonulni. Én nem szeretném őt ok nélkül vádolni és lehet, hogy ez átsuhanása mélyen elpalástolt aljas érzésből ered, vagy túlzott szerénység é a félénkségből. De bármit mondjon is kegyed, az ö kedvessége, barátsága és engedékenysége nekem furcsának tetszik; és bár ő a világban némileg szilárd állást foglalt, mégis mindenütt igyekszik előnyeit növelni, egyetért mindenkivel abban is, amiben nem kellene, sőt még azt is megmosolyogja, ami nincs ingére. Az efélék szerintem túllépik a közönséges udvariasság határát és azon pontot érik el, hol a szeretetreméltóság a hízelgéstől meg nem különböztethető, és hol a kipuhatolhatlan jellem mögött nehéz titkos bűnök rejthetnek. Én az oly embert, ki soha sem mond ellent, épp úgy nem értem, mint azt, ki csak kedvtelésből vitatkozik. Szóval e Gorodkovban valami rejtélyes lappang. Mai időben, midőn a tettetés művészete már a nevelésben kifejtetik, a nyelvtanítás és illem szabályainak becsepegtetése mellett, nagyon nehéz kiismerni az embereket. Egész élettörténetét kell ismernünk a legkisebb részletekig, hogy felőle magunknak kellő fogalmat szerezzünk. Én Gorodkov múltja után, mennyire lehetséges volt, tudakozódtam, de nem hallottam felőle mást, mint azt, hogy egész életében szolgált, hivataloskodása alatt mellékjövedelmet nem sajtolt ki, hogy jól játsza a „boston“-t és rejtvényeket is. De ha agyát vizsgálom, mely kabátjának gallérában tűnik el, s azon alig észrevehető ráncot, mely szemeitől halántékai felé vonul, azonkívül piros mosolygó arcát , titkos ösztönöm azt súgja, hogy csak álcát visel és szive egészen más, mint a minőnek látszik. Közölje velem, kérem, mit tud felőle, s mit ítél utóbbi magaviseletéből ; mindenekelőtt pedig tudósítson Seneida felől. Itt kegyed neki? Mit válaszolt ő ? Az istenért, ne kínozzon lassan kint halálra. Kegyed önthet belém reményt egyedül. Én nem tudom, mit képes nem lennék most tenni.“ A szegény Ivanovna Mária e levél miatt nem csekély zavarba jött. Midőn éppen felelni készült, már egy másik levél érkezett, mely következően hangzott: „Sietek önnel tudatni, hogy sorsom el van döntve. Én boldog, mondhatlan boldog vagyok. Seneida elhatárza magát, hogy nőül jő hozzám. Sirok örömömben mint a gyermek. Kölcsönös vallomásunk nagyon sajátszerű volt. Képzelje, ez ekép történt. Miután látogatásom folytonosan visszautasíttatott, közönséges szerelmes módjára imádottamnak ablaka alatt kezdtem járkálni, de hasztalanul. A hercegnő sem nem kocsizott ki, sem az ablakon nem nézett ki. Az emberek, kiktől hogyléte után tudakozódtam, gúnyos arccal tekintettek rám; az uraságnak ellenszenve átszivárgott a szolgákba is, a nélkül, hogy tudnák, miért? Uruk ferdén tekintett rám, s ők hasonlóul tettek.. Szerencsére azonban az ezüst pénznek megvan az a hatása, hogy megnyitja az ajtót s a némát is szólásra készti; ez eszköz használata által értesültem egyszer, hogy a hercegnő a templomban van, s azonnal oda siettem. Beléptem; a templomban sötét volt, s nagy szemeröltetésbe került őt egy távoli szögletben egy oszlop mögött felismerni. Kevés ember volt ott. A hercegnő valószínűleg azt hitte, hogy észrevétlenül lehet itt, s áhítattal imádkozva térdepelt, s keservesen sírt. Én nem akartam őt zavarni, s oly helyre vonultam, honnan észre nem vehetett. Mit jelentenek e könyek ? Ájtatosság, vagy titkosaú idézte azt elé ? Bármint lett legyen is, kötelességemnek tartom most a hercegnővel beszélni. Elvártam az isteni tisztelet végét, s alig lépett a hercegnő a többi ottlevőkkel az előcsarnokba, azonnal hozzá csatlakoztam. Midőn a Krisztus képe előtt égő gyertyák fényénél arcára tekintek, megrettentem; szemei kivörösödtek, arca megsoványodott, s belfájdalom kifejezése látszott azon. — Hercegnő — szóltam hozzá, — okvetlenül váltanom kel pár szót kegyeddel. — Első pillanatban megrezzent, s ki akart siklani előlem, de pillanat múlva máskép gondolta meg magát, s így szólt: — Beszéljen, figyelek. Kiléptünk az egyházból a ő a kíséretére jött most előre küldte. Soha sem tetszett nekem még szebbnek, mint e percben. Szép csöndes alkony volt, a nap utósó bíborfénye megvilágító nemes, szellemdús arcát. Szalmakalapja alól fekete, finom hajfürtéi rendetlenül omlottak vállai alá. — Hercegnő — szóltam szilárd hangon, kegyed nem boldog. Erre rögtön megváltozott bútor halavány arca, s szokott büszkeségével kérdezte: — Ki jogosítá önt arra föl, hogy tőlem számot vegyen? Azon érzelem, melyet kegyed öntött belém, jogosít engem erre, és az eskü, melyet isten előtt — kihez mindketten imádkoztunk — tettem; az eskü, mely szerint én egész életemet, utósó leheletemig kegyednek áldozom. Jelen helyzetemben nyilván és határozottan kell szólnom. A hercegnő gondolkozásba esett, kényei megeredtek, arcának büszke kifejezése eltűnt s én ismét egy gyönge, fájdalomtól gyötrött nőt láttam magam előtt. Egyszerre megragadta kezemet. — Mondja csak, nem ámít ön engem ? Hercegnő ! Elhatározná-e magát nőül jönni hozzám, ha kezét megkérem ? Én a világon a legboldogabb ember lennék. Itt mi nem beszélhetünk efélékről, ne kérdezzen tőlem semmit, néhány óra múlva levelet kap ön tőlem. Meg akartam csókolni kezét,de hirtelen visszavonta azt és gyorsan eltávozott. Én követni akartam őt, de kezének egy mozdulatával tudatta, hogy egyedül akar menni. Mélyen gondolatokba merülve értem haza; bármennyire élesztett is a remény, mégis vágyaimnak ily gyors és váratlan teljesülése elkomolyított. A hercegnő magaviseletében, mint azelőtt is, volt valami sajátságos, megfejthetlen, mi fölött hiába törtem fejemet. Alig telhetett fél óra el, midőn következő tartalmú levelét vettem: „Én kész vagyok önnek kezemet adni, s bízom önben, mint nemes emberben; különös körülmények igénylik azonban, hogy egybekelésünk, mihelyt csak lehetség