Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-30 / 121. szám

121-ik sz. Vasárnap, május 30 Kiadó-hi­vatai: Pest, bar­át­ok­ tere 7.sz. Hatodik évfolyam 1869. (előfizetési díj: Félévre..................6 frt. Negyedén­* .... 4 Art. Megjelen­t ünnep utáni napokat ki­véve minden­nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. ev­. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit ■or...................... kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 80 kr. A megcsalt menyasszony. Tisza partján lélekvesztő, Abba lép egy üldözött nő, Köteleit feloldozza. Az örvénynek irányozza. Kelet felől bora közéig, Mennydörög, hogy a föld is reng, Zúg a vihar, de a lányka Se nem hallja, se nem látja. Evezőjét vizbe veti, Koszorúját eltemeti, Letérdel, úgy imádkozik, Irgalomért fohászkodik. És a vihar elcsöndesül, Távol egy kis harang csendül, Felhőágyán kel föl a hold, Csupa csillag lesz az égbolt. De a szívnek vad viharja, A szegény lányt tovább hajtja, Leszáll a viz fenekére, Gyötrelmének ott a vége. S minden csöndes, minden néma, Csak egy bús madár nyög néha. Erdélyi József: EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewakytöt. (Folytatás.) Kazanban egyszer egy államhivatalnokokból álló kis társaság b­eázott együtt. Mind megannyi hivatalban megőszült tisztviselők voltak itt jelen, s néhány nő, köztük a mi Ivanovna Máriánk is. A társalgás komoly dolgok felől folyt; elmon­­dák, hogy ez s ez mikép emelkedett előbbre hivata­lában, szóba jöttek a szerencse kegyeltjei és kik élen eszük és okosságuk által haladtak elé. — Nos, — szólt egy ezredorvos, ki a tréfá­nak igen nagy barátja volt, s a szó köztünk marad­jon, kissé Ivanovna Máriának is tette a szépet — én minap egy esetről értesültem, mely a ravaszság netovábbjának tartható! Minap, midőn boldogult fivé­remnek iratait átvevem, a ki kerületi főnök volt,) egy levélre akadtam, egy moszkvai főbb hivatalnok leve­lére s meg kell vallanom, e férfi valódi remek ötletet tüntete föl! Ugyan mit gondolnak önök, mi volt amaz ötlet? Volt neki egy sógornője, —nejének nővére, — a lány nem szegénye a vagyon fölött osztozkodtak. A kettőnek része — úgy látszik — nem megvetendő vagyont képez, és a férfi már meg­lehetősen elgazdálkodott abban; azonban attól tart, mikép megtörténhetik, hogy ennek a szívtelen leány­nak egyszer eszébe jut férjhez menni s férje majd követelni találja hitvesének örökségét, melyet neki két tagba hasitani nem nagy kedve lenne. Miképen lehessen e bajnak elejét venni ? Ugyan mit kép­zelnek önök, hogyan kelle­­tt a sógor úrnak el­járni ? Mindenki gondolkozott. — Hát csak úgy, hogy a sógornőtől potom áron vétetett meg osztályrésze, — szólt egy öreg főtör­­vény­széki tanácsos. — Nem találta el Ignasics úr, — szólt az orvos, — az efélék már csak elavult mesterfogások. Most már okosabbak és finomabb cselszövőkké váltak az emberek. Ha a maz emlitett hölgy osztályrésze po­tom áron sajátíttatnék el, mindenki ezt latolgatná és az ember elvégre rész hirbejőne. Mai időben az essélyes ember egészen más úton-módon jár el a­­ dologban s oly ravaszul szövi a hálót, hogy sem lehet nyomára jönni. Képzeljék csak uraim, minő ötlete volt neki. Ő szivét igyekezett sógornéjának meghódítani és sikerült is a leánynak fejét meghó­­­­dítani; minden kérő elől elzárja az utat, s e közben­­ kénye-kedve szerint gazdálkodik az osztatlan álla­­­­potban levő birtokban, korlátlan hatalmat gyakorol ■ a jobbágyok fölött, eladogatja őket, birtokrészeket , cserélget el, s jobbágyokat fölszabadító leveleket­­ osztogat ki jó pénzért. Az ilyet nevezem én aztán ! ügyes fickónak! Ivanovna Mária összerázkódott. Az orvos ez el­­­­beszélésénél — mint ő maga mondá nekem — , mintha tőrt döftek volna szívébe, de izgatottságát si­­­­került legyőznie. Minő ékesszólással hatott Ivanovna Mária ud­­v­varlójára, nem tudom, elég az hozzá, hogy néhány nap múlva a kérdéses levél kezei közt volt, s azonnal ■ megküldé azt Moszkvába Seneidának. E közben Lidia minden nap roszabbul lett. Az­­ orvosok sorvasztó kórt jelzenek s még számos latin, francia és német néven emlitve azt föl, azon vigasz­taló megjegyzést tették hozzá, hogy e nő kigyógyit­­hatlan betegségben szenved. Egy alkalommal, midőn Seneida az előszobába kilépett, hogy egy orvosi vényt a gyógyszertárba küldjön, egy idegen férfi lépett be, ily kérdést tévén: — Nemde itt lakik Petrovna Seneida her­cegnő ? — Mit kiván ön tőle ? — kérdezé a hercegnő. — Meg vagyok bízva, — válaszolt az idegen, — hogy neki egy nagy fontosságú levelet kézbe­sítsek. — Adja ön át ama levelet. — Csak neki egyedül adhatom át. — Nos, a hercegnő én vagyok. A hölgy azt vélte, hogy a levél valami megszo­­rult kéregetőtül ered s minden habozás nélkül át­vette azt. Feltörá a pecsétet s gyorsan átfutá a levél tartalmát, s annak olvasása után közel volt az áju­­láshoz. Ekkor léptek hangzottak a mellékszobából, s Seneida hirtelen ruhájának zsebébe rette el a leve­let. Az ismeretlen férfi ezalatt eltávozott. Az­nap fejfájásról panaszkodott a hercegnő és hosszabb sétakocsizásra készült Arca halvány volt, de nyugodt. Gorodkov e halványságot a folytonos fölvirasztásnak tulajdonitá, s kérte a lányt, hogy kímélje magát. A hercegnő mosolyogva válaszolt neki: — Megkísérlem, hogy önért föntartsam egéssé­­gemet. Gorodkov gyöngéden megcsókolta kezét. A hercegnő kocsira ült s egyik barátnőjéhez hajtatott. — Egy szívességet kell érttem tenned, — szólt ehez, — jelentékeny szívességet. Fogasa be kocsidba s vezess föl engem a főurak törvényszékének elnö­kéhez. Seneida barátnője alig győzött magához térni bámulatából; kíváncsisága a legm­agasb fokra emel­kedett, de kérdezősködéseire semmi fölvilágositást nem nyert Seneida kocsija az udvarban maradt, s a két hölgy kikocsizott, a nélkül, hogy valakivel tudatták volna, hová. Midőn az elnök házánál megjelentek, Seneida a váróteremben hagyta hátra barátnőjét, míg ő határo­zott bátorsággal lépett be az elnökhöz. — Méltóságos úr, — szólt hozzá merész, mond­hatni ünnepélyes hangon — ennek hivatása az elha­gyatott árváknak védelmet nyújtani. Az elnök e szokatlan hang által meglepetve, mosolylyal kérdé: : — Mi a kívánsága, hercegnő? kinek ügyét ka­rolta föl kegyed oly hévvel ? — Annak, kinek ügyét kívülem senki sem vál­lalhatja magára. De az ég szerelmére, ne neves­sen ön ki, s ne csodálkozzék a fölött, mit mondani akarok! Feledje ön, hogy most egy hölgy áll előtte. Mostanában, nem messze innen, egy gonosz terv végrehajtása koholtatik, mely kijátszhatja a törvényt, de a mely szilárd akarat mellett meghiúsítható. Az elnök ámulata mindinkább fokozódott. — Annak, mit én önnek beszélek, titokban kell maradni; nővérem halálához közeig s egy árvát hagy maga után; kérem önt, legyen gyámja e gyer­meknek ! — Hová gondol kegyed ? — szólt az elnök — hiszen e gyermeknek él az atyja! — Ez ember — viszont­ a hercegnő indulato­san — sem a kormányzóság, sem a becsületes embe­rek bizalmát nem érdemli. Az elnök csaknem kővé vált; gondolkozni kezdett. — De engedjen meg hercegnő, — válaszolt végre — a­mit kegyed mond, az nagyon erősen hang­zik. Azonban, föltéve, hogy vádja igaz, én a törvé­nyek értelmében Luk­­anovics Vladimirt, az anyának határozott beleegyezése nélkül, a gyámságtól el nem mozdíthatom. — Az anyának beleegyezése nélkül ? — szólt nyugtalankodva a hercegnő. — Ön nemeslelkű férfi, s önnek segélyemre kell le­nnie. Mi szükségeltetik ehez ? — Az, hogy szeretett nővére engem végrende­­letileg megbízzon, hogy férjének tutorkodása fölött őrködjem. — Akkor önnek velem kell jönnie, hogy érte­­kezhessék vele. — De kérem, erről kegyed is értesítheti őt. — Az nem lehet, mert kétkednék szavaimban. Sőt én még többet mondok. Önnek a lelkész jelenlé­tében kell nővéremmel beszélnie, férje távolléte alatt. — Higgye meg hercegnő, hogy engem ez ügy a legnagyobb zavarba hoz. Nekem titkon egy haldokló nőhez kell belopóznom, hogy őt oly végrendelkezésre bírjam, mi férjére nézve, ki az egész városban köz­tiszteletet vívott ki,kellemetlen hatással lenne! Nem, hercegnő, kívánjon bármi mást, de ebben nem érthe­tek kegyeddel egyet. Seneida csaknem kétségbe esett. (Folyt. köv.) DERLY A HATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) — A „Journal illustré des FamillesU'ból. — (Folytatás.) Elbeszéltem neki Anatol egész életét, lerajzoltam előtte jó és bizalmas szívének minden kincsét. Min­­dent elmondtam neki, a mit e szegény ifjú nővére el­vesztése miatt szenvedett, s mennyi befolyással birt lelkületére azon mély fájdalom, melyet e vesz­teség fölött érzett. Ferral kisasszonyról és azon érzelemről is beszéltem neki, melyet ő Ar­atol­­ban ébresztett. Közöltem ez ifjú lány miatti ag­godalmaimat, a­kin­k egéssége, véleményem sze­rint, sokkal gyöngébb volt, mintsem hogy Anatol há­zassága hírét elviselhesse. E tárgybani aggodalmaim talán alaptalanok valának, s csakis a legnagyobb visszatartással beszéltem róluk. Stern kisasszony megértett. — De végre is, — kérdés — mit tanácsol ön, hogy tegyek ? Holnaputánig kénytelen vagyok ma­gamat elhatározni, s megvallom, hogy a kis Marietta szavai mélyen maradtak lelkembe vésve, s hogy ige

Next