Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)
1869-06-01 / 122. szám
42-ik sz. Kedd, junius 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dg: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt Megjelen a finnek utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................T kt. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 80 tar. EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewskytől. (Folytatás.) — Köztiszteletben álló férfit! — kiálta föl. — Én pedig ismétlem, hogy ő becstelen, gonoszlelkü ember! — Miképen bizonyíthatja ezt kegyed be? — kérdd végre türelmét vesztve az elnök. — Miképen ? — kiálta föl ismét a hercegnő, — nekem erre csalhatlan bizonyítványom van. Ígérje meg ön nekem becsületszavára, hogy a titkot soha sem fedezi föl senki előtt, mit most önnel közölni fogok! — Lovagi becsületemet kötöm le erre kegyednek. A hercegnő még habozott egy pillanatig, végre erőt vett magán. — Istenem ! még ez áldozat is szükséges! Olvassa e levelet uram! — szólt, átnyújtva ezt az elnöknek. Gorodkov levele a kazáni kerületi főnökhöz. „Tisztelt uram és drága barátom Ivanovics Tamás! Nagyon lekötelezve érzem magamat ön irányában, hogy megbízásomat teljesíteni szíveskedett. Ön valóban bebizonyítá hozzám való barátságát és hajlamát. Tanúsított jóakarata különösen fölbátorít ama kérelemre, hogy mindenekelőtt egyedül olvassa át e soraimat, mert nagyon is magántermészetű az, mit önnel közleni akarok, épp ezért nem küldtem postán, hanem biztos egyéntől levelemet. Legelőször is arra figyelmeztetem önt, hogy az ügyek folyamát illetőleg, az érdekeimre vonatkozó legkisebb részletek felől biztos tudomást óhajtok nyerni. Ez azonban fölötte kényes pont, s épp ezért jövő leveleimben nem szándékom nagyon fölvilágosítólag írni, minthogy ez nem mindig tanácsos, ahonnan én kedves barátom e levél után képes lesz magát tájékozni arról, mit jövőben csak sejtetve fogok írni. Többször fölkértem önt már drága barátom, hogy az Aniszovka falu melletti erdőt (mely a két nővérnek tulajdona) mielőbb adja el, és ön mindamellett is azt írja, hogy dacára ennek, felfüggesztő az eladást, mivel a kínált árat csekély lette, s félt, hogy talán azóta megváltoztattam ebbeli szándékomat. A barátság e bizonyságáért fogadja szíves köszönetemet, de helyzetem nem engedi, hogy más jelentkező vásárlókra várhassak. Kényszerülve vagyok e tekintetben önnel nyíltan szólni,, természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje alatt. E viszonyok festéséből át fogja ön látni, kedves barátom, mennyire kell sietnem, mert a szerencse, — mint azt már régi bölcsek megjegyezték — olyan portéka, mely könnyen kisiklik kezeink közül. Ön jól tudhatja kedves barátom, hogy én sem házzal, sem udvarral nem bírok. Hogy tehát sorsomon könnyítsek s elemehessek, feleség felől kellett gondoskodnom, végre nyertem is egy nőt, igaz, hogy meglehetősen együgyüt, de aki nem szegény, mint ön is tudja. Jelen helyzetem éppen nem rosz, a legjobb úton haladok, vannak pártfogóim, előkelő rokonságom, s hála istennek, módomban van, nem csupán magamnak, de barátaimnak is használni, hanem édes barátom, csak járjon el teljes erővel ügyemben , hiszen ön jól tudja, hogy a világon semmi sem állandó, s az embernek a jövővől is kell gondolkoznia. Ha nem meghal — mitől isten őrizzen! — ismét hoppon maradok, s szegény leszek, mint a templom egere. Igaz, hogy van egy gyermekünk, de e gyermek is — mit ne adjon isten, — meghalhat; de ha élni fog is, akkor sincs semmim, mert az ő kegyéből kell élnem. De még ez nem volna nagy baj, tisztelt barátom, hanem a gondnokság! Én függetlenül, sajátomból szeretnék élni; ért én engem kétségkívül drága barátom! Ezért óhajtom én az erdőnek eladását siettetni, ha csekély árt ígérnek is azért, csakhogy a kedvező alkalmat el ne szalaszszam, s készpénz jöjjön kezeim közé, mert tudhatja Ön, hogy pénzzel birni nem bolondság! És aztán, hogy önnek nyiltan bevalljam, nem is látom át, hogy a jószágnak másik felét mért hagynám figyelmen kívül, miután isten a legkedvezőbb alkalmat juttatja kezemhez, s még ahoz, ha meggondolom, hogy a két osztályrész együtt szép birtokocska, mig kétfelé hasítva, már szerfölött sokat veszitne becséből. E tekintetben azonban az ügy, — ismétlem önnek édes barátom, — a legkényesebb természetű. Lássa ön, sógornőm férjhez mehet. Ért ön engem? Igaz ugyan —és engedjen meg ön e kifejezésért, — ő minden áron nyakamra tolja magát. Én természetesen, mint becsületes ember, nem akarom e gyöngeségét fölhasználni , de másfelől e körülményt, ha komolyan szemlélem a dolgot, ügyemre nézve előnyösnek kell tartanom. Ámbár azt is szem előtt kell tartanom, hogy én neki férje nem lehetek, és ki tudja, nem hizelgi-e be magát nála valamely uracska, és akkor — tudhatja én édes barátom — ügyem igen kedvezőtlenné válnék. Okvetlenül föl kell használnom az időt, még pedig addig, mig a két nővér birtoka osztatlan állapotban van s annak kezelésére a fölhatalmazás kezeim közt van. Minden,z esetre sietnünk kell. Én mindenkép félhetek terveim meghiusulásától, akár megy férjhez nővérem, akár s nem. Ki tudja, mi nem jöhet közbe ? Én tartok az emberek nyelvétől s a botránytól, hiszen ön jól tudja, hogy tekintélyes egyén vagyok, s önbecsérzettel bírok, és ennélfogva azt óhajtanám, hogy semmit se vethessenek szememre, mert jó hírnevemet mindennek elébe teszem. Én e sorokat önnek, mint legjobb barátomnak írom, s nagyon kérem, semmisítse meg e levelet, s ha válaszol ön, ügyeimről mindig képes kifejezésekben szóljon. Mihelyt az erdőt eladta, tisztelt barátom, azonnal akként intézkedjék, amint önt erről már tudósítom. De az ég nevére, siessen ön a a mennyire lehet, ne kímélje a pénzt, ha szükséges, csak ügyem gyorsan lefolyhasson. Mielőtt az eladási okmány kiállíttatnék, kérdezze meg ön Fedorov Kelement, nem akarná-e magát megváltani? s ha igen, küldje a pénzt azonnal, mert különben majd tudni fogom, mikép bánjak el vele. Isten önnel, tisztelt barátom! Bocsásson meg, hogy megbízásaimmal terhelem, de mit tehetünk róla! Jó embereknek segíteni kell egymást! Én tisztességes és becsületes ember vagyok, és soha sem fogok saját hasznomért meg nem engedhető módokhoz nyúlni; míg másfelől balgaság volna, ha azt, mire most kilátásom van, előnyömre föl nem használnám. Ismétlem kérésemet, semmisítse meg ön e levelemet. Ki egyébiránt teljes tisztelettel maradok önnek őszinte barátja és kész szolgája Gorodkow Wladimir.“ Míg az elnök e levelet olvasta, Seneida nem vette róla le szemeit. Ő könyv nélkül tudta annak tartalmát, s látta, midőn ez előtte csaknem ismeretlen férfinak arcába szökellt a vér, észrevette futó mosolyát is, midőn szemei ama ponthoz értek, melyek a hercegnőre vonatkoztak. — Mennyit szenvedett ő e rövid pillanatok alatt s mennyit öregedett, szükségtelen említeni is. Midőn az elnök a levelet elolvasta, igy szólott: — Most már szolgálatára állok mindenben; rendelkezzék velem kegyed, tetszése szerint. Ugyanaz nap, oly időben, mikor Gorodkov nem volt honn, az elnök, a lelkész és két tanú lépett be Lidia szobájába. Lidia aláírta a végrendeletet, mely szerint az elnök mint gyámtárs igtattatott be ,ukranovics Vladimir mellé, míg a gyermek Seneidának különös őrizetére s ápolására bizatott. Midőn mindennel készen voltak, s az idegen férfiak a haldokló nő szobájából kiléptek, érkezett meg Wladimir. Az elnök az ajtónál találkozott vele, hidegen üdvözölte őt, s azt mondta, hogy ő, mint nejének fölhatalmazottja, nem mulasztja el magát nála annak idejében jelenteni. (Folyt. köv.) DERLY ANATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) — A „Journal illustré des Familles“-ból. — (Folytatás.) Kételyeimet el akarván oszlatni, az ifjú hölgyhöz léptem, a ki lesütött szemmel állt ott. — Emilia, — mondom, — ön szereti Anatolt ! Fölemeld arcát, s azon méltósággal, melynek titkát egyedül a tiszta és romlatlan szivek birják, válaszolt : — Én egyedül istent és anyámat szeretem, hanem őszinte vonzalmat érzek Derly úr iránt, a ki annyi jelét adá áldozatkészségének. Én leirhatlan zavarban voltam. — Bocsánat, hebegém, azt hivom. — Legyen nyugodt, — válaszolt kezemet megszorítva, értem önt. Köszönet, és isten önnel! E szavakat mondva, a szálloda felé szökellt, oly élénken és könnyűden, mint egy megriasztott gazetta, sokkal nagyobb zavarban hagyván engemet, mint valaha. Valóban, mondám magamban, Weiler, lakosaival együtt, előttem mindvégig megoldhatlan talány leend. Hejh! csakhamar meg kellett a talány nyitját lelnem. Elmentem Dufour úrtól búcsút venni, a ki hevesen rázta meg kezemet. — Ön elmegy, — mondá, — ez kellemetlen, még szép napjaink lesznek, az ősz még nem vett végbúcsút. Látogasson meg Párisban, ez igen nagy örömet fog okozni nekem is, nőmnek is. Mi igen szeretjük önt, mert ön víg cimbora; a viszontlátásra tehát! Fölmentem szobámba, s a szolga segélyével bőröndjeimet pogyászoltam tele, mire készületemet befejezem, az est már igen előhaladt, s a hold a jellegtelen kék égen ragyogott. A remetelakba menek. A két jegyest a havasi lak erkélyén ülve találtam, az agg őrhölgy társaságában, aki soha sem távozott Matild mellől. Két óráig beszélgettünk így mindazon ügyekről, melyeket Párisba megérkeztemkor kellendett elvégeznem. Egészen úgy bántak velem, mint valami nagyapával, s hitemre, e szerep nekem igen tetszett. — Gondod legyen rá, hogy mise hiányozzék nőm szobájából, — mondá — Anatol; jegyzéket készítettem az elmaradhatatlan tárgyakról, megfelen e tárcában a többi utasítások között. S e közben irományokkal teli tárcát adott át, melyeket szerfölött fontosaknak állított, s melyeknek legalább is fele tökéletesen fölösleges volt. Kis idő múlva Matild vont félre, hogy Anatol szobája iránt némi megbízást adjon; meglepetést akart neki készíteni, s néhány tárgy jegyzékét adá át, melyeket íróasztalán kellett találnia. Nem tudom, mért szorult össze szívem e két ifjú lény naiv örömének láttára. E boldogság túl tökéletes, állandó nem lehet, mondom magamban. Éjfélkor válnunk kellett. Matild megsimogatta arcomat. — Kedves kapitány, — mondá, — tegye mentül gyorsabban előkészületeit, hogy boldogságunk ne késleltessék.