Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)

1869-06-01 / 122. szám

— 485 - Fővárosi hírek. * Képviselől­áz. — A bíráló bizottságok tegnap gr. Buttler Sándort s a fiumei Ciottát jelen­ték be igazolt képviselőknek. Interpelláció nem volt , a napi­rendre korán térhettek ; mindamellett csak hatan beszéltek, mivel közülök három hosszas időt vett igénybe. A jobboldalról szóltak Nedetzky István, Horváth Boldizsár miniszter, (ki a szónoki művészet szempontjából a nap hőse volt, s az ellen­zék ellen igen erélyesen beszélt), és Rudnay István, ki dicséretes rövidség által tűnt ki. A balközépről Zlinszky György. A szélsőbalról Schweres Gyula és Dietrich Ignác, mind­kettő igen jó előadó, de hosszasan beszélő szónok. Várták Deák Fe­renc szónoklatát is, mert már­­ rá került vol­na a sor, de midőn azt kérdezik tőle: „mikor beszél?“ — azt felelé: „tán júliusban­“ — ezzel akarván kifejezni, hogy mily hosszan beszélnek, a­kik épp előtte beszélnek. Deákot tehát nem hall­­­hatták, hanem hallottunk annál több deák szavat Dietrich régi idézeteiből, a­ki végül a kormányt is igen megtámadta, hogy az a választásokba avatko­­dozott, s egy levelet is olvasott föl, melyben egy vá­lasztási elnök „még 1600 ftot“ kér korteskedési cé­lokra Perczel Miklós baranyai főispántól. Azonban mind­ennek már csak igen kevés hallgatója volt. — A mai ülésben Deák F. valószínűleg beszélni fog. *­ ­ A megoldást azonban mesterkéltnek tartják annyiban, mert egy csel, egy lux — vagyis gépezet — által történik, mit a szép műtan puritánjai közül sokan megróttak. De ez a csel igen valószínű, s in­dokolva van azzal, hogy Ariste ismeri Trissotin jel­lemét, s így bizton számit. Az egész művet a komikum igazi derűje jellem­zi. Mulattat és bölcsebbé tesz. Arra tanít, hogy sem­mi sem ferdébb, mint ha a nő, — a helyett, hogy ér­telmét és ítéletét sejtené, — a képzelődés túlságaiban valami magasztosat keres, s tévútra vezetve, tudákos szenvelgéssel emlegeti szellemiségét mindig és min­denütt, istenizést várva mit sem érő firkáira, s e köz­ben, mig az őszinte eszes emberektől elidegenedik, másfelől silány hízelgők hálójába kerül, a­honnan a maga erejéből sohasem menekülne ki. Nem a nő tu­dományos műveltsége — ez igazi disz — van itt ne­vetségessé téve, hanem annak ellentéte: a fölületes és tehetségnélküli tudákosság, a ferde ízlés és bete­ges képzelgés, s a mellett a hívatlan poéták öntelt hóbortjai és benső prózaiságuk. Szóval oly gyarlósá­gok, melyek az életben igen bosszantók lehetnek, de a művészet tükrében igy mutatva föl, annál mulat­ságosabbak. Az igazgatóság tehát igen helyesen tett, midőn e becses vígjátékot is megszerezte a színház számá­ra, és pedig oly műfordítót kérve föl, ki e föladatnak teljesen megfelelt. Ez oly beszerzés, mely idők hosz­­szán mindig kamatozni fog, miután a valódi mester­művek diadalmasan dacolnak az irodalmi divatok változékonyságaival. Az mit sem tesz, hogy az el­ső előadást nem valami nagyon sokan nézték, s a fő­rangúak páholyaiban összesen sem volt két ember, majd nézik még ezt sokan és pedig sokszor. A jövő téli idénynek egyik bravour darabja lehet, kivált miután átalában elég jól játszák. A hölgyek közül legkitűnőbb Szathmáryné asszony lágyan érzelgő Belise-e, a férfiak közül a Szigeti Chrysal-ja, ki sok humort önt ez alakba, sőt jól találó leleményekkel is igyekszik minél jobban kidomborítani. Így a második felvonás végén, magát feltüzelve indul neje szobájá­ba, de az ajtónál visszaretten, s aztán e félénk hátrá­lás közben nagy bátran fennyegetődzik, majd meg­mutatja ő, hogy úr lesz a háznál. E mély komikai vonás a színész alkotása, s mivel efféle ritkán fordul elő a mi színpadunkon, megérdemli a dicséretet. Szer­dahelyi Trissotin-re nem volt ily sikerült. Mi szükség volt ama visszataszító masque-ra ez alaknál, mely a nők kegyét annyira birja?S mire való volt saját ver­sének kifigurázása, épp úgy, mint a „Mizantróp“-ban, holott álpáthoszt kellett volna használnia. Hanem a Benedek Vadiusa, mint masque és ábrázolás, annál inkább siker­ült. Náday (Clitander) simán játszott, de tartalom nélkül. Paulainé asszony Philaminte-je jól sikerült, valamint Lendvainé a sz­­ezony Armande-ja is, noha volt benne egy kis nyug­talanság, mi a jól folyó beszédben ismét akadályozó, de ez ábrándozó lélek ingerlékeny vonásait jól emel­te ki. Hanem Boér Emma k. a. nem tudta eléggé ki­­tüntteni a különbséget maga és a rózsaszín lelkek közt, csupán hibásan választott hosszú uszályos ru­hájával, melyet teljes két század választott el a töb­biek rococo-díszétől- Neki persze egyszerűbben, de szintén ama kor szokása szerint kellett volna öltöz­nie. Bosszút is mozgott, (mert e tekintetben igen hi­bás példányt választa,­ és nem mutatta az érett ész szeretetreméltóságát. Dulka Sarolta k. a. ügyesen, bátran játszó Maris szolgálót, a jól eltalált tájbeszéd­del. A rendezés kitűnően gondos volt, s hisszük, hogy a második előadásnál kevesebb kifogásunk leend. A közönség nagyon jól mulatott, s a „Tudós nők“ sokkal népszerűbb lesz, mint a „Mizantróp,“ melyre most nincs színészünk. A történelmi társulat nagygyűlése. (Május 30-dikán d. e. 10 órakor.) (v.) Olyan szép verőfényes vasárnap volt, hogy ezúttal a fenséges homlokú Klió nem számíthatott valami nagyon sok hódolóra. Ilyenkor Pest nem a magáé, hanem a kirándulásoké. Pedig akárhová rán­­dult is ki ez afrikai hőségben: nem talált sehol hű­­vösb helyet, mint az akadémia dísztermében, mely­nek márvány oszlopai közt ülni valódi üdülés. Az országház szürke levegőjű terme egész pokol e hús helyhez képest, és mégis ez a pokol mindennap tele van, míg e kellemes helyre bizony ez egyszer is nem valami sok embert hozott a­­ tudomány. A karzaton volt tizennégy nő, alant pedig hat; a képviselőház negyedfélszáz fejéből láttunk mindössze négyet, (Si­­monyi Ernőt, Pulszkyt, Szathmáry Károlyt a tagok közt, az egy Bánó Józsefet a hallgatók sorában;) a főrangúakból, kik pedig elég büszkék a múltra s tör­téneti nemzetségeik fényére, (az elnököt természete­sen kivéve) egyet sem. A teremben valami hat­hét hosszú széksor telt meg hallgatókkal, köztük számos tudománykedvelő öreg úrral, s még számo­sabb tanulni vágyó ifjúval. A társulati emelvény asz­talánál gr. Mikó Imre elnök, Horváth Mihály és Ipolyi alelnökök s Thaly Kálmán titkár ültek, minden ősi sallang és kuruc-fringiák nélkül. Tag mindössze meg­jelent negyven negyvenöt, köztük az irodalom nem egy disze: Toldi Ferenc, Wenzel Gusztáv, Gyulai és többen. Gróf Mikó igen velős elnöki megnyitót olvasott föl, azon a tiszta magyarságú nyelven, mely a derék férfiúnak egyik kitűnő írói sajátsága. Beszélt a tör­ténet gyakorlati hasznáról, a szellemi és erkölcsi épülésről, melyet abból meríthetünk; elmondá, hogy művelt népeknek nincs jobb tanácsadójuk, mint saját történelmük, s nincs különösen nekünk, magyarok­nak, kik kivonhatjuk abból a tanulságot, hogy annyi viszály és szerencsétlenség közt mi tarta fenn Ma­gyarországot, ez ezer éves alkotást. Majd rá­mutatott Erdélyre, mely annyi változáson ment keresztül, hol meghódítva, hol elszakítva az anyaországtól, majd meg újólag visszakerülve ez egyedül természetes ka­pocsba, mely lételét biztosíthatja. Rá­mutatott „a tör­ténelmi jogalap változhatlanságára a változó történe­tekben.“ Hangsúlyozó történelmünk azon tanulságát is, hogy a határainkon belől lakó s együvé tartozó népek csak együtt lelhetik föl a közös boldogságot. A történelmi társulat — mondá tovább — a hazai történelem művelése által érlelni törekszik a nemzet gondolkozását sertelmni alkotmányos érzületét, s még egyszer visszatérve az egykori nagy nemzeti csapá­sokra, melyekből annyi okúlást lehet merítni, a meg­győződés meleg hangján mondá ki azt a hitét, hogy Árpád zászlóját a számban és értelemben megerősö­dött magyar nem ejti ki kezéből, mert első fejdel­­münk örökének magyar földnek kell maradnia, a­mig e földön egy magyar él! E lelkes szavakat lelkes éljenek követek. Thaly Kálmán, e társulat buzgó titkára, az évi jelentést terjeszté elő. Jobb szeretne ugyan — mondá, — Rákóczi és Bercsényi kuruc­ világi törté­neteiről beszélni, e nagy hazafiakról, kik „mert sokat mertek, mindent vesszettek, de mivel legkisebb szenny nélkül lobogtaták szabad zászlóikat, buká­sukban is dicsők maradtak,­ — mint a száraz társu­lati adatoknál, melyeket azonban igen jó keretbe fog­lalt. A társulat — úgy­mond — két irányban műkö­dik: üléseket tart értekezésekkel, levéltárakat kutat és a „Századokéban irodalmi közleményekkel ébreszti a közönség érdekeltségét. Egy év alatt 12 választmányi ülés volt, s abban vagy 30 különféle ér­tekezés (legtöbb Thaly, Rómer és b. Nyáry Albert­tel­­) ezeken kívül két nagygyűlés, egyik Pesten, másik Kolozsvártt, hol nagy vendégszeretettel s a történelem iránti mély érdekeltséggel találkoztak, számos nemzetség levéltárai nyíltak meg, és sikere­sen működő állandó bizottság is alakult. A „Száza­dokéban számos becses értekezés jelent meg, az Árpádok korából is négy. A társulat sok új adatot hozott napvilágra, s átalában a csöndes, de folytonos munkálkodás képét mutatja. A részvét is gya­ra­p­o­di­k iránta, s nem volt még ülés, melyben új tagokat ne jelentettek volna be, így az évdíjas tagok száma tavaly óta 72- ről 85- re emelkedett, az ala­pítóké pedig (száz forinttal) 66-ról 90-re. S ezzel biz­tosítva van ugyan a társulat jelenlegi működése, de hogy az széles­körűvé válhassék, legalább is más­félezer tagra volna szükség. Reméli is a társaság, hogy ennyi össze fog gyűlni, s a két évi működés után több bizalommal fordulhat e végett a közönség­hez, mint eddig, „mert nem elég — úgy mond Thaly K. — a fényes múltra csupán büszkén hivatkoz­­ni, hanem ismerni is kell azt. Erős várunk ne­künk a történelem, mely védelmezi nemzeti életünk gyökereit; ne hagyjuk azt pusztulni, hanem ápoljuk és építgessük tovább.“ E meleg hangon elmondott végszavak mindenkire élénken hatottak, s a buzgón működő titkárt megéljenzék. Ipolyi Arnold egri kanonok emlékbeszédet mondott a győri Ráth Károly történetnyomozónk felett, kinek emlékezetét nem rég az akadémiában Rómer Flóris d­evenite föl. Ipolyi igen eszes tudós és jó előadó, s hosszas beszédét érdekes volt hallani, noha a műforma ellenére van, hogy művében a sa­játképi emlékbeszédet egy hosszas értekezés előzi meg a történetírás fejlődéséről, a legelső dalnokoktól kezdve a kolostori jegyzőkön át Szalay és Horváth Mihályig. Ez igen nagy háttér volt egy történetnyo­mozó különben teljes tiszteletreméltó alakjához. De midőn Ipolyi részletesen mutatá föl a magyar törté­net szakadozott könyvét, mely azért szakadozott, mi­vel a régi szá­zadokból oly kevés adatot, okmányt s iratot leírunk, bizonyára azt kívánta feltüntetni, hogy mily nehézségekkel jár nálunk a történetnyo­mozás, s mennyi e ismerés illeti azokat, kik e téren működnek. Bá­r Károly életirazi adatai mttértő kéz­zel voltak összeállítva. Láttuk őt már gyermekkorá­ban búvárlásokba fogni; később mint honvédet, a Kmetty segédjét, ki annyi csatában vett részt; mű­ködését a bús évtizedben, midőn történeti füzeteket ad ki, megírja „A magyar királyok utazásainak s tar­tózkodási helyeinek“ hézagpótló könyvét, ir a „Tö­rök hódoltságról,“ sokat dolgozik, s búvárkodva a levéltárakban, több ezerre menő okmányt fedez föl; alakítja a „Dunántúli történetkedvelők társulatát,a­melyből később e „történelmi társulat“ nő ki; a visszatérő jobb időkben pedig Győrben levéltárnokká lesz, s munkája közben oly korán huny ki. Egyéni­ségéről nem az apológiák túlzásaival szól. Ezt el­mondja, hogy nem volt a történetírás nagymestere, művésze, nem állt az új történeti iskola magaslatán, s nem is annyira mély hivatás, mint inkább hazafi lelkesedés vitte e pályára; de higgadt, igazságos történetnyomozó s józan itéletű író lett, ki sokat használt a szakmának, melyet ernyedetlenül művelt. Pedig nem készülhetett e szakmára kedvező viszo­nyok közt, miután nálunk nem tanítják a történet­nyomozás segédtanait, s mindenkinek magától kell azokat fáradságosan és sokszor hézagosan megta­nulni. Ráth Károlyt többi közt egy szerzetes tanítá, kitől többet tanuit, mint a mennyit az maga is tu­dott, mert sok mester hasonlít — mondá Ipolyi — az útmutató táblához, mely oly tájékra utal, a me­lyet maga nem ismer, s hová el sem is juthat. Az ér­dekes emlékbeszéd végszavaiban Ipolyi kifejezé óhaj­tását : vajha az ily történetíró sírja mellett mindenki­nek eszébe jutna a hazai történelem, minden tanul­­ságával együtt. — Az egész emlékbeszéd élénk tet­szésben részesült. Gróf Mikó ekközben bocsánatot kért, hogy sür­gős üzenetet kapván, (talán mint miniszter,) székét át kell engednie Horváth Mihálynak. Képzeljük, hogy nem szívesen távozott, mert a történelem e nagy ba­rátja és jeles művelője bizonyára inkább elemében érzi magát itt, mint a zakatoló vasútak, vajúdó csa­tornák és nyugtalan interpellációk összeviszasága közt. Végül b. Nyáry Albert tartott értekezést az utósó Árpád király atyjáról: „Posthumus Ist­vánról,a­kinek régi alakjára senki sem vetett ed­dig ennyi világot. II. Endre király halála után, en­nek özvegye Estei Beatrixnak el kelle hagynia Ma­gyarországot. Útközben egy fiút szült: Istvánt, ki va­lódi sorsüldözött lett. A magyar királyi hercegek el­vitaták törvényes szülöttségét. Olaszországban pedig nagybátyja, VII-dik Azzo, ferrarai herceg üldözte, mivel az estei hűbérúk örökét nem ő rá— a­mint kel­lett volna, — hanem természetes fiára Obizóra kivánta hagyniEkkér folytonos viszontagságok közt élt.Mellé örökölte az Árpád család tevékeny és szenvedélyes vonásait: fejdelmi székre akart emelkedni, s megbos­­szúlni magyarországi véreit, kik rágalmazók. De semmi sem sikerült neki. Az estei hűbérek örököse csakugyan Obizzo lett, a magyarországi tróntúl pedig akkor esett legmesszibbre, midőn ahhoz már oly kö­zel volt. Ottokár cseh király ugyanis szövetségesül hívta föl V. István magyar király ellen, s ő be is tört vele a magyar földre, mint ellenkirály. De ez csak félévi árnyék-királyság volt, mert midőn V. István győzött, Ottokár cserbe hagyta szövetségesét, ki le­sújtva tért vissza Velencébe, hol 39 éves korában el­­húnyt. E viszontagságos, bús életbe egy fénysugár vegyül. Morosini Tomasina, e szép, kitűnő, gazdag velencei hölgy alakja, ki István neje volt, s hiven kí­sérte őt bajai és merész vállalkozásai közt, buzditva, ha előre mentek, s vigasztalva, ha hátrálniok kellett. E jeles és ha nő szülte III. Endrét, az utósó Árpád­királyt. Ez értekezés igen érdekes volt, s nem egy s­ó mondá, mily becses anyag lehet ez egy igazi dráma­­költő kezében ! Még fél egy sem volt, midőn Horváth Mihály megköszönte a jelen voltak részvétét, a­kik pedig viszont azt köszönhetők meg magukban, hogy pár óra alatt sok élvezetest és tanulságost hal­lottak.

Next