Fővárosi Lapok 1869. június (122-146. szám)
1869-06-01 / 122. szám
— 485 - Fővárosi hírek. * Képviselőláz. — A bíráló bizottságok tegnap gr. Buttler Sándort s a fiumei Ciottát jelenték be igazolt képviselőknek. Interpelláció nem volt , a napirendre korán térhettek ; mindamellett csak hatan beszéltek, mivel közülök három hosszas időt vett igénybe. A jobboldalról szóltak Nedetzky István, Horváth Boldizsár miniszter, (ki a szónoki művészet szempontjából a nap hőse volt, s az ellenzék ellen igen erélyesen beszélt), és Rudnay István, ki dicséretes rövidség által tűnt ki. A balközépről Zlinszky György. A szélsőbalról Schweres Gyula és Dietrich Ignác, mindkettő igen jó előadó, de hosszasan beszélő szónok. Várták Deák Ferenc szónoklatát is, mert már rá került volna a sor, de midőn azt kérdezik tőle: „mikor beszél?“ — azt felelé: „tán júliusban“ — ezzel akarván kifejezni, hogy mily hosszan beszélnek, akik épp előtte beszélnek. Deákot tehát nem hallhatták, hanem hallottunk annál több deák szavat Dietrich régi idézeteiből, aki végül a kormányt is igen megtámadta, hogy az a választásokba avatkodozott, s egy levelet is olvasott föl, melyben egy választási elnök „még 1600 ftot“ kér korteskedési célokra Perczel Miklós baranyai főispántól. Azonban mindennek már csak igen kevés hallgatója volt. — A mai ülésben Deák F. valószínűleg beszélni fog. * A megoldást azonban mesterkéltnek tartják annyiban, mert egy csel, egy lux — vagyis gépezet — által történik, mit a szép műtan puritánjai közül sokan megróttak. De ez a csel igen valószínű, s indokolva van azzal, hogy Ariste ismeri Trissotin jellemét, s így bizton számit. Az egész művet a komikum igazi derűje jellemzi. Mulattat és bölcsebbé tesz. Arra tanít, hogy semmi sem ferdébb, mint ha a nő, — a helyett, hogy értelmét és ítéletét sejtené, — a képzelődés túlságaiban valami magasztosat keres, s tévútra vezetve, tudákos szenvelgéssel emlegeti szellemiségét mindig és mindenütt, istenizést várva mit sem érő firkáira, s e közben, mig az őszinte eszes emberektől elidegenedik, másfelől silány hízelgők hálójába kerül, ahonnan a maga erejéből sohasem menekülne ki. Nem a nő tudományos műveltsége — ez igazi disz — van itt nevetségessé téve, hanem annak ellentéte: a fölületes és tehetségnélküli tudákosság, a ferde ízlés és beteges képzelgés, s a mellett a hívatlan poéták öntelt hóbortjai és benső prózaiságuk. Szóval oly gyarlóságok, melyek az életben igen bosszantók lehetnek, de a művészet tükrében igy mutatva föl, annál mulatságosabbak. Az igazgatóság tehát igen helyesen tett, midőn e becses vígjátékot is megszerezte a színház számára, és pedig oly műfordítót kérve föl, ki e föladatnak teljesen megfelelt. Ez oly beszerzés, mely idők hoszszán mindig kamatozni fog, miután a valódi mesterművek diadalmasan dacolnak az irodalmi divatok változékonyságaival. Az mit sem tesz, hogy az első előadást nem valami nagyon sokan nézték, s a főrangúak páholyaiban összesen sem volt két ember, majd nézik még ezt sokan és pedig sokszor. A jövő téli idénynek egyik bravour darabja lehet, kivált miután átalában elég jól játszák. A hölgyek közül legkitűnőbb Szathmáryné asszony lágyan érzelgő Belise-e, a férfiak közül a Szigeti Chrysal-ja, ki sok humort önt ez alakba, sőt jól találó leleményekkel is igyekszik minél jobban kidomborítani. Így a második felvonás végén, magát feltüzelve indul neje szobájába, de az ajtónál visszaretten, s aztán e félénk hátrálás közben nagy bátran fennyegetődzik, majd megmutatja ő, hogy úr lesz a háznál. E mély komikai vonás a színész alkotása, s mivel efféle ritkán fordul elő a mi színpadunkon, megérdemli a dicséretet. Szerdahelyi Trissotin-re nem volt ily sikerült. Mi szükség volt ama visszataszító masque-ra ez alaknál, mely a nők kegyét annyira birja?S mire való volt saját versének kifigurázása, épp úgy, mint a „Mizantróp“-ban, holott álpáthoszt kellett volna használnia. Hanem a Benedek Vadiusa, mint masque és ábrázolás, annál inkább sikerült. Náday (Clitander) simán játszott, de tartalom nélkül. Paulainé asszony Philaminte-je jól sikerült, valamint Lendvainé a szezony Armande-ja is, noha volt benne egy kis nyugtalanság, mi a jól folyó beszédben ismét akadályozó, de ez ábrándozó lélek ingerlékeny vonásait jól emelte ki. Hanem Boér Emma k. a. nem tudta eléggé kitüntteni a különbséget maga és a rózsaszín lelkek közt, csupán hibásan választott hosszú uszályos ruhájával, melyet teljes két század választott el a többiek rococo-díszétől- Neki persze egyszerűbben, de szintén ama kor szokása szerint kellett volna öltöznie. Bosszút is mozgott, (mert e tekintetben igen hibás példányt választa, és nem mutatta az érett ész szeretetreméltóságát. Dulka Sarolta k. a. ügyesen, bátran játszó Maris szolgálót, a jól eltalált tájbeszéddel. A rendezés kitűnően gondos volt, s hisszük, hogy a második előadásnál kevesebb kifogásunk leend. A közönség nagyon jól mulatott, s a „Tudós nők“ sokkal népszerűbb lesz, mint a „Mizantróp,“ melyre most nincs színészünk. A történelmi társulat nagygyűlése. (Május 30-dikán d. e. 10 órakor.) (v.) Olyan szép verőfényes vasárnap volt, hogy ezúttal a fenséges homlokú Klió nem számíthatott valami nagyon sok hódolóra. Ilyenkor Pest nem a magáé, hanem a kirándulásoké. Pedig akárhová rándult is ki ez afrikai hőségben: nem talált sehol hűvösb helyet, mint az akadémia dísztermében, melynek márvány oszlopai közt ülni valódi üdülés. Az országház szürke levegőjű terme egész pokol e hús helyhez képest, és mégis ez a pokol mindennap tele van, míg e kellemes helyre bizony ez egyszer is nem valami sok embert hozott a tudomány. A karzaton volt tizennégy nő, alant pedig hat; a képviselőház negyedfélszáz fejéből láttunk mindössze négyet, (Simonyi Ernőt, Pulszkyt, Szathmáry Károlyt a tagok közt, az egy Bánó Józsefet a hallgatók sorában;) a főrangúakból, kik pedig elég büszkék a múltra s történeti nemzetségeik fényére, (az elnököt természetesen kivéve) egyet sem. A teremben valami hathét hosszú széksor telt meg hallgatókkal, köztük számos tudománykedvelő öreg úrral, s még számosabb tanulni vágyó ifjúval. A társulati emelvény asztalánál gr. Mikó Imre elnök, Horváth Mihály és Ipolyi alelnökök s Thaly Kálmán titkár ültek, minden ősi sallang és kuruc-fringiák nélkül. Tag mindössze megjelent negyven negyvenöt, köztük az irodalom nem egy disze: Toldi Ferenc, Wenzel Gusztáv, Gyulai és többen. Gróf Mikó igen velős elnöki megnyitót olvasott föl, azon a tiszta magyarságú nyelven, mely a derék férfiúnak egyik kitűnő írói sajátsága. Beszélt a történet gyakorlati hasznáról, a szellemi és erkölcsi épülésről, melyet abból meríthetünk; elmondá, hogy művelt népeknek nincs jobb tanácsadójuk, mint saját történelmük, s nincs különösen nekünk, magyaroknak, kik kivonhatjuk abból a tanulságot, hogy annyi viszály és szerencsétlenség közt mi tarta fenn Magyarországot, ez ezer éves alkotást. Majd rámutatott Erdélyre, mely annyi változáson ment keresztül, hol meghódítva, hol elszakítva az anyaországtól, majd meg újólag visszakerülve ez egyedül természetes kapocsba, mely lételét biztosíthatja. Rámutatott „a történelmi jogalap változhatlanságára a változó történetekben.“ Hangsúlyozó történelmünk azon tanulságát is, hogy a határainkon belől lakó s együvé tartozó népek csak együtt lelhetik föl a közös boldogságot. A történelmi társulat — mondá tovább — a hazai történelem művelése által érlelni törekszik a nemzet gondolkozását sertelmni alkotmányos érzületét, s még egyszer visszatérve az egykori nagy nemzeti csapásokra, melyekből annyi okúlást lehet merítni, a meggyőződés meleg hangján mondá ki azt a hitét, hogy Árpád zászlóját a számban és értelemben megerősödött magyar nem ejti ki kezéből, mert első fejdelmünk örökének magyar földnek kell maradnia, amig e földön egy magyar él! E lelkes szavakat lelkes éljenek követek. Thaly Kálmán, e társulat buzgó titkára, az évi jelentést terjeszté elő. Jobb szeretne ugyan — mondá, — Rákóczi és Bercsényi kuruc világi történeteiről beszélni, e nagy hazafiakról, kik „mert sokat mertek, mindent vesszettek, de mivel legkisebb szenny nélkül lobogtaták szabad zászlóikat, bukásukban is dicsők maradtak, — mint a száraz társulati adatoknál, melyeket azonban igen jó keretbe foglalt. A társulat — úgymond — két irányban működik: üléseket tart értekezésekkel, levéltárakat kutat és a „Századokéban irodalmi közleményekkel ébreszti a közönség érdekeltségét. Egy év alatt 12 választmányi ülés volt, s abban vagy 30 különféle értekezés (legtöbb Thaly, Rómer és b. Nyáry Alberttel) ezeken kívül két nagygyűlés, egyik Pesten, másik Kolozsvártt, hol nagy vendégszeretettel s a történelem iránti mély érdekeltséggel találkoztak, számos nemzetség levéltárai nyíltak meg, és sikeresen működő állandó bizottság is alakult. A „Századokéban számos becses értekezés jelent meg, az Árpádok korából is négy. A társulat sok új adatot hozott napvilágra, s átalában a csöndes, de folytonos munkálkodás képét mutatja. A részvét is gyarapodik iránta, s nem volt még ülés, melyben új tagokat ne jelentettek volna be, így az évdíjas tagok száma tavaly óta 72- ről 85- re emelkedett, az alapítóké pedig (száz forinttal) 66-ról 90-re. S ezzel biztosítva van ugyan a társulat jelenlegi működése, de hogy az széleskörűvé válhassék, legalább is másfélezer tagra volna szükség. Reméli is a társaság, hogy ennyi össze fog gyűlni, s a két évi működés után több bizalommal fordulhat e végett a közönséghez, mint eddig, „mert nem elég — úgy mond Thaly K. — a fényes múltra csupán büszkén hivatkozni, hanem ismerni is kell azt. Erős várunk nekünk a történelem, mely védelmezi nemzeti életünk gyökereit; ne hagyjuk azt pusztulni, hanem ápoljuk és építgessük tovább.“ E meleg hangon elmondott végszavak mindenkire élénken hatottak, s a buzgón működő titkárt megéljenzék. Ipolyi Arnold egri kanonok emlékbeszédet mondott a győri Ráth Károly történetnyomozónk felett, kinek emlékezetét nem rég az akadémiában Rómer Flóris devenite föl. Ipolyi igen eszes tudós és jó előadó, s hosszas beszédét érdekes volt hallani, noha a műforma ellenére van, hogy művében a sajátképi emlékbeszédet egy hosszas értekezés előzi meg a történetírás fejlődéséről, a legelső dalnokoktól kezdve a kolostori jegyzőkön át Szalay és Horváth Mihályig. Ez igen nagy háttér volt egy történetnyomozó különben teljes tiszteletreméltó alakjához. De midőn Ipolyi részletesen mutatá föl a magyar történet szakadozott könyvét, mely azért szakadozott, mivel a régi századokból oly kevés adatot, okmányt s iratot leírunk, bizonyára azt kívánta feltüntetni, hogy mily nehézségekkel jár nálunk a történetnyomozás, s mennyi e ismerés illeti azokat, kik e téren működnek. Bár Károly életirazi adatai mttértő kézzel voltak összeállítva. Láttuk őt már gyermekkorában búvárlásokba fogni; később mint honvédet, a Kmetty segédjét, ki annyi csatában vett részt; működését a bús évtizedben, midőn történeti füzeteket ad ki, megírja „A magyar királyok utazásainak s tartózkodási helyeinek“ hézagpótló könyvét, ir a „Török hódoltságról,“ sokat dolgozik, s búvárkodva a levéltárakban, több ezerre menő okmányt fedez föl; alakítja a „Dunántúli történetkedvelők társulatát,amelyből később e „történelmi társulat“ nő ki; a visszatérő jobb időkben pedig Győrben levéltárnokká lesz, s munkája közben oly korán huny ki. Egyéniségéről nem az apológiák túlzásaival szól. Ezt elmondja, hogy nem volt a történetírás nagymestere, művésze, nem állt az új történeti iskola magaslatán, s nem is annyira mély hivatás, mint inkább hazafi lelkesedés vitte e pályára; de higgadt, igazságos történetnyomozó s józan itéletű író lett, ki sokat használt a szakmának, melyet ernyedetlenül művelt. Pedig nem készülhetett e szakmára kedvező viszonyok közt, miután nálunk nem tanítják a történetnyomozás segédtanait, s mindenkinek magától kell azokat fáradságosan és sokszor hézagosan megtanulni. Ráth Károlyt többi közt egy szerzetes tanítá, kitől többet tanuit, mint a mennyit az maga is tudott, mert sok mester hasonlít — mondá Ipolyi — az útmutató táblához, mely oly tájékra utal, a melyet maga nem ismer, s hová el sem is juthat. Az érdekes emlékbeszéd végszavaiban Ipolyi kifejezé óhajtását : vajha az ily történetíró sírja mellett mindenkinek eszébe jutna a hazai történelem, minden tanulságával együtt. — Az egész emlékbeszéd élénk tetszésben részesült. Gróf Mikó ekközben bocsánatot kért, hogy sürgős üzenetet kapván, (talán mint miniszter,) székét át kell engednie Horváth Mihálynak. Képzeljük, hogy nem szívesen távozott, mert a történelem e nagy barátja és jeles művelője bizonyára inkább elemében érzi magát itt, mint a zakatoló vasútak, vajúdó csatornák és nyugtalan interpellációk összeviszasága közt. Végül b. Nyáry Albert tartott értekezést az utósó Árpád király atyjáról: „Posthumus Istvánról,akinek régi alakjára senki sem vetett eddig ennyi világot. II. Endre király halála után, ennek özvegye Estei Beatrixnak el kelle hagynia Magyarországot. Útközben egy fiút szült: Istvánt, ki valódi sorsüldözött lett. A magyar királyi hercegek elvitaták törvényes szülöttségét. Olaszországban pedig nagybátyja, VII-dik Azzo, ferrarai herceg üldözte, mivel az estei hűbérúk örökét nem ő rá— amint kellett volna, — hanem természetes fiára Obizóra kivánta hagyniEkkér folytonos viszontagságok közt élt.Mellé örökölte az Árpád család tevékeny és szenvedélyes vonásait: fejdelmi székre akart emelkedni, s megbosszúlni magyarországi véreit, kik rágalmazók. De semmi sem sikerült neki. Az estei hűbérek örököse csakugyan Obizzo lett, a magyarországi tróntúl pedig akkor esett legmesszibbre, midőn ahhoz már oly közel volt. Ottokár cseh király ugyanis szövetségesül hívta föl V. István magyar király ellen, s ő be is tört vele a magyar földre, mint ellenkirály. De ez csak félévi árnyék-királyság volt, mert midőn V. István győzött, Ottokár cserbe hagyta szövetségesét, ki lesújtva tért vissza Velencébe, hol 39 éves korában elhúnyt. E viszontagságos, bús életbe egy fénysugár vegyül. Morosini Tomasina, e szép, kitűnő, gazdag velencei hölgy alakja, ki István neje volt, s hiven kísérte őt bajai és merész vállalkozásai közt, buzditva, ha előre mentek, s vigasztalva, ha hátrálniok kellett. E jeles és ha nő szülte III. Endrét, az utósó Árpádkirályt. Ez értekezés igen érdekes volt, s nem egy só mondá, mily becses anyag lehet ez egy igazi drámaköltő kezében ! Még fél egy sem volt, midőn Horváth Mihály megköszönte a jelen voltak részvétét, akik pedig viszont azt köszönhetők meg magukban, hogy pár óra alatt sok élvezetest és tanulságost hallottak.