Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)
1869-07-01 / 147. szám
Egy fölösleges ember naplója. — Turgeneffa Ivántól. — O —faluban 18.. . március 20-án. Az orvos imént távozott. Végre kényszeritem hogy nyíltan szóljon. — A tettetés mit se használt, meg kellett mondania leplezetlenül az igazságot. Meg fogok tehát halni, igen, és pedig nem sokára. A zúgók és patakok meg fognak szabadulni jégbilincseiktől, s én az utósó jégdarabbal elköltözöm. Hová ? A jó isten tudja. Talán szinte a tengerbe. Nos hát jó! Ha már meg kell éppen halni, még legjobb tavaszszal. De nem nevetséges-e két héttel a halál előtt naplóiráshoz fogni ? Eh, utóvégre is mi van abban ? Miben különbözik két hét tizenkét esztendőtől, tizenkét századtól ? Az örökkévalóság szemében , — mint mondani szokás — minden semmi, nos, én miattam lehet, csakhogy ez esetben maga az örökkévalóság is semmi. Azonban úgy tetszik, mintha metaphysikába keveredném, s ez mindenesetre részjel. Kélek talán ? — Inkább mesélek valamit. Odakünn nedves az idő, a szél szilajul fütyöl. Jól nevelt ember sohasem beszél bajáról, betegségéről ; a regényírás nem mesterségem, fontos kérdések vitatása meghaladja erőmet; leírása a tárgyaknak, melyek környékeznek, unalmas; az olvasás fárasztó. Megvan! Saját életemet fogom elbeszélni —önmagamnak. Pompás gondolat! Saját énünknek ilyetén mustrálása teljesen illendő foglalkozás a halál előtt és senkinek sem árt. Azonnal elkezdeni. Ezelőtt harminc évvel születtem, jó módú szülőktől. Atyám rettenetes nagy játékos volt, anyám egy ritka jellemű nő, és fölötte erényes, azonban én sohasem ismertem nőt, kinek erénye oly nyommasztólag hatott volna rám. Leroskadt előnyeinek súlya alatti terhére volt vele a világnak és — önmagának. Ötven éven át alig nyugosztalta egyetlen egyszer kezeit ölében, dolgozott és gyötörte magát, mint a hangya, de minden haszon nélkül, amit a hangyáról nem lehetne mondani. Fáradhatatlan féreg rágódott rajta szünetlenül éjjel és nappal. Csak egyszer láttam teljesen nyugodtan, koporsójában tudniilik, reggel halála után. És akkor is úgy tetszett, mintha néma csodálkozás ült volna képén: úgy tetszett, mintha sovány, beesett arca, szelíd, mozdulatlan szemei, félig zárt ajkai azt akarnák mondani, mily kellemes így pihenni végre. Igen, minden bizonynyal kellemes, az élet nyomasztó öntudatát, a lét állandó és kényelmetlen érzetét letörleni mindörökre magunkról. Ifjúkorom örömtelen volt. Szüleim ugyan gyöngédséggel viseltettek irántam, de azért az élet mégis nem sok édeset termett számomra. — Őszintén szólva lealázó és minden tekintetben szennyes életmód következtében, atyám a legkisebb tekintélylyel sem birt saját házában. Ő nem ringatta magát csalódásban sülyedése fölött, s miután nem birt erővel uralkodni szenvedélyein, neje elnézését az által igyekezett kiérdemelni, hogy föltétlenül alávetette magát. Szerencsétlenségét anyám az erény azon nagyszerű és tetszelgő türelmével hordozó, melyben annyi a gőg és önszeretet! Soha semmit se vetett anyámnak szemére. Némán üzite ki tárcája tartalmát előtte és törleszté adósságait. Atyám odahaza, mint idegen helyeken dicséretekkel halmozó el anyámat; de azért nem örömest maradt honn, s csak titokban, lopva enyelgett velem, mintha attól tartott volna, hogy közelében szerencsétlenség ér. Bágyadt arcvonásaiban ilyenkor annyi jóság feküdt, a lázas mosoly, mely ajkain lebegett, annyi érzést árult el, barna finom redőkbe vont szemei annyi szeretettel csüngtek rajtam, hogy képemet önkénytelenül kónyázott meleg arcához szoktam. Letörlöm könyeit, de azok föltartózhatlanul tovább hulltak, mint csordultig telt pohárból a víz. És én is sírtam és ő megvigasztalt. Kezemet kezei közé szokta, és elborított reszketeg ajkának csókjaival. Közel húsz éve már, hogy eltemettem, de valahányszor rá gondolok, néma zokogás küzdi föl magát szivemben, s keblem hullámzik, hullámzik, oly melegen és fájdalmasan , és szivemet oly kinteljes szánakozás fogja el, hogy csaknem hajlandó vagyok hinni, miszerint koránt sincsenek megszámlálva napjain. Anyám, éppen ellenkezőleg, mindig egyformán jó volt hozzám, de hideg. A gyermekeknek szánt könyvekben igen gyakran találunk egészen hasonló erényes és igaz anyai alakokra. Igen, én kerültem erényes anyámat, és szenvedélyesen szerettem mélyen sülyedt atyámat. Azonban legyen elég ennyi mára! A kezdet megvan, várjuk nyugodtan a végét. Ezt úgyis betegségem mivolta határozza meg. * * * Március 21. Igazán pompás nap van ma. Tiszta és verőfényes. A nap vidáman játszik az olvadó havon. Minden csillog, gőzölög és olvad. A verebek észnélküli zajt csapnak a sötét és nedves bokrokban. Az enyhe jég ingerli mellemet, kellemes de egyúttal fájdalmas érzést okozva. A tavasz jő, a tavasz! Itt ülök az ablaknál, pillantásom átröpül a harsogó patakon, és megpihen a szelíd mezők ölén. Oh természet, természet! szeretlek, habár minden életrevalóság nélkül jöttem elő kebeledből. Amott egy kis madárka terjeszti ki szárnyait és ugrál tova , föl-fölcsicsereg és szavának minden hangja üde, szeretetreméltó kis termetének fölborzolt tollazata egésséget és erőt lehel. Nos aztán? Mi következik ebből ? — Semmi. A madár jól érzi magát, csicseregni, kiabálni fölborzolni tollát pedig teljesen jogában áll; én ellenben beteg vagyok, meg kell halnom, ennyi az egész. Igazán nem érdemes tovább időzni e gondolatnál. A természet e szívig ható nyilatkozatai fölötte nevetségesek. Térjünk vissza elbeszélésünkhez. Ifjúságom, mint már említettem, örömtelen volt. Se fivérrel, se nővérrel nem bírtam. Otthon nevekedtem. Mi mással is foglalkozott volna anyám, ha még engem is elküldtek volna valami nagyvárosi nevelőintézetbe, vagy államtanodába. A gyermekek tulajdonképen csak arra valók, hogy velök a szülök unalmukat űzzék el. Rendesen falun laktunk s csak héba-hóba időztünk huzamosabban Moszkvában. Udvarmesterem volt, s mint nálunk az előbbkelő családoknál szokás, külön nevelő minden tantárgyra. Egy szikár, siralmas külsejű Kikmann nevű németre még ma is igen jól emlékszem. Szinte előttem áll hórihorgas alakja, kit, úgy látszott, a sors egészen megnyomorított, amennyiben sanyarú anyagi helyzetét még érző szívvel is tetézte, s e húsdarabba ezen felül honvágyat is oltott. — Nem egyszer hallottam egy rozoga szekrény mögött afféle érzelgős német dalt bánatos hanglejtéssel dúdolni, míg tőszomszédságában a szűk és rettenetesen fűtött, nemzeti italunk a kwasftól mintegy megmételyezett szobában a vén háziszolga, a szagos csizmájú s a még szagosabb ködmöny kocsissal nagyokat pislogva kártyázott. — Atyám halála után állandóan Moszkvában laktunk. Ekkor 12 esztendős voltam. Atyámat egy éjjel szélhüdés érte, sohase fogom ezért feledni. Mélyen aludtam, mint gyermekek szoktak, de még e mély alvásban is megütötte fülemet a hörgéshez hasonló nyöszörgés. Egyszerre éreztem, hogy valaki vállon ragadt és fölrázott. Amint fölriadtam, Basil állott előttem. — Mi baj ? — Siessen, siessen, a papa haldoklik ! Mint őrült ugrottam ki ágyamból, s rohantam atyám szobájába. Ott feküdt, hátracsuklott fővel, vérvörös arccal, kínosan hörögve. A szolgaszemélyzet rémült képpel tódult be az ajtón. Az előszobában egy rekedt hang azt kérdé, elment e már valaki orvosért. A ló nehéz dobogása fölhallatszik, amint az istállókból kivezetik azudvarra; a kapu szárnyai siralmasan csikorognak nyitás közben. A szobapadlón egy faggyúgyertya pislogott álmosan, anyám egész a kétségbeesésnek adta magát, anélkül, hogy megfeledkezett volna magáról s az illemről. Én atyámra borultam, megcsókoltam és zokogva tördelem: — Atyám! atyám ! Ő hosszan elnyúlva, mozdulatlanul hevert, szokatlantul forgatva szemeit. Fölriadtam, ijedt jajkiáltást hallatva, mint a madár, melyet kérges tenyér kapott meg. Kivittek a szobából. Még egy nappal ezelőtt, talán közel halála előérzetében, annyi szeretettel és gyöngédséggel és oly, szomorún csüngött rajtam, és játszott velem. (Folyt, köv.) A felföldön egyike volt a leghatalmasabbaknak a pethesi Pethe család. Buzgó katholikus minden tagjában, s gyűlölt, és rettegett a protestánsok előtt. Még azon időben, midőn már az öreg Zsigmond úr is hatalmas és előkelő ember volt, de még az erdélyi kormányzóságtól messze állt: a Pethék jóval túlszárnyalák őket. Pethe Márton kalocsai érsek és királyi helytartó, s ennek testvére László a kassai kamara elnöke, s tornai főispán volt, sőt utóbb 1608-ban báróságot is nyert. Uradalmakat Felső- Magyarországon kívül Stájerországban, és Morvában is bírtak, s ottan fridalli kastélyukban nem egyszer tartózkodtak. László úr, mint királypárti és katholikus minden izében, az udvar előtt nagy befolyással bírt, amelyet testvére, Márton halála után is megtartott. Rákóczi Pálnak valószínűleg mostoha anyja befolyása szerzett, bejárást a hatalmas Pethe családhoz, melynek csillaga ekkor ragyogott leghatalmasabban. Ha az anya megnyerte őt a katholikus vallásnak, ezután nem volt nehéz a Pethék befolyásának rávenni, hogy a család politikai hagyományaival is szakítson, — a kettő ez időben különben is rendesen együtt járt. Oly gyors, és hite szerint tán még biztosabb emelkedésre számított ő itt, mint amilyet bátyja, György, a másik oldalon tudott fölmutatni. Az idő, melyben a két párt szembe álljon és megmérkőzzék egymással, különben is már elérkezett. Bethlen Gábor, a megbántott vallásszabadság védelmére s a kijátszott alkotmány helyreállítására fegyverben Egy apáca a Rákóczi-házból Egy árva gyermek-leány a Rákócziak hatalmas és fejedelmi nemzetségéből, maga is gazdag és mindannak birtokában, a mivel életét kellemessé tehette volna, és éppen akkor, midőn a család már nemcsak vagyonánál fogva, hanem mint elismert uralkodói ház, Európa első főúri családai közé küzdte föl magát, az apáca-fátyolt ölte magára. Lemonda mindenről, mihez nevénél és állásánál fogva jogot formálhatott volna: az élet örömeiről, a szerelem boldogságáról, javairól, uradalmairól s az egész szép világról, csak hogy egy kolostor falai közt imával, elmélkedéssel tölthesse egyhangú, örömtelen napjait. Ez árvalány: Rákóczi Anna Mária volt. A protestáns Rákóczi-család katholikus ágának volt ő sarja. Unokája Zsigmondnak, ki esze és vitézi tettei által fölemelte a hanyatló családot, Felső-Magyarországon a leggazdagabb urak sorába lépett, s már agg korában ugyan, de tevékenységéből még mit sem veszítve, mint Bocskay barátját, Erdély kormányzójává s inkább fejedelmévé választák meg rendet; s ki maga éppen oly buzgó, mint szilárd és elhatározott hive volt a reformált vallásnak. E fejedelmi férfiú három fiút hagyott maga után: Györgyöt, ki utóbb fejedelemmé lett, Zsigmondot, ki ifjan, 25 éves korában halt el, s kik mindketten atyjuk vallását követték, és Pált. Mind e három fiú Zsigmond urnak második nejétől született. De a szegény anya, Gerendy Anna, nem érhette meg annak örömét, hogy ezeket fölnevelje. Nem maga az öreg Zsigmond úr sem, ki neje, Anna halála után Telegdy Borbálával lépett házasságra. Zsigmond úr 1608. dec. 5-dikén halt meg, s mind a három fiú sokkal kisebb volt, hogysem a rengeteg és a sokfelől megtámadott uradalmak kormányzását bármelyik is maga vezethette volna. De a gondviselés keze őrködött fölöttük — a megtámadások viharai elvonultak, s a család oly hatalmasan kelt ki abból, amilyen volt, hanem kétfelé szakadt. A két idősb fiú (György 14 éves, és Zsigmond 13 éves) együtt maradt, s a protestáns részeken, protestáns rokonaik védelmére támaszkodva, igyekezett fenntartani magát. A legifjabb, a 12 éves Pál nevelését mostoha anyja Telegdy Borbála vette át, s a más kettőétől eltérő irányban vezette. Fogékonyságot csepegtetett a gyermek lelkébe a katholika vallás iránt. Az a sivár vallásüldözés, mely Rudolf uralkodását jellemzi, s végre is az országot fölkelésre korbácsoló, a bécsi béke után II. Mátyás király uralkodása alatt megszűnt, hanem azért az ország a protestáns és katholika vallások szerint még jóformán két felé volt osztva. Sőt e kérdés nemcsak vallásos, hanem politikai is volt. A politikai pártok vallás szerint sorakoztak legnagyobb részben, mialatt a két idősb Rákóczi-fiú a protestáns részeken haladt és emelkedett. Pál — a legifjabb — katholikus összeköttetésben találta meg emelkedésének talapzatát. - 586 -