Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)

1869-07-15 / 159. szám

159-ik sz. Csütörtök, julius 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap, koronkint képekkel.fővárosi lapok IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................. . Tkr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az­­Athenaeum­a­hoz küldendők. A legyőzött büszkeség. (Beszély.) Irta: P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) A kincskeresők. Itt csak egy rövid vonal, az életben egy vérten­ger választja el eseményeinket. 1851-ben, a leigázás, a feltétlen megadás legsö­tétebb korában vagyunk. A golymosi­ kastély újra ki van építve romjaiból, de födelei alól elköltözött a boldogság, a megelé­gedés. Mintha a természet is mostohább lenne a nem­zethez, mint máskor. A 49-ben összerombolt gyü­mölcsfák helyett másokat kellett ültetni, a régi dús lombozat eltűnt, mert a szép platánokat a táborok tüze emésztette föl, míg a vandalizmus kiirta és meg­­semmisíté néhol azt is, mit használni nem tudott. Így pusztultak el a kastély kerti oldalára felfuttatott szőlőtőkék, melyek helyén most alig terjedező egy éves hajtások igyekeznének fölkapaszkodni a veranda oldalára. A család egy része a verandán ült, hogy a ha­nyatló őszi nap sugerainál együtt költse el est­ebédjét. A grófné egy régibb modorú kényelmes kar­székben ül, melyet emlékezetnek okáért két haj­daninak összetört mozaikjaiból állíttatott össze. Előtte egy horgolt asztalteriték félig kész kockái állanak ; a gróf le és fölsétál a félig terített asztal körül mig Izidora fejét a veranda egyik oszlopához támasztva, a távol kék hegyek felé mereng; talán azon különös kalandot éli még egyszer vissza, melynek szereplő hősnője ő maga volt. — Gróf Schönbrunn holnapra ide ígérkezett,—­­mondja a grófné, — s te mégis oly szórakozottnak látszol. Nem vagy megelégedve választásunkkal ? — Meg vagyok mamám, — felel vontatva a szép hölgy, rózsaszín ujjacskáit gazdag fürtéi között végig futtatva, — én mindennel meg szoktam elégedni* — De mi kifogásod is lehetne a gróf ellen ? Ő vitéz, lovagias katona, magas, sőt uralkodó házakkal rokon családból. Azonkívül, úgy látszik, téged szeret* — Szeret ?­­ — mondá tovább mélázva Izidóra’ és oly kétesen ejté ki e szót, mintha kérdést és fel­kiáltást egyszerre akarna hangsúlyozni. — Igen. Aztán, annak dacára, hogy fiatal és az ellenünk folytatott csatákban részt nem vett, magas állást foglal el a hadseregnél, hol, mint többektől hallom, valóságos talentumnak tartják. De látszik is, igen eszes és éh­es. — Eszes és éh­es! — mondá rövid sóhajjal Izidóra. — Izidora! — szólt némi nehezteléssel a grófné — te ma igen szeszélyes vagy. Izidóra lassan édes anyjához ment, s megcsókolá a puha fehér kezet, mely aztán jutalmul fürtéit si­­mogatá meg. — Igen, te jó, kedves gyermek vagy,­­ mondá a grófné. —■ S nagyon is engedelmes, — vág közbe némi nyerseséggel a gróf. Izidóra fölemelkedett s fürkészőn tekintett édes atyjára, mintha annak szemeiben mélyebb érzelmet keresne e szavakhoz. De a gróf megfordúlt körsétáján, s Izidóra egy rengő szék karjaiba vetette magát, gyönyörű hom­lokára hagyván előre hullani a holló fürtöket. Az inas ekkor hozá be a b­ea, gyümölcsök és­­ csemegékkel megrakott asztalt, ki után nem sokára a kis György, egy virgonc 12—13 éves fiú rohant be nagy robajjal. — Ejnye György, bizony agyon ijeszted az em­bert, így kell az emberek közé berohanni ? Hol van a nevelő úr. — Hát valami görög könyvbe merült el, s azt mondja, hogy éppen ott, a­hol olvas, oly érdekes, hogy el nem hagyn­á kétszáz uzsonnáért. A gróf fejet csóvált. — Dejszen Marosiakat nem fogunk kapni többé! — mormogá magában. — Nagyságos uram, — mondá az inas, miután a behozottakat asztalra tette — valami lengyel zsidó akar nagyságoddal beszélni. Azt mondja, igen szép árucikkei vannak. — Nem veszek semmit. — Mondottam neki, de ő nem akar távozni. Azt mondja, gyönyörű csipkekendői vannak a kisasszony számára. — Ereszd be atyám, — mondá Izidóra, — hátha valami szerencsétlen lengyel, ki ily úton szerzi a buj­­doklás keserű kenyerét ? — Igazad van. Mondd neki, jőjön be. Magas, nyúlánk férfiú állott a grófi család elé, igen szerény dobozzal kezében, melyekben, mint németül mondá, brüsszeli árukat hozott. Eleven fekete fényű szemeivel és sötét fürteivel különös ellentétben állott a félöszvörös szakáll, mely Mózses-szerü két ágban folyt alá. A grófnőt némileg érdekelték a csipkék. Kis asztalára téteté­s nézegetni kezdette. — Izidóra! —kiált békétlen hangon. — Jer csak nézd e szép brüsszeli csipkéket. — Ki látott menyasszonyt, kit ilyesmi ne érdekeljen ? Izidóra vontatva engedelmeskedett, de a mint szemei a lengyel zsidóéival találkoztak, egyszerre felsikoltott. — Mi az ? — kiálták a gróf és grófné egyszerre. — A legényt kérem eltávolitatni! — mondá csöndes hangon és angolul a csipkeárus. Izidóra arca visszanyerte az élet párját. A legényt kiküldötték. —­ Igen , a kisasszony felismert, — mondja a csipkeárus, — én Marosi vagyok! S ezzel lekanya­­ríta álszakállát. Érdekes volt nézni a különböző hatást, melyet megjelenése okozott. Első a kis György volt, ki Marosi nyakába ugrott, s alig ereszte hozzá a grófot, ki szintén meg­ölelő . Izidora az asztalra támaszkodott, s homlokán felváltva jelent meg a halványság és örömpir. Egyedül a grófnén nem lehetett a kellemes ha­tás nyomait látni. — Isten hozta édes Marosi, —­ mond a kanapé­ról fel sem kelve. Örvendünk, hogy újra Sólymoson látjuk magát. — Ugyebár újra nálunk marad édes Marosi úr ? — kérdé örömmel a kis György. — Szentesi urat meg visszaküldjük Kolozsvárra. — Üljön le barátom. Éppen itt az uzsonna. Kép­zelje — teszi utána a gróf egy sóhajjal, — mintha csak a 48 előttit folytatnék. Itt nincs mitől tartania. Cselédeim utósóig megbízhatók, s nálunk mostanság mindennapi az olyan vendég, kinek nevét nem sza­bad kérdezni. Mindnyájan az asztal köré ültek. Izidóra Marosi mellé, különös érdekeltséggel tekintve az érdekes ifjúra, ki azóta sok külső változáson mehetett át, de melyek éppen nem voltak hátrányára. Az arc fér­fiasabb lett; a homlokon egy rövid, de mély vá­gás nyoma, melyen Izidóra szemét azonnal meg­— Hanem fáradt, beszéljen ön — mond Izidóra, az egész annyira rendkívülinek tetszik előttem, hogy azt hiszem, mint egy kellemes álom, egyszerre elröpül. Mi önt rég halottnak hittük, s most az annyiszor el­siratott újra itt ül közöttünk. — Az eset elég rendkívüli, — mond Ma­rosi — miután én életemet csakugyan olyannak köszönhetem, kinek valószínűleg kevés magyar em­ber. Életemet Janku, a havasi király mentette meg. — Ah! — kiált a grófné gyanús arccal. — Mondja csak ön; ez igen érdekes, — mond Izidóra. — A nagy Gligor, kit Izidora nagyság jobban ismer, mint én, nem volt Jankuval jó viszonyban, s akkor vett ki kezei közül, midőn mint félholt sebe­sültet a sertések sorsára akart juttatni. — Borzasztó! — mond szemeit elfödve Izidóra ?— Hogy lehet ilyesmi fölött tréfálni. — A­mi most álomnak látszik, nagysádtok igen jól tudják, hogy akkor köznapi esemény volt. — Igaz . — mond Izidóra — magam is tanúja voltam e borzalomnak, s ma úgy tűnnek fel, mint egy nehéz álom. De hogy menekült ön Jankutól ? — Ez még egyszerűbb. A Drágos-féle alkudo­zásnak én voltam egyik főközvetítője. És valóban Janku, az osztrákokba vetett bizalma csökkenté­vel, hajlandó volt ilyesmire. Ha Hatvani eszély­­telensége mindent el nem ront, az egyezkedés meg­történik, s az oláhok soraink között küzdöttek volna a betörő orosz sereg ellen. Így meghiúsulván e szer­ződés, én Hatvani seregromjaival szerencsésen meg­menekültem, és pedig Janku felszabadításával, ki őszinte szándékomban nem kétkedvén, nem tartott vissza adott szavam nyomán a bizonyos halálra, melytől e szerencsétlen esemény után az ő tekintélye sem menthet vala meg. — És azután ? Miért nem sietett ön azonnal vissza hozzánk, kiket az ön sorsa oly mélyen érde­kelt ? — kérdé a gróf. — A déli hadseregben vettem szolgálatot, s igy nem indulhattam , mert szakadatlan harcban ál­lottunk. De azt hiszem, leveleimet megkapta a gróf ? — Egyetlen egyet sem. — Azt nem sejthetem, — mond Marosi. — A magyar hadsereg sorsát ismerik nagyságtok. Én mint őrnagy menekültem a török földre, s innen Angliába. — Angliába ? — kérdé a grófné. — Igen nagyságos asszonyom, s itt a vasipart kezdettem tanulmányozni, miközben egyúttal hadi és technikai tanulmányokat tettem. Már éppen Ame­rikába voltam indulandó, midőn szerencsémre egy közlés arra kényszeritett, hogy nagyságtokat újra fölkeressem. —­ Azt ugyan jól tette ön, — mond a gróf. — De micsoda közlés ? — kérdé idegenül a grófné. — Az amerikai útra pénzre lett volna szüksé­gem, s mivel oly meghívást kaptam, mely a visszafize­tést biztositá, felszólítottam gróf T ... it, hogy ez összeget kölcsönözze részemre. — S miért nem fordúlt ön hozzánk ? — kérdé­szemrehányólag a gróf. A grófné gúnyos mosolyt nyomott el ajkaim­ melyet csak Marosi vett észre. — A szükség rögtöni volt, s ahhoz kellett for­­dúlnom, kit legközelebb találtam. Azonban a gróf csodálkozott pénztelenségemen, s midőn magyaráza­tot kértem, hála istennek, egész őszinteséggel kinyi­­latkoztatá, hogy ő úgy tudja, miszerint én Solymosy gróftól nagyobb mennyiségű pénznek vagyok bir­tokában. (Folyt. köv.)

Next