Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)
1869-10-09 / 231. szám
.231 -ik az. Szombat, október 9. Kíiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ október—decemberi folyamára. Napilapunkat továbbra is ajánljuk a műveit olvasó közönség pártfogásába. Folytonos törekvésünk : élénk, változatos és tartalmas olvasmányt adni, válogatott szépirodalmi művek, tárcák, kül- és belföldi eredeti levelezések s bő és friss hírrovatok közlése által. Jeles munkatársaink száma minden évnegyedben szaporodik. (Többi közt ez évnegyedben, nyertük meg közreműködésre Szigligetit is.) A nyári évnegyedben tárcáink nagy része a külföldi és hazai fürdők életével, érdekes utazásokkal stb. foglalkozott, miután ezek voltak az idény fővonásai. Most őszszel és télen át a megélénkülő főváros társaséletéről, országgyűlési, irodalmi és művészeti mozgalmairól fogunk minél több közleményt adni. Szóval napilapunk a szépirodalom és folyó élet hű tükre kíván lenni. Mindent elkövetvén e napi közlöny érdekesítésére • bátrak vagyunk kérni az olvasók részvétét, mely lapunk e hatodik évi folyamában különben is nagyobb mértékben mutatkozott, mint eddigelé bármikor. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő. Az „Athenaeum“ kiadóhivatala, mely lapunkat pontosan és csinosan állítja ki (idényenkint egy divatképpel), kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését. Előfizetési ár negyedévre 4 frt. — Különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 8 frttal. Különbségek (Beszély.) Irta: Deák Farkas. (Folytatás.) Borkereskedő. Halmosi úr a szó teljes értelmében rendetlen gazda volt. Mintegy három ezer forint jövedelme lehetett nem számítva, hogy a Fanni anyai tőkepénzéből is elköltött évenkint valami ezerötszáz forintnyi kamatot. Fanni, mint jó gyermek, úgy tett, mintha nem is tudná, hogy neki van valamije. Hagyta, hogy atyja szedje föl és költse el a pénzt, sőt , amit atyja olykor adott, azt is megtakarítá és szükség idején a család könnyebbítésére fordítá. Halmosinak már január végén nem volt gabonája, pénze pedig soha sem. Csak a jó ég tudja, hogyan élték át a tavaszt. A fő dolog az volt, hogy a megyei gyűléseken megjelenjen, mégpedig a család rangjához méltóan négyes fogattal. Négy hámos ló ugyan soha sem volt az istállóban, de volt kettő, aztán egyet kértek a tiszteletestül, egyet a falu kovácsától, a hámokat is összefoldozták, kikenték, néha egy új gyeplőszárat vettek, a családi zöld és sárga színü posztóból egy-egy szemrózsát varrtak, s egy kiszolgált huszárt a faluból tíz év óta használt atillába bujtattak, jól felpántlikázták, a bakra ültették és kész volt az ősnemesi négyes fogat. Halmosi ur pedig tekintélyesen fölült, a megye székhelyére hajtatott, rangja szerint költött, szive szerint szavazott, s elvégző köteleségeit, melylyel a hazának és családja régi tekintélyének tartozott. Otthon az udvar puszta volt. A kerítés részint összeomlott és elrothadt, részint ellopták , a kapuk félsarkon lógtak, a fedelekről elkorhadt a zsindely s elzüllött a nád, a kertben minden tavaszon dolgoztak egy pár hétig, aztán a dudva kerekedett fölül, a nagy lapu mindent elborított, maga a ház szomorú tekintetű volt, a tornác szemetes, az ablakok — néhol ki is töredezve, — elhomályosodtak, a szobák ridegek, a cselédek soha sem maradtak egy-két héten túl, s amig ott voltak is, hol szitkozódtak, hol röhögtek a háziak élhetetlenségén, a gyermekek pedig sírtak, veszekedtek s néha három napig se láttak főtt ételt. Az úr oda volt a megyére, az asszony pedig meg volt győződve, hogy egy-két ebéd elmaradása holmi cselédfélék röhögése, sőt saját szülötteinek sírása vagy rivása sem képes — a legkevésbbé sem — megcsorbítani a Halmosi-család régi fényét és fontosságát. Csak egy szenvedélye volt Halmosinak : a bortermesztés. Ebben az egyben aztán pontos, lelkiismeres volt. Szőlője rendkívül jó helyen feküdt, s gonddal miveltető; pincéje hires volt, szellős, száraz és roppant nagy, sőt egy második nagy pincéjét nem is használta. A szegény ember ösztönszerűleg járt el e dolgában; érezte, hogy ha ez egyről is megfeledkezik, bukás, csőd, talán éhenhalás lesz a vége egész családostól. Erre tehát még a fáradtságot sem röstelte. És mikor aztán borait eladta, akkor fizette ki a sok apró hitelezőt, kiktől egész éven át hitelre élt. Most is, hogy vendégei valának, tíz-tizenkét irce igen jó bort rakatott asztalára. Ez volt az egyedüli fényűzés. Három óra felé az étel is felkerült, és volt laska leves, túrós csusza, meg pörkölt ürülús, libahús és sok más eledel, meglehetős rendetlen, hosszú, záros ebéd, azonban a hat ifjú fogyasztott, mint hat pellikán. Fanni az ebéd végére egészen megbarátkozott az urakkal, s ismét a régi lábra álltak, mint évek előtt, midőn még gyermekek voltak. Lóri pedig már kettőnek fogadta el deklarációját. Egyik a jobb, a másik a bal felőli szomszédja volt. A gyermekek kezdtek kidüledezni, az ifjak kezdtek beszédesek lenni, Halmosi úr boldogan sieztázott, Lóri el volt ragadtatva, Fanni pedig mindenkit mulattatott. A rongyos cselédek is — az asztal maradékaira gondolva — sugárzó arcot öltöttek, Halmosiné ő nagysága pedig mindezt a természet és emberiség azon hódolatának tartotta, mely az ő régi nemesi származását szükségképen megillető. A bozontos szolgáló egy pillanatban Halmosi úr mögé ment, és valamit súgott a fülébe. — Micsoda ? Itt van a borkereskedő ? Na hát várjon, ha velem beszélni akar. Most dolgom van, vendégeim vannak. De megállj csak , mondd, hogy várjon egy kissé. — Izé vagy mi — ott az öreg béresnél várhat. Mindjárt megyek, oda megyek én is, csak várjon. A borzas szolgáló kiment. Halmosi úr pedig félig magának, félig a társaságnak mondá : — Ki az ördög lehet ez az ember, hiszen József zsidó azt mondta, hogy csak november végén fog eljönni. Ez valami új kupec lesz, aki koromra vágyik , pedig már én csak annak adom, aki minden évben el szokta vinni. Csak hadd várjon. Az ebédnek vége lett, az asszonyok föl is keltek már, de az urak ott maradtak. Az abroszt elvitték, aztán friss borokat hoztak. Elkezdtek ferblizni. Nem volt ötven forint az egész asztalon, sőt zsebeikben sem volt sokkal több, de azért iszonyú szenvedéllyel kártyáztak és ittak; ha nem tehetik ezt, unalmokban halnak meg. Néha-néha tüzes pillantásokat löveltek Fanni és Lóri felé, de aztán a főfigyelem mégis csak a kártyára volt fordítva. Amint a nap alkonyodni készült, Fanni magára hagyta a boldog társaságot, és egy oldalajtón a kertbe indult. A tornácon a vén gazdasszony állott eléje, jelentvén, hogy semmi sincs a kamrában, amiből vacsorát készíthetne. Fanni pénzt adott, hogy vásároljon néhány baromfit s más szükségeseket a faluból, aztán igyekezték, hogy ízletes legyen minden, mint ebédkor. Azzal a kertbe lépett, hol a paraj és laboda mindent elnyomva, még a ribizli és köszméte bokrokat is elborítva, már száradtan és pusztulva tengett. — Sőt a hideg deres éjszakák a másodkelésnek is elvették a szinét. Virágnak vagy zöldségnek alig maradt nyoma, de néhány óriás , régi divatú gyümölcsfa, egy pár kőris és egy csoport vén fenyő mégis megőrzők a kert jellegét, s némi vonzerőt gyakoroltak, amint a lehaladó nap sugarai bűvös fénynyel bobták be az egész vidéket. Ott, hol a dudva végződött, s a gyep és a fák kezdődtek, egy kis emelkedésen járt ösvény volt mintegy száz lépésnyire, melyet Fanni maga tisztogattatott, és a melyen őszi estéken át sokszor sétálgatott, gondolatatiba mélyedve. Most ösvényen egy diszes külsejű fiatal ember járt fel s alá. Kissé izgatottnak látszott és gyakran pillantott a ház felé. E fiatal embernek barna ruházata volt, s fején könnyű nyári kalap, oldalán kettős látcső, s kezében kis lovagostól. Álla ki volt beretválva, s barna oldalszakála és bajusza, egyenes orra, értelmes, élénk szemei, s egész külseje egy nagyvilági érdekes ifjút jeleztek. Vakitó fehér inge, galléra és kézelője szokatlan volt e vidéken. Mily szomorú lehet az élet e házbani, egy egész hosszú élet egy ily elhagyott helyen ! — gondolá magában. Mennyi romlás, pusztaság és hanyagság mindenfelé. S mégis milyen kevély emberek lakják. Nem fogadnak el, mert esznek, és mily sokáig esznek! Vagy tán kerestettek is már, vagy épen el is felejtettek. Biz a meglehet! De miért is nem mentem be egyenesen. Vagy be kellett volna küldenem névjegyemet. Na az igaz, hogy így ezek az urak a Walter Lajos névre nem sokat adnának. Végre is még egyszer beszének, s aztán ha ma nem lehet, talán holnap szerencsésebb lehetek. Az ördögbe is, fél napom veszett el. Ej, de mily pompás fekvése van e szőlőskerteknek, a napnak utósó sugarai is érintik ! Nini, ki az ? Egy hölgy. Mily szép termet s mily nemes léptekkel közeledik. Istenem, hisz ez — — Walter úr, ön itt ? — Fanni kisasszony! — Azt hivém, soha se fogunk többé találkozni. Isten hozta! — mondá nyájasan a szép hölgy s kezét nyújtá. — Ugyan hogyan távozhattak el szó nélkül ? — Valóban én meg akartam mondani, hogy elmegyünk másnap, de önnel nem találkoztunk. Valami kiránduláson volt ön. A grófné pedig szeszélyes. Egyszer délután csak eszébe jutott, hogy reggel induljunk, s igy a kiszabott határidő előtt tiz nappal jövőnk el. (Folyt. köv.) A fiatal főúr. — Társadalmi rajz. — Boz Dickenstöl. (Folytatás.) Midőn a hivatalnok közelébb ért, s körülre azon hir terjedt el, hogy a kabrioletben ülő fiatal nemes, lord Narciss, fia a meghalt Lacklands marquisnak, a zúgás mindinkább növekedett, minthogy mindenki azt gyanította, hogy a rendőrfelügyelő el akarja őt fogni. Hogy minő borzasztó bűnt követhetett el, ki sem tudta bizonyossággal megmondani. Némelyek azt erősítették, hogy a fiatal lord komornyikját verte agyon, mivel ez nyakkendőjét fordítva kötötte fel neki; némelyek azt vélték, asztalnokát lőtte agyon, mert ez elfelejtett"