Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)
1869-11-04 / 252. szám
T előfizetési díj: évre....................8 itt. Sn gyedévre . ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. 252-ik az. Csütörtök, november 4. Kiadóhivatal: Ceht, barátok tere 7. sz. Lív+mlt mrfalvn.m 1 8fít). FŐVÁROSI LAPOK Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Crowley Castle. (Angol beszély.) Irta: Gaskellné. (Folytatás.) Napok múltak, az orvosok hiában kisérlették meg minden eszközeiket, az ápolónők ereje kimerült, úgy hogy végre engedtek Victorine kéréseinek s egy évre a várasztást neki engedték át. Éjféltájban Duke szokása szerint — a gyertya lángját kezeivel eltakarva, a szobába lopózott. „Csend! — susogá Victorine, ujjait ajkaira nyomva, — végre alszik.“ A reggel szürküllött s Bessy még mindig aludt. Az orvos lábujjhegyen a szobába lépve, diadalmaskodott, hogy szerei végre megtették hatásukat. Duke, Theresa és Victorine körülállták az ágyat, az orvos arcán hirtelen sajátságos változás ment végbe- a félelem kifejezése volt rajta látható, megvizsgálta az alvó üterét, fülét annak nyitott ajkaira helyezése egy tesát roppantul kínozta szemrehányásaival vélt hálátlanságáért. Egy napon, midőn Victorine ismét egy különösen heves jelenetet idézett elő, az eddig irányában igen türelmes Theresa is kifakadt, így szólt: „Ez az állapot tűrhetetlen úgy rád, mint rám nézve. Azt mondod, hogy sohasem érzed magadat szerencsétlenebbnek, mint közelemben, hogy az én hálátlanságom az ég boszuját hívja föl; mit kell hát tennem, mit tehetek a te véleményed szerint ? Boldogabb ennél, ha elválnánk ?“ — Hát idáig jutottunk ? — kiáltott Victorine. Nálunk hazámban azt hiszik, hogy azon épület, melyhez az első szükséges vakolat embervérrel van l evezve, az vész, vihar és idő ellen szilárdan áll; mégis a mi közös titkunk, mely szintén vérrel van sszeforrasztva, úgy látszik, nem bir bennünket életnkben együtt tartani. Ez a hála mindazon szeretetért és gondoskodásért, melyet ifjú napjaimban szemben önre pazaroltam ! Theresa szorosan azon szék mellé állt, melyben Kdorine ült, megragadta kezét s szorosan tartá a tagúéiban. — Beszélj, Victorine! — szólt rekedten, mondd, mire gondolsz ? Mit nevezesz közös titkunk- illi ? Mit akarsz a vérforrasztással ? Bessék ön ! CiiUjl 1UU31 lcIUClf Miije«gJolUICIVvl^ ha ugyan a papok igazat szólnak. Ne bánjék ön a szegény Victorine-nel úgy, mintha őrült lenne; hallottam már arról, hogy az emberek ily módon szoktak eszközeiktől megszabadulni, ha a bűn megtörtént s rájuk nincs szükség. Még ez este Theresa azon kéréssel lepte meg férjét, hogy engedje őt és Victorinet Crowley Castleba visszatérni. Duke nem bírta fölfogni, hogy mi vezethette nejét e kívánságra, ki a londoni előkelő világ lelke volt, tündökölve és ünnepeltetve. Utána járt, várjon nem érzi-e magát roszul, de Theresa ezt határozottan tagadta; e mellett oly komornak és levertnek mutatkozott, hogy akarva vagy nem akarva,kénytelen volt engedni kérésének. Duke fájdalmasan nélkülözte nejét; otthon vagy társaságban, ha dolgozott vagy ha élvezett, mindenkor szeretetteljes, értelmes társnője volt, s vágyódott egy-két napra hozzá utazni, annyival is inkább, mint ,hogy levelei nem pótolhatták ki jelenlétét. Hogy is tehették volna ezt, hisz egy mélyen sújtott szívbel eredtek! Theresa alig mert Victorinehez feledni, ki oly roppantul változó, kimagyarázhatlan kedélyhangulatban volt, mintha csakugyan örült lenne, amivel Theresát vádolá, mintha rá akarta volna fogni. Néha a leghevesebb szemrehányásokat tette magának, mivel Theresa oly rész szinben volt s oly szerencsétlennek látszott; ezután ismét határtalan dühbe tört ki mivel Theresa kerülte őt, s , ily módon a saját s az ifid nő életét rendkívül nyomorúlttá teve.. (Vége k jv.) tükröt és tollat hozatott. Lehelet nem homályosítá el a tükör sima felületét, a toll mozdulatlan maradt Bessy meghalt. Több hónapi időközön áthaladunk Theresa a legmélyebb fájdalmat érző gyermekkora barátnőjének elvesztésén, mely azon tudat által lett még élesebb, hogy annak kitűnő tulajdonságait nem méltányolta eléggé, sőt inkább azokat szemére hánya. Most jobban kerülte Duke társaságát, mint bármikor, s ha Crowley Castle-ban maradt, ezt azon feltétel alatt tette, hogy Hawtrey asszonynak is ott legyen lakása. Duke is mélyen gyászolta nejét, de a kellő mértékkel, amint ez természetében feküdt. Egészen meg volt ütközve Theresa fájdalomkitörésein, mert nem maradt titokban előtte, hogy a nejével nem állt mindig a legjobb egyetértésben, de épp igy nem tagadhatta meg tőle csodálkozását azon tapintatteljes figyelemért, a melylyel sógornőjével bánt, s azon nagy gyöngédségért, melyet kislánya, Mary iránt tanusított. Egy új év érkezett meg, s mielőtt az elmúlt volna, Theresa rokonának jegyese volt. Hawtrey asszony, aki a jelen viszonyok között nem volt egészen természetellenes, a dolgok ilyetén fordulta által igen kellemetlenül lepetett meg. A bekövetkező házasságról szóló hírt, úgy önmagán, mint leánya emlékén elkövetett sértésnek tekintette, s semmiképen sem vehették reá, hogy még csak egy napig is tovább maradjon a várban. De sokkal csodálatosabb volt még azon hatás, melyet ez esemény Victorinere gyakorolt. Az erőteljes francia nébűl hirtelen egy elaggott ősz lett; úgy látszott, mintha életének célját elérte volna, s többé semmi tevékenységre sem lenne szüksége. Magányt keresett, nem kívánt mást, mint a Theresa öltözőszobájával szomszédos szobájában nyugodtan maradhatni, ahol aztán gyakran eddig előtte egészen ismeretlen álmodozásba merült. Azonban Theresa akárhova ment, Victorine mindig kisérője akart lenni. Theresa azt hitte, hogy öreg ápolónőjére nézve előnyösebb lesz, ha a vén vár magányában marad, mintha őt és férjét a Londonban bérlett lakásba kiséri, ahova ők azonnal menyegzőjük után elutaztak. De még csak említése is ily tervnek Victorinet dühbe hozta. Úgy vette, mintha Theresa megunta volna már szolgálatait, ifjabb erő által akarná helyettesíteni, s habár akarata teljesittetett s őt is elvitték Londonba, mégis lehetetlen volt az egyszer tarom!i . — Mintha ön nem tudná! — szólt Victorine árván. Csak emlékezik még ön Bianconinál, amaz olasz vegyésznél tett látogatásaimra Páriában ? — S 'heresa arcára tekintett, hogy várjon idéztek-e elő savai azon valami mélyebb hatást, de semmit sem ett észre. — Azt mondtad nekem, azért mégy hozzá, hogy némely szépítő és háziszerek készítését megtanuljad. — És igen gazdagon megfizettem az adott olatásért! — szólt halk vigyorgással. — Én többetanultam, mint a mennyit ön emlit, myladi. Különéle italok készítését, kereken kimondva: a méregkeverés mesterségét tanultam meg. És kiért tanultam neg ? — kiáltott hirtelen fölugorva , — önért, most vén napjaimra el akar taszítani magától! Theresa holthalovány lett, de nem mozdúlt s terintetét nem fordította el az öreg nő arcáról. — Én írtem, Victorine ? — Igen. A megnyugtató ital az ön férje részére készen volt, midőn őt holtan hazahozták. — Hála istennek, az ő halála nem nehezül rád. — Hála istennek! — gúnyolódott Victorine. — Az ő halálának óhajtása önre nehezül, az akarat pedig, önt tőle megszabadítani, én rám. És én nem szégyenlem magamat e miatt. Nem magamért tettem volna, de nem tűrhettem, hogy ön szenvedjen, ő ütötte önt, ő kegyetlenül bánt önnel, ez sok volt. — Ó! Victorine, — szólt Theresa irtózva, — hisz e napok már elmúltak. Ne hozd fel ismét őket. Én akkor oly roszindulatú voltam, mert szerencsétlen voltam, de most boldog vagyok, kimondhatlan boldog ! engedd, hogy megkíséreljem, téged is boldoggá tenni. — Ez önnek kötelessége is lenne, — szólt Victorine, még mindig ki nem békítve. Nem látja ön át, hogy az akkor, a sors által meghiúsított tett, mégegyszer, mégpedig sikerrel lett megkísérelve, és most ön az én bűnömnek gyümölcseit élvezi, ha az ugyan bűnnek nevezhető! — Victorine ! Nem értelek ! — kiáltott Theresa, jéghideg borzalom futott rajta végig. — Valóban nem? Tehát Brownton asszonynak, a crowley-i lelkészlakból való falusi lánykának alvásra volt szüksége, s gyermekének halála fölött nem A v a s fejü C u r s o n. (Történeti beszély a kalózéletből.) Aimard Gusztáv tb. (Folytatás.) — Vasfejü Curson kapitány! — mondá fölemelkedve, — köszönöm minden testvér nevében a nagylelkű kezdeményezést, melyet nem féltél kezedbe venni. A kalóz sokkal hatalmasabb, hogysem remegjen elleneitől; szemben bátran megtámadja őket, megdönti, s ha legyőzte, szívét az irgalomnak kell megnyitnia. Bármely nemzethez tartozzanak, jusson eszünkbe, hogy e boldogtalanok testvéreink ! Mutassunk mi, kiket a társadalom száműzött, a világnak mely félreismer, példát az emberies bánásra. Ismétlem, kapitány, a kalózok nevében, köszönöm! Foglyaid szabadok, rendelkezzél velük, hogy családjaiknak visszaadassanak. — Igen ! igen! — kiálták a kalózok, elragadtatva d'Ogeron nemes szavai által, — legyenek szabadok! Éljen a kormányzó! éljen Vasfejű Curson. A lelkesedés átalános jön, a spanyol foglyok mentve voltak. — Rajtam a sor köszönetét mondani, uram! — mondá megindultan a kapitány, — ön nélkül a révben szenvedtem volna hajótörést. — Ne higyje ezt, kedves kapitány! — felelt mosolyogva a kormányzó. — Ez emberek nagy gyermekek, kiknek szive jó maradt, csak meg kell rezgetni tennök a nemes húrokat. Az aranyat, mely eddig az asztalon maradt, átadták d’Ogeron urnak, kinek föl kellezt osztani aztán elhagyák a „Kopott horgonyt.“ A tömeg öröm-ujjongás közt sokáig kisérte a kapitányt s nem oszlott szét, mig Curson két vagy három legbensőbb barátjával s a spanyol foglyokkal a ház bensőjében el nem tűnt, de az egész éjen át a városban nagy izgatottság uralkodott és számos csoport járta be az utcákat énekelve s ujjongva, a kapitány és d’Ogeron úr tiszteletére.