Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)
1869-11-19 / 265. szám
265-ik sz. Péntek, november 19. Kiadó-liatal: Fest, lírttoi tíre 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dy: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 írt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Ig.“ Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 ks. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 frt, évnegyedre 4 frt, s az összegek az „ Athenaeum “-hoz küldendők. — Jelen évnegyedről teljes számú példányokkal még mindig szolgálhat a kiadóhivatal. Egy késő őszi történet. (Elbeszélés.) Irta : Vaccino E. M. (Folytatás.) Floci August egy gazdag, nemes ember fia volt, kit atyja kitagadott és Svájcban élt. Midőn August atyját elveszté, még csak jogtanuló volt. Nemsokára atyja halála után letette a vizsgákat s épp meg akarta kezdeni jogi pályáját Genfben, midőn a tudósítás érkezett, hogy nagyatyja Németországban, flowiri kastélyában meghalt, s kibékült kitagadott fiának gyermekével, s egész óriási vagyonát ráhagyta. Flowir August tehát Németországba utazott, hol unokahugával, a fiatal özvegy Salerny Greta bárónéval s ennek anyjával találkozott. A végrendelet minden kikötéseivel, mi a közönség előtt titok maradt, közölve lett vele, s August mint szép, gazdag és szellemdús, nemes ifjú, csakhamar a nap hőse lett. Benne csakis azt a hibát találták, hogy kissé igen is komoly s semmi haszontalan szerelmi kalandokról nem akar tudni. Napról napra azonban, úgy látszott, hogy köztes életvidor unokahúga között bizonyos egyetértés fejlődik ki, s még nem telt el három hó, s mint jegyesek lettek a világnak bemutatva. S így az ősz elején Salerny Gretas anyja, az öreg Königné és Floci August a falusi kastélyba vonultak, hogy magány és unalom által a téli idényre annál nagyobb kedvet és étvágyat csináljanak maguknak. Salerny Greta élénk, szép, telt nő volt, sötét szemekkel, pompás, fénylő hajjal, fehér fogakkal, vidám, hangosan nevető és elpusztíthatatlan kedéllyel. Úgy látszik, az életben még eddig minden sikerült neki. Lehetett is rajta észrevenni, hogy többé nem bir fogékonysággal a valódi szerelem iránt; ehhez egyszersmind lusta és élvvadász is volt. De e mellett nyílt, őszinte természettel bírt, ki senkit sem lett volna képes megcsalni. Anyja, Königné, egy sovány, sárga kis asszony volt, ki igen sokat tartott ősi családfájára, s a gazdagságot és kényelmet mindenekfölött szerette; még mindig festé magát, s kivágott ruhákban járt; megszokta az embereket hegyes nyelvére szedni, és leányát a bolondulásig bálványozta. Midőn a kastélyba érkeztek, a kiszállásnál Greta lábát megrándítá, s így kénytelen volt egy ideig a szobát őrizni, így nem tehetett látogatásokat, min fölötte boszankodott. Nem mehetett Maud Plankenrodhoz, nem Horstékhoz Lumbokba, kik pedig igen vidám házat vittek, és nem mehetett Rollenhagensékhez Königsbrunnba. Floci August naponta bejárta a vidéket, s tájrajzokat gyűjtött albumába. — Mily kár, hogy e szép őszi napokat nem élvezheted, Greta, — mond August. — Öt-hat nap alatt már vége lesz, minden elhal, s beállanak a fénytelen, komor idők! — Ah! istenem, és te azt hiszed Gust, hogy én veled barangolnék és mászkálnám a hegyeket ? — szólt Greta fauteuilljében kényelmesen elhelyezkedve s kedélyes mosolylyal. — Ehhez én már lusta volnék- Én a természetet örömestebb csodálom a te képeidben ; sokkal több ízlést találok azokban. Flowir August szivéből kacagott, oly kényelmesnek s egyszersmind udvariasnak találta e megjegyzést. A következő napon, midőn a két szomszéd a tónál találkozott, Maud Flowirból egy vastag levelet kapott, melylyel azonnal szobájába szaladt, s kíváncsian törte fel a pecsétet. A levél három finom vizitkártya-alakú arcképet, Flow irt háromféle állásban s egy szívélyes levélkét tartalmazott. „Kedves Maud! Valóban, te még mindig a régi vagy. Boszankodom, hogy még nem láthattalak. Naphosszat székben ülök, lábamat zsámolyon nyugasztva s francia regényt olvasok, mely a kétségbeesésig unalmas ; egy nagynéne, ki már házas unokaöcscsébe szerelmes, legújabb szerelmi komédia, á la Feydeau ! Természetes, én nem követelhetem, hogy te látogass meg először, de mégis boszant, hogy az illem szabályait oly szigorúan veszed. Itt küldöm unokafivérem többféle arcképét. Nem tudom, melyik fog képedhez leginkább illeni. Augustnak nagy örömet szerez, hogy egy vadászjelenetet élénkíthet meg, mert ő is szenvedélyes festész. Holnap egyedül fog téged meglátogatni (igen kiváncsi társalgásodra), hogy így aztán minden lelkiismeretfurdalás nélkül megnézhesd a szegény beteget, ki pár napig még kénytelen a szobában kuksolni. Anyám ismeretlenül is ezerszer üdvözöl. Téged csókolva maradok híved Salerny Greta.“ Valódi késő őszi fagyos reggel volt. A föld kemény s fagyott rétegekkel volt borítva, mely rétegeken százszorosan ragyogtak vissza a napnak a felhők alól elő-előtörő halvány sugárai. Maud már vadászöltönyében volt, midőn az arcképeket kezeiben tartva, gyermekes örömtől sugárzó arccal a lépcsőkön leszaladt. Kurta, szürke ruháját ölte magára, testére vörös posztó rövid kabátot, s lábaira magas vadászcsizmákat húzott, mig haját fonatokba fürdözé föl. — Regan! — kiáltott a lépcsőkön leugrálva. — Regan néne! Regan Linával alant a pitvarban állott, s pénzt olvasott az utóbbi kezébe a mai szükségletekre, miket Lina a kereskedőtől, Plankenrod mezővárosból hozott. — Nos? — kérdé Regan, a lépcsőre fölkiáltva. — Nos jöjj, jöjj és nézd! Lina a pénzt kötényének zsebeibe retté, melyet kék konyhaköténye alatt viselt, s miután egy kiváncsi pillanatot vetett föl, megfordult s a konyhába távozott. Regan savanyú arccal haladott fölfelé, melyet mindannyiszor öltött, valahányszor mást örülni látott , és rendesen sikerült is neki az örömet első csirájában már elfojtani. De Maud ma rendkívül boldog volt. — Ím, nézd e képeket! — Miféle képeket ? — Apollóét! — Vagy nem Apollo-e ez, amint él és uralkodik ? Apollo, a vadász ? E büszke ajkak, e tiszta, sötét szemek, e fenséges, büszke, magas homlok! — Apolló ? De hogy hívják valósággal ? — Oh! — ujjongott Maud. — Ez még titok. De nem, találd el. Tudom, hogy soha sem jönnél rá. Szomszédunk, Flock August az eredeti. Regan egész füléig sárga lett ez öröm fölött. — Ah, és hogy jutottál te e képekhez ? — Vagy úgy ? . . Nos, nem fog-e fenségesen illeni képemhez ? — Oh! igen, miért ne ? Személyesen is ismered talán ? — Igen. Tegnap találkoztam vele, és írtam Gretának képei miatt. Nos, és én végre befejezhetem munkámat. Most oly könnyűnek érzem kezemet, varázsolni tudnék, hogy végre mégis bírom ez ostoba mintát. — Maud sebesen lélegzett, föl volt hevülve, s még zöldes szemei is nevetni látszottak. Regan fénytelen szemekkel tekintett Maudra. Amint e kacér a lépcsőkön állott, hol poros, töredezett Amorkák hiába iparkodtak virágfüzéreket tartani, s hova a világosság nagy ökörszem alakú ablakon át csak rézsútosan hatott, mégegyszer oly öregnek nézett ki. Együtt mentek föl a régi, de kényelmes, széles lépcsőkön. És Maud elbeszélte, mint történt az egész kis kaland. (Folyt, köv.) Az istenről. Azt, ami régi, szépen összehordjuk, S megtömjük a műtárakat vele . A műtáraknak majd minden szobája kopott, antik holmikkal van tele. A becsület is ott ül a penészen, S te isten ! hidd meg, nem vagyok hazug — Neved, mint legrégibb név a világon, Maholnap szintén műtárakba jut. Oh ! mert a cél már félig el van érve, Sophisma többé senkit sem hevít: A létezésnek titka fejtve immár, S ismerjük égboltod rejtelmeit; E gép, mely forr velünk s magát emészti, Parányivá törpül az ész előtt, S a nyüzsgő ember óriássá növekszik : Hatalmaddal sem döntheted meg őt. Régen volt az, midőn benned hivének, Unalmas volna már mesének is; A támpont nincs oly messze , közelebb van, Mert ez a század most magába’ hisz; Rohan, küzd, fárad, kardokat kovácsol, Tárgyain kivűl mindent megtagad, S ha óhajtod, hogy higgjen újra benned, Ne szellem légy, mint eddig ; légy anyag. Megváltozott a színtér; lényedet most Kacagva bontja szét a filozóf; Anachronizmust vesznek észre benned, Tudósok éppen úgy, mint naplopók. A véghetetlen magasságú istent Látná-e más, mint kontár képzelet ? Árny voltál, az érdeknek balga árnyalm egy sugár, s az árnynak vége lett. Haragos nyilaidtól jaj, ki félne ? Jobb, hogyha nem szól a villamos ég. Hagyd forrni, munkálkodni a világot, Teremtsen, öljön kénye-kedveként. Káromlását ne halldd, ne lásdd csatáit, Ne a bukást, a győzedelmeket, S bocsásd meg néki azt is, oh! bocsásd meg, Hogy műtárakba rejté el neved’! Nem fog e név sokáig ott heverni, A nélkül, hogy tán ismernék becsét: Új századot hoz az idők viharja, Ha e mostani a szinről lelép , Talán az józanabb és nemesebb lessz, Lélekben tisztább, elmében nagyobb, S bolyongván a múltak nagy csarnokában, Ünnepet ül, ha rád akadhat ott. Kivesznek akkor téged a penészből, S mint drága kincset, megtisztítanak; Oltáraidnál zsolozsmákat zöngve, Egygyé olvadnak a jók s igazak ; — Csak hogy másként fognak majd elnevezni. Megváltoztatják régi nevedet. Nem „isten“ lessz, kit ember megcsúfolhat, Igazság lesz, vagy tiszta szeretet. Endrődi Sándor.