Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-21 / 266. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. 266-ik sz. Szombat, november 20. Hatodik évfolyam 1869.­­ Előfizetési díj: félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ü­nnep utáni napokat kivéve minden­­nap , koron kint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 30. sz. 2. em. Hirdetési dí­j: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 frt, évnegyedre 4 frt, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. — Jelen évnegyed­ről teljes számú példányokkal még mindig szol­gálhat a kiadó­hivatal. Szeretnélek még egyszer látni. Szeretnélek még egyszer látni A kertben, ott a fák alatt, Hallgatni édes csevegésed, Mint gyermek, úgy örülni véled, Szakitva a virágokat. Szeretnélek még egyszer látni Homályos, őszi délután Kandallódnál a karosszéken, Ha mintegy elringatva, ébren Alszol s álmodva nézsz reám. Szeretnélek még egyszer látni, Midőn úgy várod jöttömet, Megismersz immár a távolból, S bár ajkad ollyan hidegen szól, Elárul néma örömed. Szeretnélek még egyszer látni Szép csöndes nyári estvelen, Holdfénynél az akácok árnyán, Midőn fejed keblemre hajtván, így suttogsz : „Még maradj velem !“ Szeretnélek még egyszer látni A vén udvarház csarnokán, S ha elhangzott az isten­ hozzád, Még visszanézni utólszor rád, S először sírni igazán. Szeretnélek még egyszer látni, Meggyógyitna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat. Gyttai Pál: Egy késő­ őszi történet. (Elbeszélés.) Irta: Vacano E. M. (Folytatás.) — Hisz ez valóságos kis regény, — nevetett Regan néne. És Maud, dacára elfogulatlan lelkesedé­sének, lelke mélyében megijedt. Mert ha Regan igy nevetett, könyörtelen, félelmes ellenség ólálkodott a ház körül. — Csak az kár, — kezdé újra Regan, — hogy új szomszédainkkal aligha ismerkedhetünk meg. — Szomszédainkkal nem ismerkedhetünk meg ? Hogyan ? És miért nem ? — Maud állva maradt. Oly szép volt e pillanatban, a mint kurta ruhájában s kis amazon-kalapjában itt állva, egy ökörszem formájú ablakon kilövellő sugár egész dicsfénynyel vette kö­rül, hogy Regan úgy érezé magát, mintha ecettel öntötték volna le. — Oh! és te még ezek után is találkozni akar­nál vele, midőn ő már meggyőződött, hogy halálo­san szerelmes vagy bele ? sp. — Én ? Szerelmes Flock­ba ? Halálosan ? És ő valóban ezt gondolná ? — kérdé Maud halkan, bámulva. — Nos igen! A báróné bizonyára megmutatta neki leveledet, s bizonyára az ő beleegyezése után küldte el arcképeit, meggyőződve, hogy festői lelke­sedésed csak kihívás volt bátorsága ellenében, még­pe­dig meglehetősen érthető kihívás. S most tudja... aka­rom mondani, azt gondolja, hogy te fülig beleszerettél, s egy könnyelmű, emancipált lány vagy. Különben — mellékesen legyen mondva — e hírnevet senki sem kerülheti el, ki oly függetlenül, a világgal nem törődve él, mint te kedves, becsületes szivű Mandom. És lásd, August nem képes bevárni Greta gyógyulását, ő előbb meglátogat, hogy hódolatodat mielőbb elfo­gadhassa. És Salerny Greta nem törődik ezzel, neki elég, hogy Flock­ neje lehessen. Regan az utósó néhány lépcsőn gy­­­r­m fölsie­­tett, s csak ott vette észre, hogy Maud alant, a bor­­júszemű ablaknál megállott, s nyitott szájjal, meredt szemekkel tekintett utána. Kipirult arccal kiáltott: — Regan! Komolyan hiszed te ezt ? — Én istenem, nemcsak hogy hiszem, de a dol­gok rendes menete is ez! Maud bágyadtan hajta le fejét, s zavart tekin­tettel bámulta kis vadászcsizmáinak hegyeit. Keble hevesen hullámzott. — E mellett azonban hatalmasan mulathatsz. Ha gondolod, úgy fogadd el. Maud e szavakra föltekintett. Arcán a pir he­lyét halálsápadtság foglalta el. — Oh! — sóhajtott. — Mily emberek közé ju­tottam ! Mint szeretnék újra az angol­ kisasszonyok­hoz visszatérni! Én nem értelek titeket. Leokadia kisasszony azt mondá, mindent mondhatunk, mi igaz és nem illetlen! Annyi örömet szereztek nekem e képek! És most . . . hangja itt elakadt. — Regan két-három lépést tett visszafelé, édes­késen mosolyogva, átkarolta s a szép vad kis fejecs­két kiégett, érzéketlen kebelére szorította. — No, hisz ne vedd ennyire szivedre. Végre is egy kis mulatság lesz. Elfogadjuk látogatását, s te egyszer mindenkorra meg fogod neki mutatni, hogy tökéletesen közönyös előtted. Nos, jó lesz így? — Én elfogadtam ez embert? — kiáltott Maud zavart, vad tekintettel nézve nénjére, s a szégyenpír arcán lángolni kezdett. — Soha, soha! És én nem fogok Gretához átmenni! Ah ! isten, csak a városba mehet­nék ! E hiú tolakodó ... én . .. — De ne légy ily szenvedélyes. Jöjj, és fesd képedet! — Maud nagyot lélegző .. . fölemelte fejét. — Festeni, most ? Igen, — mond, és nénje előtt fölszaladt a lépcsőkön. Midőn Regan utána, a boros­­tyánkeszmnű terembe lépett, látta, a­mint Maud a festőállvány előtt áll, s az egész Nichedi vadászatot ecsetének nyelével át- meg átszurkálja. — így! — kiáltott föl a szenvedélyes lányka. — A kép készen van! — S ezzel nyikorgó csiz­máiban az asztalhoz ment, melyen sapkája és fegy­vere hevert. Hl. A következő napon olyan őszi vihar volt, a minő csak őszszel lehetett. A keményre fagyott föld a dühöngő szél meleg fehétől sárrá olvadt föl. A fákról csak úgy csurgott le a hó, és fütyölve hajoltak meg a vihar kóválygó rohamaiban, mely az egész vidéket fölkavarta. Flock­ August megáll­ja fakó paripáját a ros­katag lépcsőzet előtt, mely a plankenrodi kastélyhoz vezetett. Közüle az egész park hervatagon nézett ki, s a levelek csörögtek a deres szél hűs leheletétől. Az ágakról valóságos örvénytáncban hullata alá száraz leveleit a lomb, és azon hideg, hosszúkás vízcsöppe­­ket, miket a fagyos szél hol megdermesztett, hol meg­olvasztott. A ló és lovas egy cháosz közepette állott. Flock­ August kénytelen volt kalapját folyvást ke­zével tartani. Csak nagy nehezen tudott kalapja alól valami keveset látni, de az egyik ablaknál Maud alakját mégis kivette, ki a­mint Augustot megpillan­totta, mélyen elpirulva húzódott vissza. Az ifjú leugrott lováról, s minthogy szolga nem jelentkezett a főlépcsőzetnél, lovát elkezdte körben jártatni. Kiáltott, de mind hiába, senki sem jött. Végre a földszinti ajtóban megjelent Lina, és tiszte­lettel köszönt neki. Kérte, küldene ki valakit, ki lovát tartaná, s kérdé, hogy Maud kisasszony itthon van-e ? — A kisasszony kisétált, — mond Lina. Flock­ August mélyen elpirult, bámulat és bo­szúság küzdöttek egymással lelkében. Elutasítva ? Jól hallott-e ? Megőrült-e e leány ? Vagy csakugyan szándékosan sérteni akarták-e azzal, hogy elküldik, midőn a fiatal úrnő odahaza volt? Ilyes még soha sem történt vele. Első percben nem tudott magához térni s nem tudta mitévő legyen. Azt csak nem tehette , hogy durcás iskolás fiú módjára lovát visszafordítsa, s dühösen tova vágtasson ? Büszke volt azt mutatni, miszerint tudja, hogy elutasittatott. És habár halán­téka még mindig hevesen lüktetett s arca lángolt, mégis oldalzsebébe nyúlt, hogy látogató­jegyét elő­keresse. — Úgy lesz oly szives, e jegyet úrnőjének ál­­taladni ? E percben az alacsony kis ablaknál egy fakó shawlba hurkolt, édeskésen mosolygó, rút, sovány és sárga kis alak jelent meg. — Lina! — kiáltott ki, — vezesd a lovat a fé­szer alá, s kösd meg szorosan. Ha oly szives lenne uram, s nem röstelne fölfáradni ? . .. August egy pillanatig habozott. Boszúsága küz­dött ez újabb meglepetéssel. Végre elhatározta ma­gát, s Lina a lovat elvezette. A lovász künn volt a földeken. August lassan, gondolatait szedve rendbe, haladt át az előcsarnokon. Valóságos rococo-ajtó előtt, melynek karyatidjei a szerelem jelvényeit áb­rázolták, állott a kis agg hajadon, s hízelgő mosoly­­lyal kérte, lépne közelebb. August meghajta magát. Regan a terembe lépett, hova Flowir is követte. — Flowir urat van szerencsém üdvözölhetni ? ! — mond Regan. — Én Sayte Regan vagyok, Plan­­kenrode Maud unokanénje. Sajnálom, hogy Maud éppen most nem lehet idehaza; bizonyára ő is igen sajnálni fogja. — Valóban nagy kár, — viszonzó Flock­, ki nem tudta, hogy e hazug, édeskésen mosolygó lényt lesújtsa-e, vagy udvarias grimassokat vágjon előtte? (Folyt. köv.) A v­a­k f­ejű Curson. (Történeti beszély a kalózéletből.) Aimard Gusztáv-tól. (Folytatás.) Olonnais szóról-szóra teljesité főnöke paran­csait : a brick két legnagyobb dereglyéje meg volt rakva a legénység bőröndjeivel s holmijával. A le­génység az élelem- s fegyverekkel a két dereglyé­ben volt elosztva. A nagyobbikba, mely a kapi­tánynak volt szánva, minden személyes vagyonát berakták ; tizenkét kalóz maradt egyelőre a brick fedélzetén őrizetül. A két spanyol matróz örömmel fogadta Curson ajánlatát. Eltekintve a személyes értesítésektől, me­lyeket a kalóz tőlük várhatott, a vidék és kikötő is­merete által nagy hasznot hajthattak a vállalatnak; azért a kalózok, kik megérték főnökük szándékát, örömmel fogadták e két embert maguk közé. Don Ramon kapitány, elbúcsúzva a parancs­noktól, csónakjába szállt, s a két jármű kieresztett vitorlákkal indult Cuba sziget felé, hova, ha a szél megmarad, három nap alatt eljutni reméltek.

Next