Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)
1870-01-13 / 9. szám
9-ik sz. Csütörtök, január 13. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Írta : Beniczky-Bajza Lenke. Kellemetlen, borúti idő volt, s Bécs utcáit oly nagy köd födte, hogy a járókelők alig láthatták négy lépésre egymást, az idestova robogó kocsikon ülő kocsisok pedig éppen a legnagyobb kiabálással igyekeztek tudtára adni egymásnak jöttüket, s a bennülőket megóvni a legnagyobb veszélytől, mely két vagy több egymásnak szemközt jövő kocsi összerobogásából történhetett. Egy ily bérkocsiban, mely a nagy köd miatt csak lassan haladhatott, ült két igen sűrűn fátyolozott hölgy, s mindkettő aggodalommal tekintett ki a kocsi ablakán, anélkül hogy egymáshoz egyetlen szót is intéztek volna. A bérkocsi a város egyik legkülsőbb része felé haladt, mely jelenleg már sok szép épülettel bír, de azon időben még igen elhagyatott állapotban volt, a város legszegényebb osztálya által lakva. A házak alacsonyak, szegény és szomorú kinézéssel bírtak, s kicsiny és szűk ablakaiknál fogva alig adhattak a bent lakóknak elég világosságot s elég fris levegőt, mely nélkül az élet borús és egésségtelen, s éppen azokat fosztja meg az elégedettség és derültségtől, kiknek — folytonos munkával keresvén élelmöket — legnagyobb szükségök volna arra. Beérvén a bérkocsi e városrész egyik legelhagyottabb utcájába, még az eddiginél is lassabban kezdett haladni, s a kocsis zsebéből egy papírdarabkát vonván elő, az azon lévő számokat, majd az utca alacsony házainak számát vizsgálta. A benn ülő nők egyike visszahúzta magát az ablaktól, s némán dőlt a kocsi párnáira, de mozdulataival igen nagy nyugtalanságot árult el, s ajkairól koronkint nehéz és mély sóhaj lebbent el. Társnője ellenben folytonosan az ablaknál maradt, s élénken látszott vizsgálni az utcát s házak számait, melyeket a nagy ködben alig volt képes kivenni. Végre egy élénk mozdulattal húzá meg a bérkocsisnak szóló zsinórt, s a kocsi ugyanazon percben megállott, és a kocsis leugorván a bakról, sebesen tárta föl a kocsi ajtaját. — Itt vagyunk! — szólt társnéjához fordulva az ablaknál ülő hölgy, ki megriadva forditá felé fejét, s lassan, vontatva, határozatlanul emelkedek föl a kocsi párnáiról, és midőn kiszállt, bizonytalanul tekintett az előtte álló kisded házra, mely a legnagyobb szükséget és elhagyatottságot árulta el. — Bátorság, asszonyom ! — suga a mellette álló nő, s hirtelen a becsukott kapuhoz lépve, megránta a ház csengetyűjét, mely éles, sivitó hangon viszhangzott a ház udvarában. A két egymás mellett álló nő a legnagyobb ellentétet képezi, s ha valaha külsejük után a magas és alantabb álló egyént lehetett ismerni, úgy e két alak magán hordá születése jellegét, s legelső percben bárki is úrnő és cselédje ismert volna bennök. A csengetyűt meghúzó hölgy alacsony, zömök, élénk mozdulatokkal bíró egyéniség, míg társnéja magas, nyugodt és igen jelentékeny kinézésű alak volt, s bár sűrűn lefátyolozva, arca a legnagyobb szépségről tanúskodott, mely azonban nem birt többé a dél verőfényes sugaraival, s vonásai már inkább csak a múlt emlékeiről tanúskodtak. E percben a legnagyobb halványság bobta azokat, s tekintete izgatottan tévedezett a sűrü fátyol alatt, mely koronkint meglebbent az ajkak heves, izgatott lehelletétől, s midőn belülről a kapu zárjában kulcscsikorgás hallatszott, kezét szivére szokta, és majdnem kábulva támaszkodott a falhoz. A kapu megnyílt, s egy fiatal, szegényes öltözetű leány kandikált ki rajta, bizalmatlan szemekkel tekintve az előtte álló s ezen városrészben szokatlan csoportozatra. — Wehrmanné asszonyságot keressük, — mondá a zömök nő, s belépett a kapu alá, mig társnéja előbbi helyén maradt, mintha nem tudna onnét mozdulni. — Azon asszonyság ... — viszontá vontatva a leány ? — Nos, nos, nem lakik talán e házban ? — Da igen, hanem nem fogad el idegeneket. — Okvetlen beszélnünk kell vele! — kiáltó hevesen a magas, lefátyolozott hölgy, s közelebb lépve, társnéja elébe került és a leány kezébe egy aranyat csúsztatott, ki meglepetve szemlélte most az általa még alkalmasint soha nem látott tárgyat, majd a lefátyolozott nőt. — Megmondom neki, — szólt halkan, bizonytalanul, s vissza akarván húzódni; mint látszék, a kaput ismét be szándékozott csukni maga után, de mindkét nő egyszerre lépett át azon, s perc alatt a kisded, szűk és szemetes udvaron voltak. — Most zárja be a kaput, gyermekem, — mondá ' a magasabb hölgy, — és tudassa mielőbb asszonysá- igával jöttünket. A leány, nem a legnyájasabb képpel, teljesité a parancsot, és sietve távozott az alacsony ajtón, honí nét pár pillanat múlva egy öreg nő kíséretében tért vissza, ki a konyhaajtóban megállva, kíváncsian tekinté a jöttekét. — Wehrmanné asszonyság ? — kérdé hozzálépve a fátyolozott nő, s hangja észrevehetően reszketett. — Szolgálatára, — viszonzá az öreg asszony, s fölnyitva a szoba ajtaját, a két idegen egy sötétes konyhán keresztül, tágas, tiszta és a szomorú, ködös idő dacára, is elég világos szobába lépett. — Tessék helyet foglalni, — mondá Wehrmanné, — s tudtomra adni, mivel szolgálhatok! — téve kíváncsian hozzá. A magasabb nő izgatottan hullt egy közel álló székre, míg társnéja az ajtó közelében, Wehrmanné pedig hozzá közel, állva maradtak. Az idegen hölgy fölveté fátyolát, s a háziaszszony majdnem fölkiáltott a meglepetés miatt, midőn ez arcot látta, mely a halványságtól majdnem fakó szinnel birt, és szemeit kékes karikák szegték. Midőn Wehrmanné pár pillanatig hasztalan várta az idegen hölgy megszólítását s csodálkozva nézte az arcán kifejezett küzdést és izgatottságot, végre megszólalt : — Én nem tudom, mi hozta kegyedet hozzám, asszonyom, de gyanítom, hogy szokatlan dolognak kell annak lenni, mely önt, a magas rangú hölgyet, e szegény, elhagyatott helyre vezetésért . — Ön ismer engem ? — kiáltás fölriadva az idegen nő, s arca, ha lehetséges, még halványabb jön. A magas, szikár, komor arcú öreg háziasszony ajkait futó mosoly környezé egy percig, mely gúny és szánakozás vegyülete volt; de csak egy percig s aztán komoly, majdnem szomorú hangon mondá: „Nekem igen jó emlékező tehetségem van, asszonyom!“ Az ajtónál álló koros nő zavartan tekintett majd asszonyára, majd Vehrmannéra, kinek szemei vizsgálódva függtek a széken ülő hölgy vonásain. — Mindegy! — mondá rövid szünet után a magas hölgy, kit Vehrmanné szavai egy percre megrenditenek; — mindegy, ön szintúgy ismerhet, mint Bécsben bárki más; ha ismer, tudni fogja, miértjövök. Wehrmanné arca tiszta lap volt, melyen egyetlen olvasható betű sem látszott írva lenni, s a két nő hasztalan fürkésző e szigorú, komoly vonásokat. — Fogalmam sincsen róla, — mondá határozottan egy idő múlva. A fátyolos nő körülnézett a szobában. — Ki lakik önön kívül még e házban ? — kérdé hevesen. — Egyetlen szolgálóm s nehány mesterlegény, kik házam szegényes szobáit bírják bérben. A nő küzdeni látszék. — És hol van az a fiatal leány, kit ön hat hetes korától fölnevelt, s ki e napokban tölté be 17-dik évét ? — kérdé izgatottan. Wehrmanné meglepetve tekintett az úri hölgyret s fejében, mint arcán látszék, új emlékek merültek föl, melyekre eddig nem is gondolt. — E leány nincs többé nálam, — mondá elfogult, majdnem szomorú hangon. — Nincs! — kiáltá izgatottan a nő, — és hol van ? tud-e ön hollétéről számot adni ? — kérdé szigorúan. Wehrmanné arcán sértődés látszott. — Ott fönn a mindenhatónak igen! Másnak nem tartozom számadással! — viszonzá méltósággal. — Hagyjuk a nagy szavakat, — viszonzá türelmetlenül az úri nő, ki nyugodtságát lassankint visszanyerni látszék , s föltámadt benne szokott büszke modora, melyet a küzdés, izgatottság s a helyzet szokatlansága egy kis időre elnyomott nála. — Legyünk őszinték, — folytató határozott s ellentmondást nem tűrő hangon, — s ne akarjuk egymást tévútra vezetni; mindketten elég életismerettel bírunk, hogy arra egykönnyen nem fogunk lépni. Ön egy leánykát nevelt föl éveken keresztül, asszonyom, kit hat hetes korában egy nő hozott e házba, s azóta, bár nem mutatta magát, önt, a gyermeket s a nevelés minőségét folytonosan a legnagyobb figyelemmel kisérte. Wehrmanné önkéntelenül az ajtó felé tekintett, hol a másik fátyolozott nő állt, kit eddig még emmi figyelemre sem méltatott, de ki e pillanatban ismerősnek látszott előtte, s fejével helyeslőleg intett. (Folyt, köv.) A lelkész leánya. (Francia beszélj.) Irta : About. (Folytatás.) Ami Zsófi haragját tetőpontra emelte, az volt, hogy Addát a legnagyobb mérvben körülrajongva és imádva látta. Lauth kisassszony szépült, szemeiben sajátságos tűz égett. Zabolátlan beszéde és gúnyolódó modora tetszett az embereknek, mert ez ideig szokatlan volt a strasbourgi társaskörökben. Pastourian azt állíta, hogy Párisban divatos. Míg Adda napról-napra szebb lett, mint valami festő bimbó, Zsófi szép vonásai durvulni kezdtek. Szegényke csúnyának látta magát és szenvedett. Mintegy öt vagy hat hónap múlva jobb színben tűnt föl, midőn már a társalgó termek ajtai szűkebbek lettek