Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)
1870-02-25 / 38. szám
38-ik sz. Péntek, február 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 1. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Főtérre ... 7 ft — kr. Negyedény . 8 ft 50 kr. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. J&fi. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 2. cm. Hirdetési díj: Negyed hasábon petit aor.......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több,mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Éjfél után. Letűnnek már a csillagok az égről, Az enyhe álom még nem ringat el, Vak és borúi a néma láthatárra, Hol a szövetnek, mely deritse fel ? A könyvek könyve ? — nyitva áll előttem Ez és legále testimónium . Elolvasom, de nem világosinak Sem Mózes, sem az Evangélium. Oh ! máskép volt ez egykor, a midőn még Az édes ábránd karja ringatott. Máskép, midőn sejtelmeim ölében Lelkem nem ismert semmi bánatot. Midőn a holt természettel beszéltem, Miként a gyermek holt babáival, Azt hittem, hogy az erdő suttogása, A szél moraja túlvilági dal! Emlékszem rá még, akkor is viraszték S elmélkedem e szent szavak fölött; Fölszárnyalok a csillagok honába, Keresni azt, ki mindent összeköt. S álmomban láttam Jákob lajtorjáját, Mely földön állva istenhez vezet, És minden lépcsőn, minden halmon, völgyön Angyalra lelt az ifjú képzelet! S az angyalok nyájas, meghitt körében Felolvasám az Úr irott szavát," És összeforrt szavammal minden szellő, Minden parányból szent zsolozsma vált. Egy hang zengett a végtelen világban, Egy volt a vágy s a lét sugallata; Egy eszme volt, a melyet hirdetének A természet, a Szinaj s Golgota ! Miként amott, a hajnal bíborában A nap sugara im föllobbana, És szétözönlik lángja a sötétben, S zeng a pacsirta lelkesült dala : így láttam én a tudomány világát, Egy volt a földi és a mennyei. Izis szobrának fátyolét legyintve, Tudtam dalolni, tudtam sejteni! De vége már ez ideál-koromnak, Nem sejt a szív már, — tudni vágy az ész , S nem lát az ész ámitó délibábot, Merev szemekkel vak sötétbe néz. — Ne tűnjetek még csillagok az égről, E vak sötétben egy sugár elég! Csak egy sugár derengjen még szivemben, Csak egy sugár, ha már a láng kiég! Ritay: Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Írta: Beniczky-Bajza Lenke. (Vége.) — Kisasszony! — mondá, habozva ejtvén ki szavait. — én Ferenc barátom szavai után ítélve, azt hiszem, hogy ön csak azért fogadja el az ezredes kezét, miként bizonytalan állásától meneküljön, s azt cselekszi, mit helyzetében mindenki tenne, sőt korunkban a legtöbb és legjobb állású leányok tesznek : elfogadja az ajánlatot, csakhogy férjhez menjen, előítélettel viseltetvén a vén leányság iránt. Tehát ez a hit bátorít engem egy különösnek látszó ajánlat tételére, de mely már hetek óta egyik legfőbb óhajtásom, hogy t. i. megkérjem kezét, s fölajánljam kegyednek az enyémet. Alig ejté ki e szavakat Viktor, s a termet egy éles, kétségbeesett sikoltás metszé keresztül, és Irma élettelenül rogyott a szőnyegre, míg a báróné megdermedve állt helyén, lábai a földhöz gyökereztek, s halvány arcán könyek omlottak alá. Ferenc és Helén Irmához siettek, Viktor a legnagyobb zavarban állt helyén, Csermey pedig Herminhez lépett, s vad, gúnyos kárörömmel hajolt hozzá. — Ez a büntetés, — sugá neki, Irmára mutatva, — emlékezzék az én húsz évi kínjaimra és szenvedéseimre és arra, hogy van egy biró fölöttünk, ki azt tudta, látta és nem hagyta büntetlenül. A báróné halálsápadtan tekintett rá s hevesen küzdeni látszott, de ajka szorosan zárva maradt, és a vádló szavakat felelet nélkül hagyta. Irma ezalatt magához tért, s hevesen utasított vissza minden segítséget; egyedül, ingadozó léptekkel és földúlt vonásokkal hagyta el a termet, hol a legnagyobb feszültség uralkodott eltávozta után. A báróné kimerülten rogyott egy székbe, s Viktorra függeszté szemeit. — Ön tehát komolyan megmarad azon szándéka mellett, hogy Helént nőül vegye ? — kérdé komoran. — Ha Helén kisasszony beleegyezik! — viszonzá az ifjú, azt igen kellemetlenül érzé magát a báróné tekintete alatt. — Köszönöm uram nagy kitüntetését, de én azt el nem fogadhatom! — mondá Helén. — A kisasszony Csermeynek ígérte már kezét! — téve hozzá Ferenc. A báróné ezalatt egy levelet vont ki zsebéből s szétbontá azt, és Helénnek közeledést intve, elébe tártá az iratot. — Az ön írása ez ? — kérdé tőle. A leány meglepetve olvasá a sorokat, s majdnem reszketve mondá: — Wehrmannénak irt búcsúlevelem. Hogyan jutott ez az ön kezeibe, báróné ? — Ezredes úr! — kezdé ünnepélyesen Hermin, — nincs többé ok, hogy miért titkoljam tovább ön előtt Heléne kilétét; ő az ön gyermeke, kit húsz év óta rejtve tarték, megbüntetni akarván azon könnyelmű játékért, melyet velem űzött, s mely által a fiatal leány szerelmét kinyervén, cserben hagyta azt, és egész éltére szerencsétlenné tévé. Most — folytatá, Viktorra szögezvén szemeit s könyök és keservtől elfojtott hangon — látom, hogy ön nem volt oly hibás és bűnös, miként azt akkor és azóta hittem; a múlt percek meggyőztek arról, hogy ön nem az egyetlen férfi, ki a női szivekkel játékot űz, s ki azt a szenvedésnek lelkiismeret nélkül dobja martalékul. Zárja leányát karjaiba, és örökre isten önökkel! E szavak után büszkén egyenesedett föl s lépdelt végig a termen ; de bármint igyekvék is nyugodtnak látszani, léptei ingadoztak, s midőn a folyosóra lépett és az ajtót behúzta maga után, egy közeli ablak vasába fogazott, hogy össze ne rogyjék, érzelmei, keserve, és tán szégyenének súlya alatt. Ezalatt a teremben a legkülönösb hangulat uralkodott. Ferenc és Viktor egymás mellett álltak, s Csermey és Helénre függeszték szemeiket, kik érzelmeikkel küzdve, nem mertek egymáshoz közeledni, s a leány égő arccal, lesütött szemekkel, és szomorú arccal állt helyén. — Gyermekem! — kezdé végre Csermey, érzéstől reszkető hangon; — azt hiszem, eltaláltad, hogy a néhány nap óta folyó házassági ajánlat sat. kicsinált dolog volt, hogy a bárónét az előbb tett vallomásra kényszeritsük, mi végre, húsz év eltelte, s részemről s talán részedről is, sok szenvedés után, sikerült. E különös történet részleteit majd később közlöm veled, s most engedd, hogy szivemhez szorítsalak, és félig még ismeretlenül bár, de anyád képmását szeressem benned. De Helén nem mozdult. Lángoló arccal és elfojtott lélekzettel állt helyén, anélkül, hogy szemeit fölemelte vagy atyjához sietett volna. — Atyám ! — sohajtá alig hallhatóan , — kérem uram, mondja meg nekem, ki volt anyám. Szerette-e ön őt, él-e vagy meghalt, miért taszította el magától gyermekét, boldogságát, tudom, hogy nem , de legalább azt szeretném tudni, hogy nem hozott-e szégyent rá születésem. Csermey szomorúan mosolygott s midőn Helénhez lépve annak reszkető kezét megragadá, szemében könyek tündököltek és vonásain nagy meghatottság látszott. Gyermekem! — mondá rezgő hangon, — anyád törvényes és imádott nem volt, ki nekem néhány hónapi boldogságot nyújthatott csak és hoszszú hosszú, kint okozott halálával, mely azon órában vette el életét, melyben te először az életbe léptél. S igy sem szégyent, sem boldogságot nem okozhattál neki; de légy nyugodt, te nekem törvényes gyermekem és szeretett leányom vagy. Midőn az ezredes szavait bevégzé, Helén egy örömsikoltással borúlt karjaiba, és ölelkezés alatt örömkönyeket sírtak. — És most, — mondá Ferenc a leányhoz lépve, — miután ön visszanyerte nevét és szüleit s azon kifogása férjhezmenetelére nézve, mit tegnap mondott nekem nem lehet, — tehát arra kérjük Viktorral együtt: határozzon saját sorsa és sorsunk fölött. Helén kibontakozott atyja karjaiból, s könytől ázott arcát Ferenchez emelve, szerelemmel tekintett reá, azután Viktorhoz fordult. A kegyed ajánlatát — mondá kezét nyújtván a halvány ifjúnak ki feltűnő izgatott és szomorúnak látszott, — mint már előbb is mondám, el nem fogadhatom, bár igen nagy kitüntetés az ráám nézve; én önt alig ismerem, és nem szerethetem, mert egymást szeretek forrón, véghetetlenül, és ez Ferenc ki engem viszont szeret, s kinek legfőbb föladatom leend meghálálni azon sok jót, mit velem, mint szegény elhagyatott idegen s ismeretlen leánynyal elkövetett; — folytatá s szerelemmel nyujtá neki kezét — robbant szenvedélylyel szoktá őt karjai közé. Viktor némán hajta meg magát, és vonásán keservvel s egyetlen szó nélkül hagyá el a termet, és nem sokára a kastélyt, hol viszont szerelmet nem talált, s csak boszút, keservet és közönyösséget hagyott maga után. Néhány óra múlva négyes fogat állt a lépcsők aljánál, s Ferenc némán vezeté le testvérét a kocsihoz, mig mellettük a kisirt szemű halvány Irma haladt a komorna által követve. Midőn a kocsiba ültek, Ferenc ismételve szokta meg a szegény fiatal leány kezét. —■ Vigasztalódjál, sugá neki, de Irma könynyes szemekkel tekintett reá, midőn a lovak megindultak, s a hintó elrobogott. Ferenc vendégeinek távozta után sietve futott föl a lépcsőkön s be a terembe, hol Helén az ablaknál állt és a kocsi után nézett. Ferenc hátulról átkarolá őt, és keblére szokta a déli termetű leányt, ki szerelemmel tekintett reá. — Most elmondja nekem történetemet, tulajdonképen szüleim történetét, kérdé ? — Beszéljünk most szerelmünkről, — viszonzáse-