Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)

1870-02-25 / 38. szám

38-ik sz. Péntek, február 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 1. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Főtérre ... 7 ft — kr. Negyedény . 8 ft 50 kr. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. J&fi. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. az. 2. cm. Hirdetési díj: Negyed hasábon petit aor.......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ez újévre ajánl­juk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára féléven­­kint csak egy forinttal több,mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Éjfél után. Letűnnek már a csillagok az égről, Az enyhe álom még nem ringat el, Vak és borúi a néma láthatárra, Hol a szövetnek, mely deritse fel ? A könyvek könyve ? — nyitva áll előttem Ez és legále testimónium . Elolvasom, de nem világosinak Sem Mózes, sem az Evangélium. Oh ! máskép volt ez egykor, a midőn még Az édes ábránd karja ringatott. Máskép, midőn sejtelmeim ölében Lelkem nem ismert semmi bánatot. Midőn a holt természettel beszéltem, Miként a gyermek holt babáival, Azt hittem, hogy az erdő suttogása, A szél moraja túlvilági dal! Emlékszem rá még, akkor is viraszték S elmélkedem e szent szavak fölött; Fölszárnyalok a csillagok honába, Keresni azt, ki mindent összeköt. S álmomban láttam Jákob lajtorjáját, Mely földön állva istenhez vezet, És minden lépcsőn, minden halmon, völgyön Angyalra lelt az ifjú képzelet! S az angyalok nyájas, meghitt körében Felolvasám az Úr irott szavát," És összeforrt szavammal minden szellő, Minden parányból szent zsolozsma vált. Egy hang zengett a végtelen világban, Egy volt a vágy s a lét sugallata; Egy eszme volt, a melyet hirdetének A természet, a Szinaj s Golgota ! Miként amott, a hajnal bíborában A nap sugara im föllobbana, És szétözönlik lángja a sötétben, S zeng a pacsirta lelkesült dala : így láttam én a tudomány világát, Egy volt a földi és a mennyei. Izis szobrának fátyolét legyintve, Tudtam dalolni, tudtam sejteni! De vége már ez ideál-koromnak, Nem sejt a szív már, — tudni vágy az ész , S nem lát az ész ámitó délibábot, Merev szemekkel vak sötétbe néz. — Ne tűnjetek még csillagok az égről, E vak sötétben egy sugár elég! Csak egy sugár derengjen még szivemben, Csak egy sugár, ha már a láng kiég! Ritay: Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Írta: Beniczky-Bajza Lenke. (Vége.) — Kisasszony! — mondá, habozva ejtvén ki szavait. — én Ferenc barátom szavai után ítélve, azt hiszem, hogy ön csak azért fogadja el az ezredes kezét, miként bizonytalan állásától meneküljön, s azt cselekszi, mit helyzetében mindenki tenne, sőt korunkban a legtöbb és legjobb állású leányok tesz­nek : elfogadja az ajánlatot, csakhogy férjhez men­jen, előítélettel viseltetvén a vén leányság iránt. Te­hát ez a hit bátorít engem egy különösnek látszó ajánlat tételére, de mely már hetek óta egyik leg­főbb óhajtásom, hogy t. i. megkérjem kezét, s föl­ajánljam kegyednek az enyémet. Alig ejté ki e szavakat Viktor, s a termet egy éles, kétségbeesett sikoltás metszé keresztül, és Irma élettelenül rogyott a szőnyegre, míg a báróné meg­dermedve állt helyén, lábai a földhöz gyökereztek, s halvány arcán könyek omlottak alá. Ferenc és He­­lén Irmához siettek, Viktor a legnagyobb zavarban állt helyén, Csermey pedig Herminhez lépett, s vad, gúnyos kárörömmel hajolt hozzá. — Ez a büntetés, — sugá neki, Irmára mu­tatva, — emlékezzék az én húsz évi kínjaimra és szenvedéseimre és arra, hogy van egy biró fölöttünk, ki azt tudta, látta és nem hagyta büntetlenül. A báróné halálsápadtan tekintett rá s hevesen küzdeni látszott, de ajka szorosan zárva maradt, és a vádló szavakat felelet nélkül hagyta. Irma ezalatt magához tért, s hevesen utasított vissza minden segítséget; egyedül, ingadozó léptek­kel és földúlt vonásokkal hagyta el a termet, hol a legnagyobb feszültség uralkodott eltávozta után. A báróné kimerülten rogyott egy székbe, s Vik­torra függeszté szemeit. — Ön tehát komolyan megmarad azon szán­déka mellett, hogy Helént nőül vegye ? — kérdé komoran. — Ha Helén kisasszony beleegyezik! — vi­­szonzá az ifjú, azt igen kellemetlenül érzé magát a báróné tekintete alatt. — Köszönöm uram nagy kitüntetését, de én azt el nem fogadhatom! — mondá Helén. — A kisasszony Csermeynek ígérte már kezét! — téve hozzá Ferenc. A báróné ezalatt egy levelet vont ki zsebéből s szétbontá azt, és Helénnek közeledést intve, elébe tártá az iratot. — Az ön írása ez ? — kérdé tőle. A leány meglepetve olvasá a sorokat, s majd­nem reszketve mondá: — Wehrmannénak irt búcsúlevelem. Hogyan ju­tott ez az ön kezeibe, báróné ? — Ezredes úr! — kezdé ünnepélyesen Hermin, — nincs többé ok, hogy miért titkoljam tovább ön előtt Heléne kilétét; ő az ön gyermeke, kit húsz év óta rejtve tarték, megbüntetni akarván azon könnyel­mű játékért, melyet velem űzött, s mely által a fia­tal leány szerelmét kinyervén, cserben hagyta azt, és egész éltére szerencsétlenné tévé. Most — foly­­tatá, Viktorra szögezvén szemeit s könyök és ke­servtől elfojtott hangon — látom, hogy ön nem volt oly hibás és bűnös, miként azt akkor és azóta hittem; a múlt percek meggyőztek arról, hogy ön nem az egyetlen férfi, ki a női szivekkel játékot űz, s ki azt a szenvedésnek lelkiismeret nélkül dobja martalékul. Zárja leányát karjaiba, és örökre isten önökkel! E szavak után büszkén egyenesedett föl s lép­delt végig a termen ; de bármint igyekvék is nyu­­godtnak látszani, léptei ingadoztak, s midőn a fo­lyosóra lépett és az ajtót behúzta maga után, egy közeli ablak vasába fogazott, hogy össze ne rogy­jék, érzelmei, keserve, és tán szégyenének sú­lya alatt. Ezalatt a teremben a legkülönösb hangulat ural­kodott. Ferenc és Viktor egymás mellett álltak, s Csermey és Helénre függeszték szemeiket, kik ér­zelmeikkel küzdve, nem mertek egymáshoz köze­ledni, s a leány égő arccal, lesütött szemekkel, és szomorú arccal állt helyén. — Gyermekem! — kezdé végre Csermey, ér­zéstől reszkető hangon; — azt hiszem, eltaláltad, hogy a néhány nap óta folyó házassági ajánlat sat. kicsinált dolog volt, hogy a bárónét az előbb tett vallomásra kényszeritsük, mi végre, húsz év eltelte, s részemről s talán részedről is, sok szenvedés után, sikerült. E különös történet részleteit majd később közlöm veled, s most engedd, hogy szivemhez szo­rítsalak, és félig még ismeretlenül bár, de anyád kép­mását szeressem benned. De Helén nem mozdult. Lángoló arccal és el­fojtott lélekzettel állt helyén, a­nélkül, hogy szemeit fölemelte vagy atyjához sietett volna. — Atyám ! — sohajtá alig hallhatóan , — ké­rem uram, mondja meg nekem, ki volt anyám. Sze­­rette-e ön őt, él-e vagy meghalt, miért taszította el magától gyermekét, boldogságát, tudom, hogy nem , de legalább azt szeretném tudni, hogy nem hozott-e szégyent rá születésem. Csermey szomorúan mosolygott s midőn Helén­­hez lépve annak reszkető kezét megragadá, szemé­ben könyek tündököltek és vonásain nagy megha­tottság látszott. Gyermekem! — mondá rezgő hangon, — anyád törvényes és imádott nem volt, ki nekem né­hány hónapi boldogságot nyújthatott csak és hosz­­szú hosszú, kint okozott halálával, mely azon órában vette el életét, melyben te először az életbe léptél. S igy sem szégyent, sem boldogságot nem okozhat­tál neki; de légy nyugodt, te nekem törvényes gyer­mekem és szeretett leányom vagy. Midőn az ezredes szavait bevégzé, Helén egy örömsikoltással borúlt karjaiba, és ölelkezés alatt örömkönyeket sírtak. — És most, — mondá Ferenc a leányhoz lép­ve, — miután ön visszanyerte nevét és szüleit s azon kifogása férjhezmenetelére nézve, mit tegnap mondott nekem nem lehet, — tehát arra kérjük Viktorral együtt: határozzon saját sorsa és sorsunk fölött. Helén kibontakozott atyja karjaiból, s könytől ázott arcát Ferenchez emelve, szerelemmel tekintett reá, azután Viktorhoz fordult. A kegyed ajánlatát — mondá kezét nyújtván a halvány ifjúnak ki feltűnő izgatott és szomorúnak lát­szott, — mint már előbb is mondám, el nem fogad­hatom, bár igen nagy kitüntetés az ráám nézve­; én önt alig ismerem, és nem szerethetem, mert egy­mást szeretek forrón, véghetetlenül, és ez Ferenc ki engem viszont szeret, s kinek legfőbb föladatom leend meghálálni azon sok jót, mit velem, mint sze­gény elhagyatott idegen s ismeretlen leánynyal elkö­vetett; — folytatá s szerelemmel nyujtá neki kezét — robbant szenvedélylyel szok­tá őt karjai közé. Viktor némán hajta meg magát, és vonásán keservvel s egyetlen szó nélkül hagyá el a termet, és nem sokára a kastélyt, hol viszont szerelmet nem ta­lált, s csak boszút, keservet és közönyösséget ha­gyott maga után. Néhány óra múlva négyes fogat állt a lépcsők aljánál, s Ferenc némán vezeté le testvérét a kocsi­hoz, mig mellettük a kisirt szemű halvány Irma ha­ladt a komorna által követve. Midőn a kocsiba ültek, Ferenc ismételve szok­ta meg a szegény fiatal leány kezét. —■ Vigasztalódjál, sugá neki, de Irma köny­­nyes szemekkel tekintett reá, midőn a lovak meg­indultak, s a hintó elrobogott. Ferenc vendégeinek távozta után sietve futott föl a lépcsőkön s be a terembe, hol Helén az ablak­nál állt és a kocsi után nézett. Ferenc hátulról átkarolá őt, és keblére szok­ta a déli termetű leányt, ki szerelemmel tekintett reá. — Most elmondja nekem történetemet, tulajdon­képen szüleim történetét, kérdé ? — Beszéljünk most szerelmünkről, — viszonzáse-

Next