Fővárosi Lapok 1870. március (41-66. szám)

1870-03-27 / 63. szám

előtt, görög vagy római ifjú borul anyja keblére, ki szeretetteljesen átöleli; az ifjúhoz simul még egy eb is, a hőség jelképe. Elég költői fölfogással van te­hát előállítva az eszme, hogy a szerelemnél állan­dóbb az; anyai szeretet. Megértjük, hogy az amoret­­tektől szállított alak az ifjú hűtlen kedvese, ki min­den virágot letép, mely útjába akad. A festész érez­te, hogy azt az elvet nem költői kimondani, miképp: a szerelemnél állandóbb az anyai szeretet, azért speciális esetet hozott fel, mely az ábrázolt egyének­re illik. De ily speciális földi eseteknél az amorettok szerepeltetése (melyek nyilacskáik hegyét ugyan­csak csatakészen tartják a szép nő szive ellen) nagy költői szabadalom, kivált ha látjuk, hogy e mezte­len szépség mily földi teremtés, és mily kirívó ka­­cérsággal tekint egyik szeme­ zugából a lent hagyott ifjúra. Mindazáltal két vagy három gyerkőc amo­­rette elröpíti, mint a pelyhet. Delaunay festménye: „ A pestis Rómában“, ha­tásos mű. Fölfogás tekintetében azonban itt is talá­lunk naivságot. Néphagyomány szerint: a döghalál alatt a halál angyala szárnyalt Róma utcáin, s dár­dájával annyiszor szúrt a házak kapujába, a­hány áldozatot akart onnan elragadni. A festményen is látjuk a halál angyalát, de a művész a pestis öldök­­lési borzalmára azt is elő akarta tüntetni, hogy a ha­lál angyalának igen sok dolga volt, annyi sok, hogy ezt maga el sem végezhette; adott tehát mellé egy alvilági biztost, egy szikár, igen jól festett alakot, mely a halál angyala ujj mutatására üti a kapukba dárdáját. E festményen megtámadhatjuk még a szür­ke egyhangúságot, a levegő indokolhatlan sötétségét s a többiről aztán elismeréssel szólhatunk. Róma egyik utcája tárul elénk, szerteszét heverő alakok­kal, utcasarkon fetrengő haldoklókkal, míg elöl az öldöklés angyala végzi segédjével szörnyű jelölését. Az utca háttere messzire nyúlik, s az egészen népte­­len , csak az előtérben vannak kisebb csoportok, s oldalt látszik egy templom lépcsőzete, melyen pro­­cessió lépdel alá. Az alakok kevés vonással és kevés szinnel vannak festve, de kifejezők. — A kép jutal­mat nyert Münchenben. Bertrand-tól kellemes modorban festve látunk egy fiatal holt leányt, kit a tenger dobott a partra. Szépen rajzolt és bravourral festett alak, oly szobrá­­szi helyzetben,mintha nem is a hullámok dobták volna ki. Hogy a képnek még nagyobb hatása legyen, em­lékezetbe van hozva Pál és Virginia szomorú tör­ténete, s a kép címe: „Virginia halála.“ M o n c­h a b­­­on-tól egy nagy oltárképet látunk, mely az angyalok által égbe emelt halott Mózest ábrázolja. Szép angyali arcok, jó rajz és biztos ecset­kezelés legkiválóbb tulajdonai e képnek, mely mű­vészettel van alkotva. — Fid­el „Bertalan éje“ figyelmesen dolgozott kép, s francia képes lapok metszvényben közölték akkor, midőn Páriában érmet nyert. Kisebb mű, s főérdeme a művészi technikában van. Holdas éjben látunk egy utcát, melyben vad harcosok krétával vonnak keresztet a hugenották házainak kapujára. A homály és az abban mozgó sötét alakok előállítása biztos ecsetet ismertet meg velünk. A legkedvesb képek egyike Wéber Adolfé (Páris), mely azt a jelenetet ábrázolja, midőn Narciss megpillantja képmását a patakban és egész szerelemmel bámulja, míg kedvese, Echo, fájda­lommal és ártatlan féltékenységgel szegzi szemeit Narcissra. A többi francia művek közül megemlítjük még Brown-tól: „I. Napoleon 1815. jun. 17-én este,“ a­mint ütközet után a csatatéren végig tekint. (A francia császár tulajdona) Néhány jó ló és helyesen festett alak van rajta, s az egésznek semmi mélyebb értelme sincs, csak hogy a császár szemlét tart. Bence egy jelenetet festett a mexikói csatákból. Ez nagy, de üres kép. Az életképek közt sok csinos van, s látunk több idillt is. Ez utóbbiak közt Ranviere a legna­gyobb, de lapos alakjai miatt — melyekben alig van domborító árnyalat — csak harmadrendű fest­mény. Giraud „Bikaviadal alatt“ című képén szép spanyol alakokat látunk. Ugyancsak tőle van egy szép genrekép, mely tekéző parasztokat ábrázol. Guillaumet „Szántó beduinjai“ erőteljesen festvék, de az ég és hegyek tarka-barkasága rontja a hatást. Nagy bravourral van festve Gautier „Sz. Se­bestyéné“, a­mint megnyilazva, egy fatörzshöz­ kötve áll. De a bonctani hűség nem mindig szép s az ide­alizálásra az emberi idomok előállításánál mindig szükség van. Ezt nem zárták szem előtt a tárlaton képviselt francia festők, s ezért Dubois „Dianná“­­ja is csak közönséges nőalak, és nem a mytholo­­giai eszményi szűz. A természet tökéletes lemáso­lása Poncet-nek már nem ártott ennyire, mert „a furulyázó pásztor fiú“-ban (tetőtől talpig mezítláb) csak közönséges pásztorfiút kívánt bemutatni. (E szép festmény ára 8000 frtra van téve). Az olasz művészektől nagyobb művet egyet sem látunk, sem pedig nagyobb kompozíciójú tár­gyakat. A színek tömörebb alkalmazása, az árnyak és világítás gondosabb beosztása azonnal megkülön­böztetik ezeket a franciáktól. Legelső helyen említjük meg­ Squercina két női arcképét. Mindkettő antique olasz modorban van festve, igen nehéz és nagyszorgalmú techniká­val. A sárgás-barna árnyékolás azonban, igen túlvitt hajhászása a régi mesterek modorának. Egyik arc­kép 5000 frt. Carlini hévtejes modorát több festményben mindig változatosan látjuk. Azon a ké­pen, midőn Fra Mauro szerzetestől az általa készített földkép másolatát kéveti a francia kormány: az éles világítás; egy másikon (az olaszok 1502 ben aján­latot tesznek a szultánnak a suezi földszoros átmet­szésére) a színek élénksége; a harmadikon (egy in­­quisitionális jelenet) az árnyak helyes felosztása az uralkodó fővonások. Bécsiektől alig van három-négy kép- Ezek közt azonban kettő kitűnő. Egyik Hansch tájképe, nyugvó nappal, melynek ragyogó és vöröses sugarai a fák lombjai közt játszanak. A másik egy nagy csa­takép L’A 11 e m­an­d tól, e jeles művésztől, ki a holsteini hadjáratból az oeversei csatát festette le. Voltaképen a csata zav­­arának csak legszélső gyű­rűit látjuk : a tábori törzskart, Gablenz tábornagy­­gyal, aztán sebesülteket és vonuló katona­csapa­tokat. Mind a tömegek, mind az egyes alakok fesz­telenül és élénken rajzolvák. Mozgalom van a hó­lepte térségen, s a mozgás egyes hullámai az ele­nyésző csapatokkal az ütközet füstjellegében vesz­nek el. Magyar művészek — mint említők — csak kis számmal vannak képviselve. De érdekesek Than Mórnak azon 10—12 darabra menő kartonjai (szén­rajz,­ melyeket a múzeum számára készit. Monumen­tális rajzok ezek, történelmünk művelődési mozzana­taiból összeállítva. A ciklust ősmagyar alakok nyit­ják meg, kik a szántás-vetéshez készülnek. Aztán egyenként következnek a legkiválóbb történeti moz­zanatok : István megkereszteltetése; sz. László, kit a keresztes hadak küldöttsége a vezérséggel kínál meg; Kálmán király, a mint tiltó mozdulatot tesz a máglya felé, melyhez egy boszorkányt kötöttek; II. Endre, midőn az arany-bullát aláírja; a tatárpuszti­tás, s nyomban rá nagy Lajos, Hunyadi János, Má­tyás király, tudósai közt; aztán Zrínyi a költő, Ti­­nódy, Pázmány irodalmunk világából; Mária Teré­zia A legutósó kartonok mind műveltségi mozzana­tok : Széchenyi Ferenc a múzeum alapító levelével, József nádor stb. Az utósó kartonlapon látjuk Pe­tőfit, Kossuth­ot (a 48-diki törvényeket magasra emelve,­ középen Széchenyi ül, mellette Deák; egy fülkében van Kazinczy szobra; a jobboldali csoport­ban állanak: Damjanich és Perényi. Minden históriai alak körül festői csoportok vannak mindenütt. Festészetünket még a következők képviselik: Markó Ferenc, Markó Károly, Klimkovits, Schaffer Béla, Wagner Sándor (aquarell), Molnár József, kitől egy szép, sziklás tájkép van kiállítva, stb. A fiatal festészek közül: Valentini, Révész György, Paál László, Mészöly Géza és B­ö­h­m P­á­l. Ez utóbbinak igen szép életképe van. Három parasztfiút tüntet föl, kik a „három király napjára“ maskarába öltöz­ködnek, szakált kötnek, bekormozzák magukat, stb. Az apa, anya, s még többen kedélyes arccal gyönyörködnek a nagy erőfeszítésen. Igen sikerült a már felöltözött gyermek, ki bő ruhájában naiv hü­lyeséggel áll a középen. Festőjében humor és nem mindennapi tehetség van. Az itt elmondottakon kívül is van még több figyelemreméltó, csinos festmény. Átalában az egész kiállítás olyan, minőt csak ritkán láthatunk. Remél­hető tehát, hogy a közönség részvéte lehetségessé teszi, hogy e kiállítások mindig változatosabbak le­gyenek, s Pesten valahára létesíteni lehessen oly ki­állítást, mely a többi nagyobb városokéval egy szín­vonalon áll. — 265 „A kétkedő.“ (Vígjáték 2 felv. irta Bérczik Árpád. Első előadása márc. 25-én a nemzeti színházban.) (D.) Ha igazságosak akarunk lenni e mű iránt : nem külső sikerét kell tekintenünk, hanem a benne nyilvánuló törekvést. Ugyanis először történt most, hogy Bérczik Árpád színpadi tarka életkép-füzér helyett (minők „A fertály-mágnások“ és „Népsze­rűség“,)vagy dialogizált adoma helyett (minő „A szel­lemdús hölgy“) jellem-vígjátékot igyekezett írni. Sardou helyett Moliéret vette mintaképül, még­pe­dig a nagy francia mester legszövevényesb jellemű hősét, a „Mizantrop“-ot, melyben épp úgy az elmé­leti bölcselem jön komikus összeütközésbe a szívvel, mint Bérezik „Kétkedő“-jében. Hozzá kell tennünk, hogy Berczik egyátalában nem utánzott, hanem csak példány nyomán indult, s ha ez első kísérletben nem is volt még elég szerencsés, miután hőse jellemének fejlődését nem bírta elég élénken kidomborítani s igen gyér — mondhatni szegény — cselekvényt adott; de törekvése elismerést érdemel, főleg a kri­tika részéről, mely nem annyira a csillogó hatásokat keresi a művekben, mint inkább a tragikum vagy komikum magvait. A komikai magv kétségkívül megvan e mű­ben, csak hogy nem fejlődött ki életerős vígjátékká, sőt maga a jellem — mely képviseli — sem dombo­­rult ki általa határozottan. Inkább csak a törekvés dicsérendő tehát, mint a siker. A másik, a­mit elis­meréssel kell említenünk, az, hogy Bérezik e vígjá­tékot gondosabb nyelven írta, mint a többit. Az a könnyű szeszélyes tárca-styl, mely elébbeni művei­nek irályát igen sokszor pongyolává tette, most kissé gondosabb s az alakokhoz mért nyelvnek adott he­lyet. A versek ugyan nem hibátlanok, de igen sok­szor élezetten, tömören, kifejezőleg folynak. Kétségkívül e két elismerésre méltó törekvés (a komikai alapeszme és gondosabb nyelv) bírták rá a drámabírálókat, hogy előadásra ajánlják e mű­vet, bár — gyér cselekvénye, az indokok ziláltsága s a fő női alak szenvedőlegessége folyán — nem ígér­hettek neki élénk színpadi hatást. A mű hőse egy fiatal kétkedő: Belizár Lajos (Feleki), ki noha élénk szívvel és természettel bir, miután vagyonát elkölté s lelkileg is csalódott, egy félszeg elméletnek engedi át magát: szivét elzárja minden fölindulástól, főkép pedig a szerelemtől, melyet nagy gyarlóságnak tart. E rendszer azonban csak erőszak szivén, s ebből fejüikt ki komikuma. Mint alap, ez jól van kigondolva, de nincs biztos kézzel kivive; s Feleki pedig, ki a Moliére „Mizan­trópjának ellenmondásos lényét sem bírta komi­­kailag kikerekíteni, ezt a kétkedőt nagyon unal­massá tette. Szerdahelyinek jobban sikerülhetett volna. Van a műben egy derült, öreg úr, Pallagos (Szigeti), ki az ifjú embert ki akarja gyógyítni lelki hypochondriájából, és pedig úgy, hogy szép özvegy rokonával, Adéllal (Prielle Kornélia) kívánja össze­házasítani. Adél bele is szeret Lajosba, ki szintén érdeklődni kezd, hanem hiába, az elv azt kívánja, hogy őt ne érdekelje senki. E küzdelem aztán hol előre húzza, hol hátra rántja, a szerint, a­mint szív vagy a rendszer vesz rajta erőt. Mikor Adél el akar utazni, akkor Belszár szeretni kezd; mikor pedig Adél marad, akkor megint csak philosophál. Látván azonban, hogy Adél mennyire hat rá, nehogy rend­szere tönkre menjen, ő maga akar elutazni, de e szándékában megzavarja a könnyűvérű Zavardy Henrik (Szerdahelyi), ki nem ismerve Belizár valódi érzelmét, gondatlanul beszéli el neki, hogy ő elem­jén Blankának (Lendvainé), Adél húgának udva­rolt, de miután ez játéknak vette az egészet: most Adél szívét akarja meghódítani. S noha e fiatal le­gény igen széllel bélelt szétcsap, kiben nem igen van indokolva az, a­mit Adél gondolkozásában elő­idéz : a kétkedőt rögtön féltékenynyé teszi. E fél­tékenységből azonban csak egy új töprengés válik: annak meggondolása t. i., hogy Adél gazdag, ő (a kétkedő) pedig szegény, s miután ily frigy úgy sem lehetne szerencsés, közönyösen válik meg a szép özvegytől, hogy elutazzék. Henrik most ütni akarja a vasat, de Pallagos bácsi (a Belizár vidor gondviselése) megakadályozza a négyszemközti beszélgetést. Adél pedig, kit Beli­zár szeszélyes magatartása boszant, hajlani kezd Henrikhez (a­mivel a néző előtt nagy csorbát üt magán) s megígéri, hogy majd válaszolni fog neki. S jön Blanka, a­ki minden áron szeretne egy szerel­mes levélhez jutni, mivel a növeldéből kilépve, barát­női egy nagy légyottot tűznek ki azzal a remény­nyel, hogy akkor már vagy szerelmes levelet, vagy jegygyűrűt mutathatnak föl egymásnak. Blankának egyik sincs, s rösteli, hogy nincs. Ekkor Henrikre gondol, kivel meghasonlott, s hogy szerezzen azt, a­mi nincs, engesztelő sorokat ír neki,­­ merő gyer­mekességből. Henrik megkapja e levelet, s mivel a fölhevülések embere, szerelmes phrázisokkal vála­szol rá. E közben pedig Belizár világért sem utazott el, hanem visszasompolyog Adélhoz, korántsem a szerelem miatt (a­mint elhiteti magával), hanem bo­­szantani akarja a nőt, kitől nem tud szabadulni. Föl is boszantja hideg gúnyjával annyira, hogy Adél azonnal ír — és pedig kedvezőleg — Henriknek, a­mivel a néző előtt ismét nagyot csorbít magán. E levelet Belizár minden áron vissza akarja kerítni, de Henrik csak a kis­lány levelét adja át Pallagos bácsinak, s Belizár azt eltépi, gondolván, hogy benne az Adélét tépte szét Mindamellett Belizárt ismét elfogja a kétség, megint nem hisz Adélnak, mert hisz ő levelet írt­a másnak. Adél valóban azt is mondja neki, hogy mivel nem játszhatik adott és leírt sza­vával : ő neki már Henrikének kell lennie, Belizárt pedig távozásra kéri föl. Erre a kétkedő megtörik, a rendszer porba omlik, s térdre esés, szerelmi val­lomás következik. Henriket pedig könnyű sarokba szorítni a Blankához írt phrázisokkal; ő pórul jár, s hogy kudarcát leplezze, Blanka kezét kéreti meg, melyhez a szép özvegytől egy évi határidő kitűzésé­vel kap reményt; Belizár pedig Adél keblére borul, mondván, hogy neki hisz. A vígjátéknak kétségkívül van alapeszméje, központja, hőse. A kétkedő jelleme fejlődik is, csak hogy komikailag nem eléggé érdekes. Tétovái, visszaesései nincsenek elég erővel festve, s őszintén

Next