Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)

1870-05-01 / 92. szám

legidősebb nő, szívélyesen magához ölelve a leányt, s aztán hasonló nyájassággal ennek anyját. — Az istenért, kedves mama ! — suttogá Clo­­tilde , — fizesd ki mihamarabb azt az embert ! A szép asszony valóban csaknem megfeledke­zett adósságáról s szemrehányást tett magának, hogy csak egyetlen percre is megfeledkezett kötele­zettsége felöl. — Kedves Thusnelda! Van nálad aprópénz ? — kérdé sürgetve. De az e néven szólított koros nő kénytelen volt bevallani, hogy ő lesz elfelejtett pénzt venni magához. Azonban Frigyes inasnál mindig volt rendelkezésre álló pénz. De fájdalom ! Frigyes már a kocsihoz ment a bőröndökkel, s hamarjában nem lehetett elő­­keríteni. — Okvetlenül pénzt kell szerezni, vagy válta­ni ! — szólt a szép asszony. — Nos akkor add ide azt a bankjegyet, majd fölváltatom én a pénztárnál ! — szólt Thusnelda. — A koros nő, mint legtapasztaltabb, átvette a pénzje­gyet s az épület felé irányzó lépteit, a nélkül, hogy még csak gyanította volna is, mi baj van. Mig ő méltóságteljes léptekben a pénztárhoz ért, éles fütty hangzott föl s a vonat tovarobogott. Egy fiatal fő ■ volt még egyszer látható és egy kalappal való üd­vözlés, s a közelebbi pillanatokban már csak a ko­csik távolodó neszét lehetett még hallani. Mikorra Thusnelda e nagysága egy tele marok tallérral visszatért, mint két élő szobrot találta anyát és lányt, kik meredt szemmel tekintettek a tovaro­bogó vonat után. — Mi bajotok, gyermekek ? — kérdé az agg nő, — miért vágtok oly szomorú képet ? Csak most jött a rettenetes eset tudomására , jelesen, hogy a nők a reggeli órával a fiatal diáknak adósai maradtak. Thusnelda elkezdett kacagni míg Clotilde, ki mélyen megalázva érezte ezáltal magát, csaknem sírásra fakadt. — Nos, a fiatal ember majd ismét előkerül va­lahonnan ! — vigasztalá Thusnelda. — Azután, ha ti vele társalgásba ereszkedtetek, kétségkívül tudatta veletek nevét. A mama mindenfelé keresgélt, a földön és zse­beiben. — Hiszen a búcsúzáskor átadta névjegyét. De hová lehetett az ? Én a nevét sem olvastam el, és így azt sem tudom, kinek vagyok adósa. Én istenem! Annak a szegény fiúnak, mint láttam, nagyon szűk­­ költsége volt, és valóban nyomasztó most rám nézve­­ az a tudat, hogy az ő költségére étkeztem. A szép asszonyon e hallatlan eset miatt nagyon látszott a szomorúság. Gyakorlatias nőnek egyltalá­­ban nem lehetett őt tartani. Máskor, útközben Thus­nelda kisasszony, az ő barátnője, vagy­ a mindenben jártas és ügyes inas mindenféléről gondoskodott, mig most más intézkedett azokról s nem volt hiány pénzben, százféle apróságban, például esernyőkben, táskákban, kendőkben ; volt mindenből annyi, hogy irtózott azoknak szerbe számba szedésétől is. Csak az aprópénz hiányzott — és ő egy ismeretlen diáknál adósságot csinált! Ha a távírás eszükbe jutott volna, nyomasztó lelkiismeretükön valamikép csak könnyíthetendettek, de ők erre nem is gondoltak, s Thusnelda kisasszony sem volt képes nekik e tekintetben tanácsolni. De még­sem tudta megállani, hogy ne nevessen, s azáltal végre fiatalabb barátnőjét is nevetésre indítá. Csak Clotilde maradt komor. Ő méltóságában érezte magát megsemmisítve s meg nem foghatta azt a rettentő könnyelműséget, melylyel a mama és a néni e lealázó esetet vették. Kényelmes kocsiban utaztak tovább a nők a hegyoldalban fölfelé, s a nem a legjobb karban tar­tott országúton Klarenthalba érkeztek. Meglehetősen komor tekintetű régi vár volt ez. Környezetét egy elvadult park képezé. Csak a kert közelében volt arra némi gond fordítva, de e rész sem nagyon aján­­lá még magát, mert kora tavasz, ápril közepe volt, s a természet nagyon hátramaradt újjászületésében. A szép asszony, kit itt csak egyszerűen Valantinenek hallunk említeni, még nem ismerte e birtokát. Nem régi családi vár volt ez. Boldogult férje vette e­ro­­szul kezelt és pusztulásnak indult birtokot, hogy azt helyrehozhassa. Azonban terveiben hirtelen halála akadályozta meg. Valentinere nézve nagyon kényel­metlen birtok volt ez, részint mivel nem érdekelte magát, és nem is értett a gazdászathoz. Számtalan­szor túl is akart már­adni e birtokán, de vevők se­hogy sem akartak nála jelentkezni. A fővárosban lakó ügynöke szerencsétlen örökségnek nevezte ezt, a­mennyiben e jószág évenkint többe került, mint a mennyit jövedelmezett. Valentinénak nem kellett egyébiránt aggódnia , miből él meg, mert szerencsére többi birtoka után szép jövedelemben részesült s különben is jólétben növekedvén föl, soha sem gon­dolt komolyan arra, hogy lehetne vagyonát megkét­szereznie. Ő sokat költhetett és sokat is költött, a nélkül azonban, hogy pazarló lett volna. A fővárosból, hol állandó lakást tartott, minden évben egyszer Brüsselbe utazott, hol ő, mások rábe­szélésére, leányát egy nevelő­intézetben képezteté. Hogy ekképpen gyermekétől távol kellett lennie, gyakran el elbúslakodott, de mindenki csak a legna­gyobb dicsérettel halmozta el ama növeldét, s lebe­szélték, hogy onnan gyermekét kivegye, mielőtt ott teljes kiképeztetését nyerné. Valentine nem volt ön­álló jellem. Kedves, szeretetreméltó nő volt, kinek könnyen lehetett tanácsolgatni. És e tekintetben Thusnelda kisasszony volt tulajdonképpen való tá­masza. Ez érdemes, már a matrona-korhoz közelgő szerzetbeli szűz — miután csak ritkán és rövid időre kellett magát a szerzetben láttatnia, csaknem egész éven át Valentin­énél lakott, vele utazgatott, olvasott, zongorázott s vezette a ház ügyeit, sok gyakorla­tiassággal és ügyességgel. Thusnelda Valentine anyjának fiatalabb barát­női közé tartozott, s most, mint Clotilde anyjának idősebb barátnője, ezzel ugyanabban a viszonyban volt. Tisztes, erőteljes hölgy volt ez; olykor migraine gyötörte ugyan, de ez csak futólagos baj volt s ha elmúlt, ismét viszszanyerte elevenségét s viruló egés­­ségét. Most, midőn Clotilde tizenhat évét betöltötte, semmi szin alatt nem akarta anyja továbbra az in­tézetben hagyni, s eltökélte magában, hogy ez útja alkalmával a lányt Brüsselből haza­hozza. Thusnelda nem ellenkezett vele e tekintetben, s előre tervezge­tett, hogy e — végre hazatérő — kedves gyermeket miként fogja majd lassan kint előkészíteni, hogy a nagy világba bevezethesse. — Ha már ügyvéded folytonosan panaszkodik klarenthali birtokodra, hogy az semmi jövedelmet nem hajt, — szólt Thusnelda egy napon barátnőjé­hez, — tekintsünk körül ott egyszer, vájjon nem le­hetne-e azt legalább nyári lakásunkul használni. Legalább odáig nem nagy utat kell tennünk, hogy a főváros porától meneküljünk. Ha óhajtod, én elte­kintek oda és szemlét tartok ott kissé. Ha tapaszta­lom, hogy ott némi kényelemmel megvonulhatunk, akkor rendbe hozom a lakást az alatt, míg te Brüs­selbe mégysz s leányodat haza hozod. Akkor azután ott töltjük el a tavaszt, melyet itt a városon alig él­vezhetünk. (Folyt, köv.) Május elseje Stokholmban. (Cs. J.) Első május ! Mintha csak azt írtam volna ide : első szerelem, annyi illat, annyi verő­­fény árad e szavakból. Oly rokon is e két fogalom ! Első májusban először dobban meg a természet szive, s virágbimbó, madárdal, csevegő patak kísé­retében gyúl szerelemre; az első szerelemnél pedig az emberi szív lép a határozatlan áprilisból a virágzó májusba, a tiszta örömek nyájas időszakába. Hogy ne fogadná hát az emberi szív mindenütt örömmel a május elsejét, s hogy ne szentelne neki ünnepet, habár az nincs is vörös betűkkel beje­gyez­­ve a naptárba ? S ha már a keleti népek is, hol a tél csak átutazó vendég, sajátos ünnepet szentel­nek a tavasz beköszöntének : mennyivel inkább északon, hol a virágzásnak, tenyészetnek alig van három hónapja ; a többi a hervadásé, a hóé s a fa­gyos leheletü szeleké. S ha már egyszer északra gondolunk : szóljunk Svédországról, mely méltán nevezhető az ellentétek hazájának. Mosolygó sik virányait fenséges, majd sötét hegyi tájak váltják föl, melyek épp oly gazdagok csillogó hóban, mint gro­teszk szépségekben; éghajlata szeret szélsősége­ken járni, s nyara rövid, csaknem délies, napjai vég­telen hosszúak, rekkenő hőségüek, esti­lege rögtön áthüvösül, tele rideg, s néha-néha — mint szeszélyes leány — enyhe tavaszi arcot mutat, de csak azért, hogy pár óra múlva annál mogorvább legyen ismét. S ily éles ellentétekkel találkozunk a nép jellemé­ben is, mely a szabadelvű alkotmány dacára sem tud megszabadulni makacs társadalmi előítéleteitől. Csupa ellentét sugárzik ott ki a népdalok álomsze­rűen lágy elégikus akkordjaiból, s ezzel szemközt ama könnyüvérüségből s gyakran ledér élvvágyból, mely e népnek az „észak franciái“ címet sze­rezte meg. Hasonlóan magyarázható meg az is, hogy karne­válját e nép (ha ugyan szabad a májusi ünnepnek a karnevál nevet adni), nem télen, hanem — hí­ven az ősi szokáshoz — a verőfényes tavaszi hó első napján üli meg. A jégréteg, mely a hosszú téli hónapokon át a tengert fogva tartó, s az országot úgy­szólván egy a természet által alkotott khi­­nai fallal vonta körül, csaknem végkép elzárva Európa többi népeitől, a tavasz langy felére fölpat­­togzik a hó és jég a több napos meleg esőzés köz­reműködésével nyomtalanul elpusztul. Mintha li­dércnyomástól szabadult volna meg az egész lakos­ság : egyszerre föllélegzik mindenki. Megindul a köz­lekedés száz irányban, tavak, folyók, csatornák hátán. A tavasz, e rég várt vendég méltó fogadtatásá­­­­ra palotákban és házikókban egyiránt készülnek.­­ úgy szólván : egész „új aera“ nyílik meg, habár a zöld színnek még híre sincs sehol. Svédországban nem megy az oly könnyen ! A tavasz várat magára, s a teremtő erő sem működik oly gyorsan, s május vége vagy június elseje előtt hiába keresnénk csak tenyérnyi zöldet is ; s aztán, ha kivirult is erdő, ke­rek, lombos életük oly rövid, hogy jóformán tüne­ménynek látszik. Mit órák, napok teremtettek , azt a pillanat viszi el. Sehol a fejlődés lassúsága és a gyors elmúlás közti aránytalanság nem tűnik föl annyira, mint Svédország és Norvégia vidékein. Az első május ünnepélyeinek központját Stok­holmban a király és királyné kikocsikázása képezi az állatkertbe. E nap csaknem mindig szép és verőfé­nyes szokott lenni. Délelőtt az idegen semmi változást sem vesz észre : az utcák és közönség arculata nem változik. Mindenki a szokott köntösben áll vagy jár­­kel, míg délutáni két vagy három órakor egyszerre bezárulnak a boltok, csarnokok, vedéglők és kávé­házak, kiürülnek az utcák s mintegy félóráig kihalt­nak látszik az egész város. E síri csönd any­­nyival inkább meglepi az idegent, mert gyakran a­­ szó szoros értelmében egyedül marad az utcán , de csakhamar ismét minden élénkülni kezd, díszes és nem díszes fogatok robognak végig az utcán, sietve az állatkert felé, hogy ott jó helyre tehessenek szert. Nem sokára ezután a legnagyobb szorongásig tódul össze a tömeg, ember ember hátán abban az utcá­ban, a­hol a királyi menet fog átvonulni. Jobb­ról és balról a tömeg sorfalai előtt ünnepélyesen öltözött polgárság foglal helyet. Öltözetükben egyébiránt kevés a nemzeti vonás, ha csak azt nem vesszük annak, hogy igen túlnyomó a piros. Az északi hídon, Gusztáv Adolf terén, a XIII-dik Ká­roly szobra körül, az új hídon s a hosszú utcán vé­gig mindkét felől sűrűn hullámzik a tömeg. Becsüle­tes nyárspolgárok, kik különben hétköznap sohasem szoktak heverni, s nehéz munkák és talán gyümölcs­félen fáradalmak alatt elnyomorodott vézna alakok kerülnek ma elé rejtekhelyeikből, s örülnek az enyhe napfény tiszta sugarának, szívekben újra kihajtott reménynyel köszöntve a felébredt természetet Végre pontban öt órakor a király elhagyja tá­borkarával együtt őseinek, vagy jobban mondva nagyatyjának (mert hisz a most uralkodó család nem ül régebben Svédország trónján) kolosszális pa­lotáját, azt a palotát, mely egyik felől a keleti ten­ger vizébe nyúlik és Stokholm minden részéből tisz­tán kivehető. XV-dik Károly férfiasan szép alakja, a nők e kiváló kegyence, barna huszár-egyenruhá­ban, (rendesen a király polgári öltözékben szokott járni), gyönyörű szürke paripán nyitotta meg a me­netet azon a „május elsején“, melyről e cikk szól. Oldalán testvére, Ágost herceg lovagolt, utána pedig ragyogó kíséret a Sven testőrség tisztjeiből. A laká­jokat, kik között a gyermekvilág figyelmét főkép a tűzvörös tunikába, sárga cipőbe és fezbe öltözött „mór király“ vonta magára, egy ezred lovasság kö­vete, XII. Károly kora szerint öltözve. Kék kabát sárga hajtókával, négyszögletes löveg, magas lovag­csizma és hosszú egyenes kardból állt viseletük. Ez erőteljes, hatalmas alakok egy darab középkort kép­viseltek. Azután különféle udvari kocsik robogtak, a királyné nagydiszt fogata, négy hintó gyönyörű fiatal udvarhölgyekkel, ezek nyomában az özvegy királyné fogata üresen, mely után ismét udvarhöl­gyek, kamarások batárjai következtek. A kép zára­dékát fekete paripákon egy század Upland-drago­­nyosok képezték. Egyenruhájuk valami keverék a porosz és osztrák katonaságéból. — 390

Next