Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-11 / 199. szám
Öt nő története. Cochinat Viktor regénye. (Folytatás.) Másnap Clariondy lord, miután leányát megölelte, rögtön e kérdést intézte hozzá: — Akarsz-e te férjhez menni, Jenny? — Én, atyám ?... de hiszen én nem is tudom.... én oly jól érzem magamat atyám közelében s oly nagyon szeretem ... de végre is . . . — Értem már .... Te férjhez óhajtasz menni, nemde ? — Talán, atyám, mert én azt hiszem, hogy szeretek valakit. — Ah ! . . .. Ne lássa az ember ! Ah, ah! Jenny miss, tehát kegyednek szivecskéje már választott volna! És már szeret is valakit! . . . . Ki lenne az ? — Ama fiatal francia, ki egy idő óta járatos hozzánk. — De Civrac a neve. — Épp ő az, ki kezedet kéri tőlem. — És mit felelt neki, atyám ? — Még semmit. Még előbb veled óhajtok értekezni. Gondolkozzál kissé. A leányka pillanatig gondolkozott, és azután így szólt: — Én azt hiszem, hogy szeretem, nagyon szeretem őt, és mégis félelem száll meg, valahányszor látom. Közeledni is óhajtanék felé, távozni is szeretnék tőle. Villogó szeme megigéz és elrettent engem. Érzem, hogy e férfi nagy befolyással van rám és én neki akkér engedelmeskedném, mintha rabnője lennék. Szeretnék neje lenni, és remegek, ha férjhez kell hozzá mennem. Úgy érzem, mintha dacolni szeretnék vele, és mégis boldog leszek, ha minden óhaját teljesíthetem. — De hiszen ez nem válasz az én kérdésemre ! — szólt Clariondy lord atyai, gyöngéd mosolylyal — A kérdés ez : akarsz-e vagy nem neje lenni ? — Atyám, atyám ! — szólt Jenny átölelve Clariondy lordot, — ha ön akarja, hogy egy taggal nagyobb legyen családja, én nem vagyok ellene, mert e házasság által boldog leszek.. . . Civracnak Jenny missel való menyegzőjét nagy pompával tartották meg Londonban. E fényes lakodalmi ünnepélyen az angol főrend teljes számmal vett részt. E főrangú házasság mézeshetei minden felhő nélkül vonultak el. Civrac a férjeknek példányképül szolgálhatott. Minden óhaját teljesíteni törekedett nejének, kit véghetetlenül szeretni látszott. Azonban ellenállhatlan hatalmat gyakorlott fölötte. Ami a fiatal nőt illeti, ő imádta férjét, s remegett még attól a gondolattól is, hogy valami módon kedvetlenséget okozhat neki, és ellesni törekedett minden vágyát, de ama korábbi megfoghatlan, ösztönszerű félelmei irányában teljes- egyet-mást elszállíthattak, mert valószínűleg az volt reggel nem volt képes leküzdeni, a szándékuk. A házasság első éve az öröm és boldogság éve ! — És ön hol volt akkor? Én önnek barristervolt a házastársakra és Clariondy lordra nézve. A boldog atya mindig áldotta azt a napot, melyben e házasságba beleegyezett, minden héten pár ízben gyermekeinél ebédelt, kik a Regents Park közelében gyönyörű kis palotában laktak. Ez első év után három hónappal az öröm és boldogság szomorúsággá, siralommá változott át. Jenny meghalt. Halála előtti éjen még kacaj kitöréseit hallották. Azonban ami e váratlan csapásnál a legkülönösebb volt, hogy a halott egy szőnyegbe volt bepólyázva, épp úgy, mint a gyermekeket szokták, és elannyira, hogy egyetlen tagját sem mozdíthatta. Mit jelentsen e szörnyű talány ? Clariondy lord vigasztalhatlan volt e szerencsétlenség miatt. De a megfejthetlen körülmények, melyek a katasztrófához társul szegődtek, végre fölfokozták dühét. Gyanúsan tekintett vejére, s mind ama benyomások, melyektől leánya a házasság előtt oly igen remegett, eszébe jutottak, s erősen meg volt győződve, hogy senki más, mint Civrac volt a Jenny gyilkosa. A lord vádat emelt ellene a polgári törvényszéknél. A coroner azonnal oda sietett a halottas házhoz a fiatal nő hullájának megszemlélésére. Miután megállapíta, hogy a halált erőszak idézte elé és hogy a gyilkosságot Civrac követhette el, ezt azonnal a rendőr tanács kezébe bocsátá át. E tanács rögtön megkezdte a vizsgálatot Civrac ellen. Ennek habozása, zavart feleletei hinni engedék, hogy ő volt neje halálának okozója. A tanács börtönbe záratta el. Azután egy bíróság ült össze, mely azt itélé meg: várjon van-e elégséges ok arra, hogy vádlott a kerületi főtörvényszék ítélete alá bocsáttassák. A bíróság elkészíti a jüry számára a vádlevelet. Civracnak London első bharristerei — védőügyvédeinek — egyike jutott ügye védelmezésére. Civrac azt nyilatkoztatá ki előtte, hogy ő ártatlan. — De hát mikép halt meg önnek neje? — kérdező a barrister. — Én arról mit sem tudok. Bizonyosan lassan lopózkodtak be palotámba, hogy ama bűnt elkövethessék. Azonkívül okvetlenül több egyénnek kellett a merényt végrehajtani, mert nem könnyű egy nőt egyedül egy embernek a földre vonni és begöngyölni, kivált ha abba bele nem egyez. Én azt hiszem, hogy a gonosztevők, midőn hozzám betörtek, csakhamar neszt hallottak s tova illantak, mielőtt jó vagyok, s érdekében áll önnek, hogy nekem mindent bevalljon. -- Szobámban voltam. — Merre van az ön szobája? — A nőmé mellett. — És ön semmi zajt nem hallott ? — Semmit ! — Már pedig azt állítják, hogy a Cirracne asszonyság szobájából ama végzetes éjen rettenetes kacagást hallottak . . . Végre, figyeljen ön rám, — folytatá a barrister. — Angliában sok mindent ki lehet vinni — pénzzel Ha vannak bűntársak, ezek fölfedezik a bűnöst. Annálfogva hírlapokban közzé kell tenni, hogy az, ki elfogja vagy bejelenti a gyilkost, huszonötezer franknyi jutalmat kap. Ámbár Civrac bizonyos volt afelől, hogy senki sem jelentkezik, beleegyezett a tanácsba, jól tudván, hogy az, ha sikere nem lesz is, kárára úgy sem válhatik. Azonban néhány nappal később, Civracnak nagy csodálkozására, két férfi cipelt megkötözve egy harmadikat a rendőrséghez. Az elfogott egyén bevallotta, hogy ő az, aki : Civracné asszonyságot kivégezte A három fivér, Civrac nem akarta hinni, midőn a barrister őt e felől értesité. — Ön meg van mentve, uram! — szólt, — a valódi gyilkos el van fogva. Én már át is adtam a huszonötezer frankot azoknak, kik a bűnöst’a rendőrségnek átadták. Tudtam én ezt előre s bizonyos voltam a siker felől. Hosszasan vallattam a gyilkost, de ő egyebet nem felelt, mint ezt: „Én bűnösnek vallom magamat, de mindaddig, míg a nagy jury elé nem állítanak, semminemű részletes vallomásba nem ereszkedem.“ Ezt hallván, azonnal intézkedtem, hogy önt szabadlábra állítsák. Civrac nem tudta , ébren van-e, vagy álmodik ? Oly csodálatosnak, hihetetlen és lehetetlennek tűnt az föl neki, hogy szinte elkábult belé. Végre megnyiták börtöne ajtaját. Ő gazdagon megjutalmazta a barristert, s nem akart többé Angliában maradni. Átadott minden el nem vihető ingóságot értékesítés végett egy alkusznak, s még aznap este elutazott Franciaországba. A magát bűnösnek valló fogoly, ki mit sem tagadott a rendőrség előtt, nagyon nyugodtan viselte magát börtönében. Nem sokára azután a nagy jurj elé kisérték. (Folyt köv.) XI. Háborús tárcák, ív. (H. L.) Lucretius „A természetről“ írt jeles és nagyszerű költeményét így kezdi, (Fábián Gábor fordítása még nem jelenvén meg, méltóztassanak megelégedni az egyszerű értelmi fordítással): „Midőn a nagy tenger hullámait a szelek fölverik, a biztos szárazról kellemes érzet nézni: miként küzdenek a hajósok a hullámokkal; nem mintha gyönyörélv lenne nézni mások bajlakodását, hanem mivel ama veszélyt nélkülözzük, s mivel nézni élvezet.“ Egész Európa, sőt az egész művelt világ, mondhatlan részvéttel kiséri a világ legműveltebb két nemzetének: a franciának és németnek óriás harcait; különösen mi magyarok, miután mindkét nemzet iránt némileg a hála és rokonszenv érzelmével viseltetünk. A némettől (egyúttal a csehtől) nyertük a keresztyén műveltséget, majd a Húsz és Luther-féle vallásreformot; a franciától viszont a szabadság, egyenlőség és testvériség felséges elveit és jelenben is élvezett édes gyümölcseit. Ezenfölül pedig mindegyiknek világraható irodalmából, s egyéb szellemi műveiből megbecsülhetően sok tanulságot és élvezetet merítettünk. Ennélfogva, noha egyik sem vér- és nyelvrokonunk, mert úgyszólván, mint Európa fogadott fiai egyedül és árván állunk e világrészben, a viszálykodó két nagy nemzetet úgy tekintjük, mint az aggodalmas fiú tekinti, mikor apja és anyja viszályba keverednek. Arra is hálával emlékezünk, hogy a solferinói francia és königgrätzi porosz győzelmek segítettek bennünket kibontakozni a bilincsekből, melyekbe a bécsi önkényuralom és a nép véres verítékén táplálkozó bürokrácia verte felkünket és testünket; egyik sem ugyan az irántunk a rokonszenvből, vagy boldogságunkért, hanem mindegyik önző saját céljaira használt föl bennünket, hogy a közös ellenséget, Ausztriát gyöngítse, megbuktassa. Akárhogyan, e kettős segély egyiktől is, másiktól is nekünk, de magának Ausztriának is hasznára vált, mert valahára Bécsben annak megértésére jutottak, hogy nem a nép van a kormányért, hanem megfordítva. Tehát mind a porosznak (már most Ausztria nélkül is kiválólag németnek), mind a franciának többszörös köszönettel és hálával tartozunk. De még más adatot is tehetünk be a két nagy nemzet iránti hálánk mérlegébe, minélfogva ez sem a francia, sem a német részre nem billen egészen. Mikor 1859-ben Napóleon az osztrák hadsereget kergető Magentától Solferinóig , Vilmos király közbeszólt: már elég! Mikor 1866 ban Vilmos Königgratztől Pozsonyig kergetett bennünket, akkor meg Napóleon szólt közbe: már elég. (Hasonlót mi jelenleg nem tehetünk, s így a kölcsönt egyiknek sem fizethetjük meg.) Mindegyik Ausztriát ütötte ugyan, de a mi hátunk is sajgott, sőt erszényünk máig is sajog bele. Mindegyik vereségnél egy-egy szép tartomány esett el Ausztriától az olasz javára. Mi magyarok e két olasz tartomány elvesztével sokat nyertünk, mert fiaink az ottani idegen levegőben idegen érdekért nyavalyogtak, haltak, véreztek, anélkül hogy a magyar hazára ebből legkisebb haszon is háramlott volna. Fölraktam tehát, mint magyar ember, hálám s rokonszenvem okait és adatait a becsülés mérlegének francia és német serpenyőjébe, és az eddigiekből úgy látszik, mindkét részre egyensúlyban áll. Ámde itt megannyi Brennusok állnak elő, s ki a német, ki a francia serpenyőbe veti személyes vagy nyelvi és vallásos rokonszenvének fegyverét, hogy a tulsp serpenyőt lebillentse, s ha jobbra-balra pillantok, egész mulatság nézni: hogyan illeg-billeg, hogyan táncol, mint szélben a borbélytányér, hogyan ugrál hol egyik, hol másik serpenyő föl s alá a pártok rokonszenvében. Mondhatná valaki, és fogja is bizonyára mondani : az összes németség vitéz hadainak köszönheti a magyar, hogy a XVII-dik század végén, Bécs ostromától kezdve és a Budáénál folytatva, a karlovitzi békekötésig folytonos diadalmas csatákban a törököt kiverte Magyarországból, s a nemzetet a török másfélszázados igájától megszabadította. Az igaz, ámde e dicsőséges hadjárat (mint az összes német nemzet hadai, leszámítva az ellenünk Merseburg és Ágostánál vívott egyes szerencsés csatákat, egyesülten hasonlót egész a jelenig nem muatnak föl, mert mindig hol egyik, hol másik fejedelem és nemzetség hiányzott az egészből) nem nekünk magyaroknak szánt ajándék, hanem kölcsön vala, amiért a magyar oly sokáig védfalul szolgált, saját pusztulásával, a németségnek, hogy míg mi vérzettünk, enyésztünk az ozmán és izlám túlsúlyától, a német nemzet a béke áldásait élvezheté, s végre is akkor emelkedek föl, midőn Bécs 1683-diki ostromával magát az egész németséget fenyegetve látta. Ezt tehát jogosan a mérőserpenyőbe adatsúlyai el nem fogadhatjuk. Eddig jutottam soraimmal, midőn a sedani renditő hírek hozzánk is elhatottak. Tehát francia ismétlődése ez a huszonegy év előtti magyar eseményeknek. Sedan a magyar Világos, Metz és Strassburg pedig talán a magyar Komárom és Pétervárad. A franciák hátrálása, miként a mienk volt Szegedtől Temesvárig, eredményeiben egyenlő. — 860 —