Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-11 / 199. szám

Öt nő története. Cochinat Viktor regénye. (Folytatás.) Másnap Clariondy lord, miután leányát meg­ölelte, rögtön e kérdést intézte hozzá: — Akarsz-e te férjhez menni, Jenny? — Én, atyám ?... de hiszen én nem is tudom.... én oly jól érzem magamat atyám közelében s oly nagyon szeretem ... de végre is . . . — Értem már .... Te férjhez óhajtasz menni, nemde ? — Talán, atyám, mert én azt hiszem, hogy sze­retek valakit. — Ah ! . . .. Ne lássa az ember ! Ah, ah! Jenny miss, tehát kegyednek szivecskéje már vá­lasztott volna! És már szeret is valakit! . . . . Ki lenne az ? — Ama fiatal francia, ki egy idő óta járatos hozzánk. — De Civrac a neve. — Épp ő az, ki kezedet kéri tőlem. — És mit felelt neki, atyám ? — Még semmit. Még előbb veled óhajtok érte­kezni. Gondolkozzál kissé. A leányka pillanatig gondolkozott, és azután így szólt: — Én azt hiszem, hogy szeretem, nagyon szere­tem őt, és mégis félelem száll meg, valahányszor lá­tom. Közeledni is óhajtanék felé, távozni is szeret­nék tőle. Villogó szeme megigéz és elrettent engem. Érzem, hogy e férfi nagy befolyással van rám és én neki akkér engedelmeskedném, mintha rabnője len­nék. Szeretnék neje lenni, és remegek, ha férjhez kell hozzá mennem. Úgy érzem, mintha dacolni sze­retnék vele, és mégis boldog leszek, ha minden óha­ját teljesíthetem. — De hiszen ez nem válasz az én kérdésemre ! — szólt Clariondy lord atyai, gyöngéd mosolylyal — A kérdés ez : akarsz-e vagy nem neje lenni ? — Atyám, atyám ! — szólt Jenny átölelve Cla­riondy lordot, — ha ön akarja, hogy egy taggal na­gyobb legyen családja, én nem vagyok ellene, mert e házasság által boldog leszek.. . . Civracnak Jenny missel való menyegzőjét nagy pompával tartották meg Londonban. E fényes lako­dalmi ünnepélyen az angol főrend teljes számmal vett részt. E főrangú házasság mézes­hetei minden felhő nélkül vonultak el. Civrac a férjeknek példányképül szolgálhatott. Minden óhaját teljesíteni törekedett nejének, kit vég­­hetetlenül szeretni látszott. Azonban ellenállhatlan hatalmat gyakorlott fölötte. A­mi a fiatal nőt illeti, ő imádta férjét, s remegett még attól a gondolattól is, hogy valami módon kedvetlenséget okozhat neki, és ellesni törekedett minden vágyát, de ama korábbi megfoghatlan, ösztönszerű félelmei irányában teljes-­ egyet-mást elszállíthattak, mert valószínűleg az volt reggel nem volt képes leküzdeni, a szándékuk. A házasság első éve az öröm és boldogság éve ! — És ön hol volt akkor? Én önnek barrister­volt a házastársakra és Clariondy lordra nézve. A boldog atya mindig áldotta azt a napot, mely­ben e házasságba beleegyezett, minden héten pár ízben gyermekeinél ebédelt, kik a Regents­ Park kö­zelében gyönyörű kis palotában laktak. Ez első év után három hónappal az öröm és boldogság szomorúsággá, siralommá változott át. Jenny meghalt. Halála előtti éjen még kacaj kitöréseit hal­lották. Azonban a­mi e váratlan csapásnál a legkülö­nösebb volt, hogy a halott egy szőnyegbe volt bepó­lyázva, épp úgy, mint a gyermekeket szokták, és el­­annyira, hogy egyetlen tagját sem mozdíthatta. Mit jelentsen e szörnyű talány ? Clariondy lord vigasztalhatlan volt e szeren­csétlenség miatt. De a megfejthetlen körülmények, melyek a katasztrófához társul szegődtek, végre föl­fokozták dühét. Gyanúsan tekintett vejére, s mind ama benyomások, melyektől leánya a házasság előtt oly igen remegett, eszébe jutottak, s erősen meg volt győződve, hogy senki más, mint Civrac volt a Jenny gyilkosa. A lord vádat emelt ellene a polgári törvény­széknél. A coroner azonnal oda sietett a halottas házhoz a fiatal nő hullájának megszemlélésére. Miután megállapíta, hogy a halált erőszak idézte elé és hogy a gyilkosságot Civrac követhette el, ezt azonnal a rendőr tanács kezébe bocsátá át. E tanács rögtön megkezdte a vizsgálatot Civrac ellen. Ennek habozása, zavart feleletei hinni engedék, hogy ő volt neje halálának okozója. A tanács bör­tönbe záratta el. Azután egy bíróság ült össze, mely azt itélé meg: várjon van-e elégséges ok arra, hogy vádlott a kerületi főtörvényszék ítélete alá bocsáttassák. A bíróság elkészíti a jüry számára a vádlevelet. Civracnak London első bharristerei — védő­ügy­védeinek — egyike jutott ügye védelmezésére. Civrac azt nyilatkoztatá ki előtte, hogy ő ár­tatlan. — De hát mikép halt meg önnek neje? — kér­dező a barrister. — Én arról mit sem tudok. Bizonyosan lassan lopózkodtak be palotámba, hogy ama bűnt elkö­vethessék. Azonkívül okvetlenül több egyénnek kel­lett a merényt végrehajtani, mert nem könnyű egy nőt egyedül egy embernek a földre vonni és begön­gyölni, kivált ha abba bele nem egyez. Én azt hi­szem, hogy a gonosztevők, midőn hozzám betörtek, csakhamar neszt hallottak s tova illantak, mielőtt jó vagyok, s érdekében áll önnek, hogy nekem min­dent bevalljon. -- Szobámban voltam. — Merre van az ön szobája? — A nőmé mellett. — És ön semmi zajt nem hallott ? — Semmit ! — Már pedig azt állítják, hogy a Cirracne asszonyság szobájából ama végzetes éjen rettenetes­­ kacagást hallottak . . . Végre, figyeljen ön rám, — folytatá a barrister. — Angliában sok mindent ki lehet vinni — pénzzel Ha vannak bűntársak, ezek fölfedezik a bűnöst. Annálfogva hírlapokban közzé kell tenni, hogy az, ki elfogja vagy bejelenti a gyil­­­­kost, huszonötezer franknyi jutalmat kap. Ámbár Civrac bizonyos volt a­felől, hogy senki sem jelentkezik, beleegyezett a tanácsba, jól tudván, hogy az, ha sikere nem lesz is, kárára úgy sem válhatik. Azonban néhány nappal később, Civracnak nagy csodálkozására, két férfi cipelt megkötözve egy har­madikat a rendőrséghez. Az elfogott egyén bevallotta, hogy ő az, a­ki : Civracné asszonyságot kivégezte A három fivér, Civrac nem akarta hinni, midőn a barrister őt e felől értesité. — Ön meg van mentve, uram! — szólt, — a valódi gyilkos el van fogva. Én már át is adtam a huszonötezer frankot azoknak, kik a bűnöst’a rend­őrségnek átadták. Tudtam én ezt előre s bizonyos voltam a siker felől. Hosszasan vallattam a gyil­kost, de ő egyebet nem felelt, mint ezt: „Én bűnös­nek vallom magamat, de mindaddig, míg a nagy ju­ry elé nem állítanak, semminemű részletes vallomás­ba nem ereszkedem.“ Ezt hallván, azonnal intézked­tem, hogy önt szabadlábra állítsák. Civrac nem tudta , ébren van-e, vagy álmodik ? Oly csodálatosnak, hihetetlen és lehetetlennek tűnt az föl neki, hogy szinte elkábult belé. Végre megnyiták börtöne ajtaját. Ő gazdagon megjutalmazta a barristert, s nem akart többé Angliában maradni. Átadott minden el nem vihető ingóságot érté­kesítés végett egy alkusznak, s még aznap este elu­tazott Franciaországba. A magát bűnösnek valló fogoly, ki mit sem ta­gadott a rendőrség előtt, nagyon nyugodtan viselte magát börtönében. Nem sokára azután a nagy jurj elé kisérték. (Folyt köv.)­ ­ XI. Háborús tárcák, ív. (H. L.) Lucretius „A természetről“ írt jeles és nagyszerű költeményét így kezdi, (Fábián Gábor for­dítása még nem jelenvén meg, méltóztassanak meg­elégedni az egyszerű értelmi fordítással): „Midőn a nagy tenger hullámait a szelek fölverik, a biztos szá­razról kellemes érzet nézni: miként küzdenek a ha­jósok a hullámokkal; nem mintha gyönyörélv lenne nézni mások baj­lakodását, hanem mivel ama ve­szélyt nélkülözzük, s mivel nézni élvezet.“ Egész Európa, sőt az egész művelt világ, mond­­hatlan részvéttel kiséri a világ legműveltebb két nemzetének: a franciának és németnek óriás harcait; különösen mi magyarok, miután mindkét nemzet iránt némileg a hála és rokonszenv érzelmével visel­tetünk. A némettől (egyúttal a csehtől) nyertük a keresztyén műveltséget, majd a Húsz és Luther-féle vallásreformot; a franciától viszont a szabadság, egyenlőség és testvériség felséges elveit és jelenben is élvezett édes gyümölcseit. Ezenfölül pedig mind­egyiknek világraható irodalmából, s egyéb szellemi műveiből megbecsülhetően sok tanulságot és élveze­tet merítettünk. Ennélfogva, noha egyik sem vér- és nyelvrokonunk, mert úgyszólván, mint Európa fo­gadott fiai egyedül és árván állunk e világrészben, a viszálykodó két nagy nemzetet úgy tekintjük, mint az aggodalmas fiú tekinti, mikor apja és anyja viszályba keverednek. Arra is hálával emlékezünk, hogy a solferinói francia és königgrätzi porosz győ­zelmek segítettek bennünket kibontakozni a bilin­csekből, melyekbe a bécsi önkényuralom és a nép véres verítékén táplálkozó bürokrácia verte felkün­­­­ket és testünket; egyik sem ugyan az irántunk a ro­­konszenvből, vagy boldogságunkért, hanem mind­egyik önző saját céljaira használt föl bennünket, hogy a közös ellenséget, Ausztriát gyöngítse, meg­buktassa. Akárhogyan, e kettős segély egyiktől is, má­siktól is nekünk, de magának Ausztriának is hasznára vált, mert valahára Bécsben annak megértésére jutot­tak, hogy nem a nép van a kormányért, hanem megfor­dítva. Tehát mind a porosznak (már most Ausztria nélkül is kiválólag németnek), mind a franciának többszörös köszönettel és hálával tartozunk. De még más adatot is tehetünk be a két nagy nemzet iránti hálánk mérlegébe, minélfogva ez sem a francia, sem a német részre nem billen egészen. Mikor 1859-ben Napóleon az osztrák hadsereget kergető Magentától Solferinóig , Vilmos király közbeszólt: már elég! Mi­kor 1866 ban Vilmos Königgratztől Pozsonyig kerge­tett bennünket, akkor meg Napóleon szólt közbe: már elég. (Hasonlót mi jelenleg nem tehetünk, s így a köl­csönt egyiknek sem fizethetjük meg.) Mindegyik Ausz­triát ütötte ugyan, de a mi hátunk is sajgott, sőt erszényünk máig is sajog bele. Mindegyik vereség­nél egy-egy szép tartomány esett el Ausztriától az olasz javára. Mi magyarok e két olasz tartomány elvesztével sokat nyertünk, mert fiaink az ottani idegen levegőben idegen érdekért nyavalyogtak, haltak, véreztek, a­nélkül hogy a magyar hazára ebből legkisebb haszon is háramlott volna. Fölraktam tehát, mint magyar ember, hálám s rokonszenvem okait és adatait a becsülés mérlegé­nek francia és német serpenyőjébe, és az eddigiekből úgy látszik, mindkét részre egyensúlyban áll. Ámde itt megannyi Brennusok állnak elő, s ki a német, ki a francia serpenyőbe veti személyes vagy nyelvi és vallásos rokonszenvének fegyverét, hogy a tulsp serpenyőt lebillentse, s ha jobbra-balra pillantok, egész mulatság nézni: hogyan illeg-b­illeg, hogyan tán­col, mint szélben a borbélytányér, hogyan ugrál hol egyik, hol másik serpenyő föl s alá a pártok rokon­­szenvében. Mondhatná valaki, és fogja is bizonyára mon­dani : az összes németség vitéz hadainak köszönheti a magyar, hogy a XVII-dik század végén, Bécs os­tromától kezdve és a Budáénál folytatva, a karlovitzi békekötésig folytonos diadalmas csatákban a törö­köt kiverte Magyarországból, s a nemzetet a török másfélszázados igájától megszabadította. Az igaz, ámde e dicsőséges hadjárat (min­t az összes német nemzet hadai, leszámítva az ellenünk Merseburg és Ágostánál vívott egyes szerencsés csatákat, egyesül­ten hasonlót egész a jelenig nem mu­atnak föl, mert mindig hol egyik, hol másik fejedelem és nemzetség hiányzott az egészből) nem nekünk magyaroknak szánt ajándék, hanem kölcsön vala, a­miért a ma­gyar oly sokáig védfalul szolgált, saját pusztulásával, a németségnek, hogy míg mi vérzettünk, enyésztünk az ozmán és izlám túlsúlyától, a német nemzet a bé­ke áldásait élvezheté, s végre is akkor emelkedek föl, midőn Bécs 1683-diki ostromával magát az egész németséget fenyegetve látta. Ezt tehát jogosan a mérőserpenyőbe adatsúlyai el nem fogadhatjuk. Eddig jutottam soraimmal, midőn a sedani ren­ditő hírek hozzánk is elhatottak. Tehát francia ismét­lődése ez a huszonegy év előtti magyar események­nek. Sedan a magyar Világos, Metz és Strassburg pedig talán a magyar Komárom és Pétervárad. A franciák hátrálása, miként a mienk volt Szegedtől Temesvárig, e­redményeiben egyenlő. — 860 —

Next