Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)

1870-09-11 / 199. szám

199-dik sz. Vasárnap, szeptember 11 Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni FŐVÁROSI LAPOK napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. IRODALMI NA­PI KÖZLÖNY. JJSIP' Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. cm. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljesszámú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Népköltemények a Kisfaludy-Tá­rsaságs gyűjteményéből. I. Cselló Pista. Amoda van egy nagy deszkakerítés, Csehó Pista lova abban nyerítez . Csehó Pista befordul a csárdába, Várja ottan szeretője, babája. „Korcsmárosné, eb az urát, hallja kend, Halat nekem, citromosat főzzön kend, A mellé egy jó itce bort hozzon kend, Juci lyányát strázsára állítsa kend.“ Csehó Pista mulat széles kedvibe’, Egy rész személy dalolgat az ölibe’, Csárdás­ leány dalolgat az ölibe’, Hej ! az adta a pandúrok kezibe. Beszalad a Juci leány ijedve: „Amoda jön három pandúr fegyverbe’!“ Csehó Pista „Bársony“ lovát nyergeli, Három pandúr, perzekútor kergeti. Csehó Pista „Bársony“ lovát nyergeli, Három pandúr, perzekútor kergeti, Lova lába megbotlott egy gödörbe’, Lehanyatlott, a jobb kezét kitörte. „Szépen kérem perzekátor uramat, Ne kösse meg ezt a jobbik karomat.“ De a pandúr nem hallgat a szavára, Láncot veret két kezére, lábára. Hétfőn este az ég alja piroslik, Csehó Pistát vesztőhelyre most viszik, A fél falu sírva megyen nyomába, De nem megyen, nem siratja babája. „Kedves babám, jutok-e még eszedbe? Jaj be sokszor mulatoztam öledbe’.“ „Rongyos betyár soh’se jutsz az eszembe, Nem is ültél soha sem az ölembe’.“ „Úgy áldjon meg a teremtő tégedet, Mert te vittél minden bajba engemet, Gyönge vállad, piros orcád, kék szemed, Te okoztad akasztófán vesztemet.“ (Arany László gyüjt. A föld ) II. Ugrón János.*) „Hová méssz, hová méssz kevély Ugrón János ?“ „Nyitravármegyébe Nyitra Katicához.“ „Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány, Legelső hibája, sánta az a leány.“ „Nem bánom, nem bánom, mit gondolok vele, Csináltatok neki magas sarkú csizmát, Földig érő szoknyát.“ „Hová méssz, hová méssz, kevély Ugrón János?“ „Nyitravármegyébe Nyitra Katicához.“ „Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány, Második hibája, részeges a leány.“ „Nem bánom, nem bánom, mit gondolok véle, Nem bánom, nem bánom, bőven a pincébe’, Bőven igyék benne. “ „Hová méssz, hová méssz, kevély Ugrón János ?“ „Nyitravármegyébe Nyitra Katicához.“ „Ne menj oda, ne menj, mert hibás a leány, Harmadik hibája, haragos a leány.“ „Nem bánom, nem bánom, mit gondolok vele, Ha látom haragját, kiállok előle, Kiállok előle.“ (Gyulai Pál gyiljt. Kolozsvár) m. Török Zsuzsi. Török Zsuzsi magyar pruszlit varratott, Az aljára pellempályát rakatott; Rakass, Zsuzsi, téged illet, nem engem, Téged szeret a sok legény, nem engem. Madarasi nagy uj utcán mi történt: Gazdag doktort sok kincsiért megölték. *) Ez elmés és gúnyoros életkép, melyben az oly sze­relmes ember van festve, ki kedvesének minden hibáját kicsibe veszi, annál érdekesb, mert ebben a válfajban a mi népköltészetünk még nem igen gazdag. Szerk. A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) — Lássa az úr, hanem azért mégis éhezem, s nem bírnak tovább lábaim. — Atyafi, nekem mindegy, akárkicsoda kend. Elég tudnom, hogy éhes. Van még itt néhány falat, s itt néhány darab pénz, a­min élelmet szerezhet magának. — Köszönöm, nagyuram. A pénz nem kell, hanem egy pár falatot enni fogok, hogy tovább me­hessek. Zoltán leszállt lováról, s az egyik fűzfához kö­tötte. A jelenet nem volt rá hatás nélkül. Kivált a dacos paraszt, ki oly keseredetten mondta, hogy tíz évig volt a tömlőében, s oly határozottan utasította el a pénzt. Ezalatt a kis­lány némi hulladékot tett félre, és szomorún nézett rá. — Bel megenné ezt Pisti! — Ne emlegesd lányom! — Ki az a Pisti ? •— A kis testvére, nagyuram. A pár fölsóhajtott, és Zoltán észrevette, hogy mindenképpen erőködik, csak hogy egy pár könyet szerteszét morzsoljon pilláival, nehogy arcára gör­düljön. — És hol van most Pisti ? A paraszt a legközelebbi falu felé mutatott. — Ott! Éppen onnan jövünk. Nem kell már szegénynek egy morzsa sem. A föld alatt van már. — Az égre! csak nem éhen halt meg ? — Nem, uram! hála istennek, nem ilyen bor­zasztó halál vetett véget életének. Tutajon jöttünk idáig. Még Erdélyben két becsületes oláh fölvett ben­nünket a tutajára. Ezen a ragadós folyón gyorsab­ban lehet jönni, mint gyalog. Hárman voltunk még akkor, a harmadik volt a kis­fiam, egy három esz­tendős gyerek. Nem valami kellemes dolog tutajon utazni, kivált a Körösön, hol a sebes ár mindig föl­csap, és gyakran ötnyi magas vízesésen kell leeresz­kedni. Ilyenkor belefogódzik az ember valamibe, s egy pillanatig víz alatt van. Ezenkívül az eső is esett, hűvös is volt, s már fél nap és egy éjjel voltunk a vizen. Szegény gyereknek megártott, és megbetege­dett. Azért innen nem messze kiszálltam vele, s a faluba mentünk doktorhoz. Doktor volt is, de már nem tudott semmit segíteni. A kis ártatlan meg­halt, és ma eltemettem egy ládába. Jobb neki a föld alatt! Itt két könyet törölt ki szeméből, a leány pedig ráborult és sírt. — Hej be keserves a szegény ember élete. Még a fájdalma is kínosabb, mint másnak. Zoltán közelebb ment hozzá. — Nekem cselédre volna szükségem. Szegődjék be kend hozzám. — Hát nem hallotta, nagyuram, hogy én tíz­­ évig voltam a tömlőcben ? — Nekem úgy tetszik, hogy kend megbánta, a­­­miért tömlöcbe jutott. — Nem én! úgy tennék most is, ha tudnám hogy kerékbe törnek is. Azonban én nem loptam, én nem vagyok tolvaj. Menj, Marcsa, a víz szélére, és merítsd meg­­ezt a bütyköst. Megöltem egy embert. No de nem beszélek róla. — Szóljon kend, mi vitte a bűnre. Úgy tetszik, nem olyan rosz ember, mint az imént mondta. Sze­reti gyermekeit, és én óhajtanék kedden segíteni. A paraszt hosszasan nézett a fiatal úrra. — Jó szive van nagyuram. Már ennünk is adott. . . . Nem olyan, mint a többi úr, és jobb, mint a hozzám hasonló szegények, a­kik ennyire jutottak. Mert nem voltam én mindig ily ágról szakadt és föl­dönfutó. Öreg anyám istenfélelemben nevelt, s volt házunk, földecskénk. Az egész bajom onnan szárma­zott, hogy öreg anyám 102 esztendős volt, mikor meghalt. Persze, hogy ez boszorkányság, mert hi­szen mindenki boszorkány, a­ki túléli a 60 évet. Az ostobák! Nagyanyám halála napján leégett a fél fa­lu, mikor pedig temettük, a jég elverte az egész falu határát. A szomszédunk, egy gőgös, de buta gazda, már temetéskor kimondta, hogy nagyanyám boszor­kány volt, és minden bajt ő hozott a falura. A teme­tés utáni éjjel a villám leütött a szomszéd házára, fölgyújtotta, s ott égett karma és holmija. Ekkor az ostoba ember az egész falut föllármázta, hogy a bo­szorkányt ártalmatlanná kell tenni; ássák föl tehát és szakgassák szét szivét, mert az még most is él. Az ostoba tömeg kiment a temetőbe, fölásta a halot­tat és szétszakgatták. Midőn értesültem a szörnyű esetről, a temetőbe rohantam. Az ég tudja, mit akar­tam tenni, de megfogtak, lekötöztek, s nekem nézni kellett, hogy szomszédunk mint ütötte a vasvillát öreg anyám keblébe. Oh! uram, borzasztó volt az. Ne csodálkozzék senki, hogy másnap, a­mint az ut­cán szomszédunkkal találkoztam, elfojtott bennem mindent az indulat, s agyonütöttem botommal. Ezért elitéltek tíz esztendőre. Szegény feleségem azalatt kínlódott, mert a perköltségek fölemésztették házun­kat. Ez a kis leányom volt, s azt az anyja keserves kézi munkával táplálta. Később el kellett adni kis földünket is. No de minek beszélem én a mi sanya­­rúságunkat. Végre is kiszabadultam a tömlőéből. Oh! uram, borzasztó sorsa van, a­kit egyszer a tör­vény megbélyegezett. Nem veszi le arról többé sem­mi a roszát. Gonosz embernek tekintik, s ha 7 mért­­földnyire gyilkosság vagy lopás történik, mindig rá gyanakodnak először. Egy év múlva, hogy kiszaba­dultam született, szegény Pisti, a feleségem pedig meghalt. Jól járt az istenadta ! Én kezdtem volna gazdálkodni, de nem szívesen adott senki földet mi­­velni, és nem szegődtetett senki, mert attól féltek, hogy megcsalom, meglopom. Hiszen tíz évig laktam tömlőében, rablók és gyilkosok közt. Végre is nem volt más, mint elhagyni szülőhelyemet és elbujdosni messzire, hol nem ismer senki. Ilyen keresetben lát az úr engem. — Atyafi, én fölfogadom kendet. Birtokomon erdőségek vannak. Ha szereti az erdőt, lehet erdőke­rülő. Én túl, a Körös másik partján lakom, kétmért­­földnyire innen. Keresse föl Körösmartot, s ott fölta­lál engem. Elvárom okvetlenül. Addig fogadjon el egy kis foglalót. Zoltán egy kis összeget adott át a parasztnak, aztán lóra ült. — Soha sem felejtem el, hogy az úr jószivüleg könyörült rajtam szerencsétlenségemben. Tordai Zoltán elvágtatott. (Folyt. köv.) Gazdag doktort viszik a temetőbe, Török Zsuzsit a szegedi tömlöcbe. Török Zsuzsi azt szeni anyjának : Kettős párnát küldjön feje aljának : Édes anyja azt izeni leányának : Sürü könnyét tegye feje aljának. (Varró Sándor gyűjt. Karcag.) Közli: Gyulai Pál. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.

Next