Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-19 / 257. szám
257-esik sz. Szombat, november 19. Kiadó-hivatal: Pest, barát©k-t©re 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Regjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. BLoIP" Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal, masammmmmammmn 11 mnnin'ni nr " Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként, csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A játékszer. (Beszély). Irta: Vadnál Károly. (Folytatás). Így este Béla sokáig merengve nézte a vadrózsát, melyet jutalmul kapott. — Mit mélázol e száradt virágon? — kérdé atyja, a ki merengése közt meglepő. Hirtelen el akarta rejteni, mintha e virág képes lett volna elárulni titkait; de nem lévén ideje, zavarodottan mondá: — Azt nézem, hogy levelei közt egy sincs egyforma ! — A világon semmiben sincs egyenlőség, — mondá atyja, aki szeretett bölcselkedni. — Sem egy falevél, sem egy arc, sem egy szív. Ez képezi a világ tarkaságát, és sok ember bajait. Azután kiment a szobából, s az ifjú bátran nézhette a virágot álmodó szemekkel, akár mint egy alvajáró a holdat. Másnap, midőn a kastélyba ment, Adél grófnőt a kertben látta járni egy magas, barna ifjú társaságában, ki épp akkor egy virágot adott neki. E virágnak egy látatlan tövise volt, s az Béla szivét szúrta meg. Vissza akart fordulni, de Adél meglátta, s kendőjével intett feléje. Azután odahajolt az idegen ifjúhoz, valamit mondott neki, melyre mindketten mosolyogtak. — Íme, az én költőm ! — mondá a grófnő, midőn Béla hozzájuk ért és szerényen köszönt. — Költő ! ? — kiáltott föl az ifjú, sipegő hangon, borgnette-jét szeméhez emelve. — Én is költő vagyok ; szörnyen költöm a jövedelmemet. S nevetett, mintha valami eredeti élcet mondott volna. — E fiatal úr pedig, — folytatá a grófnő az idegenre mutatva, — báró Irmalaki Viktor, kinek testvérét, Henriket, e napokban emlitem. — Haragszom, hogy nem engem emlegetett. — Ne haragudjék, Henriket, mint jó lovast hoztam elő. Ha keringőről lett volna szó, akkor bizonyosan önt említem. — Ah ! mennyit fogunk táncolni a jövő farsangon ! Néném minden héten estélyt fog adni. — Sajnálnám, ha nem vehetnék részt bennük. — Hogyan ? — Mi egy pár évre ide vagyunk száműzve. — Ön többesben beszél, s ezt roszul teszi. Az öreg úr épp az elébb mondá nekem, hogy Adél grófnőt a télen gróf Baracsinéhoz küldi. A világon a legszeretetreméltóbb garde des dames. Épp oly rövidlátó, mint én. E fiatal ember egész modorában volt valami erőltetett, tán a bizalmasság szenvelgése, s hangjában volt valami férfiatlan, mely Bélára rosz hatást tett. Egy szót sem szólt, csak ment mellettük, nehéz szívvel és némi izgalommal. Adél igen szives volt a báróhoz, s őt alig méltatá figyelemre. A nagyvilág előkelőiről beszéltek, kiket ő nem ismert. Az udvaron pedig a grófnő így szólt hozzá: — Pár napra fölmentem önt. Azt hiszem,mindkettőnkre jó lesz, ha egy kis szünidőt tartunk. Ma lovaglunk, holnap vadászni megyünk, de ha önt érdekli, velünk tarthat. — Nem, grófnő, — mondá az ifjú, e hang által megsértve, — ez időt atyámnak szentelem. Nem sokára úgy is vissza kell térnem a fővárosba. — Ön erről még mit sem szólt. — Nem tartom oly érdekes tárgynak, hogy előhozzam. Adél mosolyogva, de hideg büszkeséggel köszönt, s kezét a báró karjába fűzve, haladt föl a lépcsőzeten. Béla pedig szomorú arccal és még szomorúbb szívvel ment haza. — Jött egy nagyúri báb, — sohajtá, — s most engem eldob !És azután egész nap emésztődött, s érezni kezdett oly fájdalmat, minőt eddig még nem ismert. Ezt érezte másnap is, midőn látta, hogy Adél grófnő és fiatal vendége mily játszi nevetés közt lovagolnak át a falun, ki a mezőre. Szegény fiú a szerelemféltés egyszerre megragadta, s bedobta a szenvedély izzó karjaiba. Most érezé leginkább, mennyire imád egy nőt, akit jobb lenne felednie. Adél grófnő másnap utána küldött s kérte, hogy ránduljon ki velük a vadászatra. Valószínűleg megbánta, hogy oly hidegen s büszkén bánt az ifjúval, s most hibáját jóvá akarta tenni. Béla azonban otthon maradt s föltette magában, hogy feledni fog. Feledni ? Shányan megtennék ezt, ha oly könnyű volna! Egy hét múlva, midőn a báró elutazott, Adélnak ismét eszébe jutott a fiatal költő, s magához kéreté. Béla nem tehette, hogy el ne menjen hozzá, noha belátta, hogy ez ránézve csak új szenvedéseket hozand. Oh! nem, Adél grófnő nyájas volt; eléje ment, kezét nyújtá neki s undoran mondá : — Ismét hű tanítványa vagyok. Jöjjön és feledtesse el velem azt a sok badarságot, miket Viktor báró egy álló hétig fülembe csevegett. Ő csak bálokról, vadászatokról s lovakról beszélt; beszéljen ön nekem a természetről, az emberi szívről, és az — ábrándokról. Az öreg gróf mosolygott a háttérben. Tudta, hogy leánya keveset törődik az ábrándokkal, de jó szive van, s egy bókkal akarja kiengesztelni a szegény fiút, ki egy hétig eszébe sem jutott. És ismét nyájasan futottak volna a játszi órák, ha egy nap a lelkész levelet nem kap az ügyvédtől, kinél fia alkalmazásban volt. — Fiam! — mondá neki. — főnököd kívánja, hogy visszatérj. — De most, atyám ? — Miért mondod, hogy most ? — Midőn legszebb a természet. Másnap Béla búcsúzni ment a kastélyba s Adél grófnőt egészen megijesztette , midőn távozását emlité. — Istenem, hát önt is elvesztem ? — mondá. — Mily szomorú lesz a falu most nekem! Valóban sajnálta, mert becsülni kezdi elméjét és szép érzéseit. — S mikor jő vissza ? — A jövő nyáron. — Az nagy idő ! Talán látni fogom a fővárosban. Látogasson meg, ha ott leszek. — Oh! grófnő, az nagy öröm lenne rám nézve. — Addig pedig ne feledjen el. A grófnő kezét nyújtá a lehető legnagyobb nyájassággal, s az ifjú hévvel csókolta meg. — Ön igen jó volt hozzám! Adél emlékeket adott neki, s mikor eltávozott, kendőjével integetett utána; az ifjú visszanézett, de kényes szemeivel alig tudta kivenni a kendő lobogását. — Sajnálom e szegény fiút! — mondá nénjének a grófnő ; — sok unalmas órától mentett meg. Azt hiszem, jó költő lesz belőle. —• Meglehet! — mondá a delnő szárazán, s olvasókönyvében egy lapot fordított. Adél grófnő az ifjút még emlegette két-három napig, de midőn megszokta távollétét, unalmában arra is rávetemült, hogy nénjének utánozza, mily ábrándos hangon és mily arckifejezéssel olvasta a költeményeit. De azonnal észrevette, hogy ez nem szép, s akkor dicsérte verseit. Maga sem tudta, mit érez iránta: szánalmat-e, vagy érdekeltséget? Anynyi bizonyos, hogy két hónapig még hébe-korba fölmerült emlékezetében, s ez Adél grófnőtől nagyon sok volt, miután ő a világon mindent oly könynyen felejtett. Bélát pedig, midőn visszatért a fővárosba, alig ismerték meg, úgy megváltozott. — Ön falura ment, hogy frisebb szint kapjon, — mondá főnöke, — s úgy tért vissza, mint egy árnyék. — Nagyon sokat tanultam. — Pihennie kellett volna. Barátai azt is csakhamar észrevették, hogy kedélye szintén megváltozott. Eddig sem volt valami víg fickó, aki velük együtt kalandozott volna lármás helyeken, fiatal leányok közt, hanem most meg alig lehetett szavát is hallani. — Mi bajod ? — kérdék. —• Keresed a magányt, mintha szerelmes volnál. — Az nem vagyok! — mondá egész haraggal. (Folyt. köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher-Masochtól. (Folytatás). Würger csakhamar berendezkedett szobájában, s miután ez közvetlen Juliánéba nyílt, naphosszat a legélénkebb összeköttetésben voltak. A német eszméi és olvasottsága által gyakorolt fölényt Juliánra, míg Julian eredeti, antik természetével ragadta társát bámulatra , fölségesen megegyeztek. Julian Würger által ismerni tanulta Schopenhauert és a német természettudományt,miért ez cserébe a mi sajátságos világunkat és költészetünket tárta föl barátja előtt. E goromba német habár elkeseredett, de nagy szellem volt ; hazájában egy mindeneket fölforgató bölcsész, sőt talán teremtő műbiró is lehetett volna, mint Herder és Lessing; de nemzetének szerencsétlen vágya ő benne is megvolt, s ez őt is a szépirodalom felé vonzotta, mint annyi kiváló fejet, melyet tévútra jutottak, úgy hogy a középszerűség sivár homokjában veszett el, így például könyveket irt, melyek tartalmuk által megleptek, de a melyekben hiányzott a lüktető erő. Embereket alkotott a föld sarából, de nem tudott lelket, életet alkotni beléjük. S midőn látta, hogy roszul fizetik, félszegül ítélik meg, félreismerik, nem becsülik, elnyomják , ember- és világgyűlölővé lett, megvetéssel fordult el a földi léttől, önmagától, és különösen a német irodalomtól. „Az utósó költő Németországban, ki kötelességét teljesítette és közvetlen nem reflektált életet adott, az Göthe volt! — mondá egyizben.. — Werther óta költészetünk haldoklik. Higgye meg, bizonyos szégyenteljes érzés fogott el, mióta keleten a nagy szláv világba léptem, mióta költőit keresztüléltem, mert olvasásról csak ott lehet szó, hol a könyveket könyvekből írják, és nem a természetből. Történetíróink tanulhatnának Puskin „A kapitány leányáéból, hogy miként támadhat föl egy rég elmúlt kor, s kelhetnek életre rég porló emberek. Ki mér-