Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-25 / 262. szám

262-dik SZ. Péntek, november 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátose-tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek címétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint, csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Mariskának. Magas égen lángol a nap melegen, Ég a kis lány szivében a szerelem, Földre száll az égről a nap melege, De akit fölhevítene : Nincs a lánynak kedvese. Szőke kis lány, liliomszál, hallod-e, Amit mondok, arra szived hallgat-e? Ne félj, hogy tán roszat mondok teneked, Világért sem ! csak azt mondom : Majd leszek én kedvesed. Úgyis olyan sötét nekem az élet, S egy fénysugárt hasztalanul remélek . . . Légy te nekem sötét éltem világa, Szived a nap, s fényességet Áraszthat egy világra . . . Fogadd el hát, kis leány, a tanácsot, Mert különben előbb-utóbb megbánod • Ne félj attól, ha tán anyád megtudja, Hiszen ezt a mesterséget Ő is csak igy tanulta. Pásztor Ferenc: Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás)./ — Úgy van, — válaszolja rá Kocker Mór, miniszteriális tiszteletbeli segédfogalmazó, — megvallom, én sem adok az ily művésznőkre semmit! — és nagy szemeket vet a mama nagyreményű leányára, kinek már egy szép kis szőlőcskéje, s e szőlőcskének közepében szép kis házacskája van a káposztásmegyeri határban, a mely házacskában oly szépen el lehetne turbékolni egy pár szeliden szerelmes gerlncének; s különösen mióta föltalálták az újpesti lóvonatú vasútat, azóta semmiféle miniszteriális tiszteletbeli segédfogalmazó nem lát maga előtt oly gátat, mely őt, ha úgy hoznák magukkal a körülmények, abban, hogy lakását Káposztás-Megyerre áttegye, megakadályozhatná. — Én valóban nem adok az ily énekesnőkre semmit ! —■ erősíti tehát másodszor is Kocker Mór? tiszteletbeli nagyságos úr, és oldalpillantást mer vetni a mamára : várjon e nyilatkozata által nem jutott-e közelebb Káposztás-Megyerhez egy szellemi ugrással. És talán a magasb körökben nem beszélnek Loretta de Venucio-ról? — Jó napot, gróf! — mosolyogja Leona grófnő, brüsszeli csipkés, piros ruhájának uszályát maga után vonva a tükörfényes talapzaton, s habokból tömörült kis kezét a belépő Pimselburg Amadé felé nyújtja. — Nos, látta már Venuciót? Miért nem volt tegnap a Dornyeczky estélyén, ott hallhatott volna felőle sokat. Mint minden vendégénekesnő érkezésekor, ismét forradalom van a klubban. Ugyan nem szégyentik magukat, gróf? Pimselburg Ádámot bizonyosan nem szédítette volna le Buda diadalmasan bevett bástyáiról egy hangfutam ! De pardonne ! Minden korszaknak megvan a maga bravourja! — És Leona egy oldaltekintetet vet a földig érő tükrök egyikébe, s büszkébben magasodik föl alakja. — Venucio valóban szerencsés egy teremtés,— mondja, fehér fogai előtt megnyitva illatos bajuszú száját a gróf, — midőn ily, az ősök dicső nevét oly méltóságosan hangoztatni tudó ajkak az ő nevét is méltatják megemlítésre. De higyye meg, grófnő, hogy minden korszaknak megvannak a maga gyönyörűségei is, mint például: Leona grófnő a szalonokban, és Loretta királynő a színpadon. — Oh! mily kegyes ön ! — szól kipirult arccal a büszke hölgy. — Illő lesz tehát, hogy ama királynő előtt meghódoljon. Ámde sülyedjünk csak le hamar e grófi teremből a „Koszorú“-kávéház füstfelhője közé, hol a homályban úszó gázlámpák fényét minden erejéből viszsugározza ama khinai ezüst keretű nagy tükör, melyben láthatók az irodalom és művészet boglyas fejei, azok a fejek, melyeket minden pillanatban szétvetéssel fenyeget egy-egy ilyen kis gömbbe meggondolatlanul beleszorult lángész, és csak úgy tolja fölfelé a száraz hajszálakat, melyekből minden nedvet kiszárított már a szikrázó agynak ezer foknyi heve. Íme, ott ülnek tehát a szellemi kincsaknák cyklopusai, és tudós homlokuk közepéről leragyog az ész kérkedő lámpája, bevilágítva múltat, jelent és jövőt. Itt, e füstkhaoszból emelkednek ki aztán amaz. Atlást bizonyosan a semmiség fenekéig nyomó, iszonyúan tartalmas eszmevilágok, melyek felszínéről a legnagyobb emberi nagyságok csak úgy fricskáztatnak bele a fekete semmiségbe. Mi mindent beszélnek e lelki Herkulesek Loretta de Venucio-ról! Ott ül köztük egy hosszúhajú s kegyetlenül recsegő baritonhangú zenekritikus táts, ki mind a tíz ujját beleszúrja az olykor-olykor magára szatirikus alakot öltő füstgomolyba, s azok hegyeire rakja föl a döntő okokat, melyek Loretta előtt már a porba recsegtettek minden más énekesnői trónt, nagyon természetesen, az övét kivéve. A legeslegelső és legnagyobb ok, melyet azonban jónak látott elhallgatni, az t. i., hogy a recsegő hangú kritikus Lorettotól egy levélborítékot kapott, s abban valamit, ami tökéletesen megmagyarázta neki, hogy most már hogyan kell fölfogni művészetét. Ez első és legnagyobb okból kiindulva, magyarázta tehát a nagy bírály a többi kilencet a parázselméjű boglyos fejeknek, melyek mindenikébe bele volt dugva egy szivar vagy cigarette, s emelkedő nagy füstgomolyok által jelezé az Aetnát, melyet magában rejt ennyi hőkebel. A közvélemény Jupiterei olympi magaslathoz illő méltósággal hallgatók a műszavak által tökéletesen érthetetlenné tett bírálat gordiusi bonyodalmát, és elhatározták magukban, hogy másnap a lapzápor közt meg fogják ereszteni dörgedelmes villámaikat, melyek kihirdetik a parancsolatot a közönségnek , hogy meg kell nézni és hallgatni a világ egyik koloratúr csodáját, a kilenc kimondott, és egy elhallgatott ok által az élők közt legnagyobb művésznőnek deklarált és demonstrált Loretta de Venuciót. Csupán egy nagyorrú kis ember, sárga télikabátban, csinált e megjegyzésekre néha-néha orrgörbítő grimace-os arcokat, és mosolyogta bele magába a gondolatot, hogy fogja majd ő azt az ellenlábas kritikus uramat egy alizarin-tintában mérgessé tett vastollal „levágni.“ És, mind a mama, mind a Leona, mind pedig a nagyorrú kisember ellenszenvével szemközt, úgy megtelt másnap estére a színház, mintha ingyen előadás lett volna. És ott volt a mama is, ott volt Leonora is, ott volt a nagyorrú kis ember is, és a földszint egyik zugában ott gubbaszkodott és füle Locker Mór miniszteriális tiszteletbeli segédfogalm Mot szintén-Gróf Dengelegi Árpád és Pimselburg Amadé pedig a második számú páholyban roppant látcsöveket srófoltak ki-be és ijesztgették vele az átellenes páholyok lakóit, mintha azon a látcső-ágyún keresztül át akarnák lőni szemeiket, hogy soha, de soha ne láthassanak mást, mint a Kornélia bárónő, vagy Leona grófnő tündérarcát. Csakhogy azok a hölgyek nagyban nehezteltek most az egyik gróf úrra, ki ilyeténképp akarná elhitetni velük, hogy nem a Venucio, hanem az ő kedvükért jött ide, azt a nagy kaliberű eszközt emelgetni. Szóval: meg volt telve páholy, támlásszék, zártszék, földszint, karzat és az erkély úgy, hogy jobban nem lehetett volna. A hosszúhajú kritikus egy tarka zsebkendővel minduntalan törülgető homlokát, s lelkiismeretesen izzadott azért az elhallgatottakért; olykor olykor azonban büszkén tekintett maga körül, s elárasztó tekintetének fényével satelleseit, kik már előre arcának s füleinek szögezték szemsugáraikat, hogy majd milyen mozgáson és változáson fog ez a két hangmutató átmenni, hogy aztán ahhoz tarthassák magukat. Csupán a sárga kabátos kis ember ajkán ült szarkasztikus gúny,s megvetően tekintett azokra, kik nem az ő arcára bámultak, mely alatt legalább is kétszer annyi kritikai tehetséget képzelt. Nem sokára aztán megszólalt a zenekar, s a karmester gyakrabban nézegetve az oldalt és mindenfelé látható hölgyekre, mint a kottába : olykorolykor nagyon furcsa bombardó röfögéseket és fagott prüsszögéseket lehetett hallani, mely hangokra kritikusunk füle egyet-egyet mozdult, s a laikus, ki ezt látá, azt gondolta magában, hogy helyeslőleg integet, s midőn a nyitány befejeztetett, elkezdett minden erejéből tapsolni. A fuldokláshoz közel álló közönségnek sem kellett egyéb, s hogy magát kiszellőztethesse, hozzáfogott a tapsoláshoz, s keletkezett olyan tapsvihar, hogy majd elvitte a báró Bijái parókáját. A bombardó pedig és a fagott szerényen hajtogatta magát a közönség előtt, míg végre csöngettek, s a zajról hirtelen levált csöndben emelkedni kezdett a függöny. (Folyt, bőv.) Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher-Masochtól. (Folytatás). — Hatalmamban vagy ! — mondá. — Itt én parancsolok élet és halál fölött. Mértföldekre itt minden az enyém ; százezerekre megy a rabszolgáim száma, kik némán követik intésemet; e pillanatban te is rabszolgám vagy. De te tetszel nekem. Én kegyes úrnőd leszek. Az idegen föllázadt érzelemmel hivatkozik jogaira.• Hatalmadban vagyok, az igaz, de hatalmad másban rejlik, nem a miben te hiszed. Szép vagy, gyönyörű vagy; ha rád nézek, eszemet vesztem, de meghajolni előtted nem fogok soha! Vad, megrázó kacajjal válaszolt a nő, és foglyát sötét, nedves börtönbe dobatta. Két nap múlva a szép asszony, fáklyával kezében, börtönébe lép, oldalba löki pici lábával, úgy kelti föl a szalmán fekvő idegent. — Ébredj, rabszolga! Elismered, hogy úrnőd vagyok ? — Nem! A szolgák belépnek, letépik róla ruháját, és vasgyűrűvel odakötik a falhoz, míg a női dómon fölgyűrte prémszegélyzett bekecse ujját és kibontja ostorát.