Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)
1871-01-13 / 10. szám
A lángelme és a kritika. Janina Olga grófnőtől. Napjainkban nem igen lehetséges többé, hogy a nagyot és kitűnőt feledés átka érje, mert ma a nyilvánosság igen mohón kap minden kérdéshez, a kíváncsiság igen vakmerő, a gúnyolódás igen éber, a dicséret pedig igen harsogva szól. Nekem úgy tetszik, mintha minden reggel számtalan hálót vetnének ki a folyam minden irányában, az előbbiek helyére, hogy ez újabbakat is megint kihúzzák, telve vízzel és zsákmánynyal. Minden órán hallhatjuk a kábító zajt, melyet e bedobott és kihúzott hálókkal csinálnak. E munkában nincs egy percnyi szünet, a hálókban nincs egy szakadt szem. Beléjük akad s ott is marad minden, az izmos tárgy épp úgy, mint a középszerű és parányi. Egyszerre, vagy egymás után kerül beléjük minden, hogy a maga idején felszínre jusson. A nyilvánosság e türelmetlen munkájának sok hátránya van, de jár vele egy roppant előny is : az, hogy semmi sem vész el, ami figyelemre méltó. A nagy tehetségek azonban sokszor érzik a nyilvánosság lankasztó hatását, nem csak azért, mert ki vannak téve a bámészkodók vak tapogatózásainak, hanem főleg azért, mert ingerli őket, hogy az ihletés idején kívül is teremtsenek. Továbbá a nyilvánosság igen megszaporítá a középszerűségek számát, ellenben nem erősíti meg a mi szellemi szemünket eléggé arra, hogy a félreismert tehetségeket a maguk érdeme szerint korán ismerjük föl. A félreismerés különben nem oly nagy kár, mint sokan hiszik, ama lángelmékre, kik a látszat silányságát, korán megismerve, arról le tudnak mondani, magukat fölemelve az igazság híveivé. Az ily lények hosszú ismeretlen voltukért nem is szánalomra, hanem irigylésre méltók. A lelk nem csak gyönyört, hanem úgyszólván kézzelfogható előnyt találhat e félreismertségben: amaneschi épp ellentéte a „digito monstrari et dicere, hic est“ nek. Mit tesz az, ha nem ismerik a magába vonult lángelme különféle fejlődéseit, s ha a forró szélvész szárasztólag hat is az élő fa színére, csak a benső nedv nyújtson folytonos tápot, minden külső nyomás ellenére nőni fog az fölfelé, utat törve magának. Sőt a kora virágzás veszteségét maradandó nyeremények egyensúlyozzák : a törzs izmosodik, az ágak erősbülnek, gyümölcsöt és termékeny magvat hozva. Az igazi életerővel bíró lángelme, ha legszebb éveiben éri is őt a mellőzés fagyos lehelete, nem áll ezzel harcba, hogy fogyaszsza erejét, sőt inkább hasznát veszi. Mit tett az ily természet ? Megállapodik, s — hogy úgy mondjam — tömörül életének központja körül. Kevesebbet alkot, mert nem zaklatják rá, de semmit sem alkot hajlama ellen, olyat, mi saját titkos törvényeivel ellenkeznék. Halad, és saját bensejéből indulva ki, önmagát veszi működése alapjául. Nem engedve külhatásoknak, s egészen átadva magát az igaznak, valódinak: nem nélkülözi sem a szépet, sem a boldogságot. Az a zeneköltő, kiről szólani akarok, e tekintetben is magasztos példa. Liszt, kinek neve csak az előtt lehet idegen, ki művei közül egyet sem ismer, időnkint elénk tárta erejének különböző nyilvánulásait s szellemének gyümölcseit. Lényéből nem hiányzik sem a jelleg, sem az egység, sem az egyéniség. Ki ne látná a gazdag lombú koszorút, mely őt körülveszi, pompás biborszin vagy hótiszta virágokból ? S ki ne ismerné gyümölcseit, melyek aranyból vannak, finom, sajátszerü alakúak, némelykor fanyar iznek, s azok, melyek a törzshöz legközelebb függnek, csaknem narkotikus illatúak ? S mégis hol keressük annak okát, hogy a hírnév mintha máig is haboznék a kérdéssel: vájjon őt (mint költőt) megilleti e e név századának dicsőítője ?s vájjon elismerje-e roppant jogait? mig oly sokan, kik a művészeti élettel visszaélnek vagy azt rongálják, készen kapják a hírnevet?*) Sok kritikus azzal vádolá Lisztet, hogy költészete mesterkélt különcség, eredetisége keresett, s főképp, hogy modoros, a szónál meg kell állatnunk. Vájjon modorosság-e az, ha borzad a mindennapitól, a közönségestől ? Vájjon modorosság-e a finom, a mély, hogy úgy mondjam : a transcendentális gondolatok, a ritka, sajátszerű képek, melyek szinte képzelmes távolba ragadnak bennünket, a bájos igézet, a szenvedély fel-feltörése, s mindenekelőtt a szellemi előkelőség — mindez modorosság e? E vád érhetné az egész exotikus természetet is: a kelet különös virágzatát, átható illatjával, a szokatlan, de gyönyörű pagodákat, a fehér redőkbe burkolt, barna, sima alakokat; s pedig mily szép e természet, nagyszerűségében, melegében, gazdag színeiben, tájképeivel, melyek világosságban s az ég kék színében úsznak, erősen illatozó legével, s mindez, nemde, olyan, mint egy gyönyörű mese nekünk, a köd és homály gyermekeinek? Mi, kik fekete kéményeket s füstös háztetőket látunk, modorosnak tartanók tán India kék tengerét s aranyszínű partját is, melyen a karcsú, szép malaberi nő andalog, félig mez nélkül, fején a klasszikus rajzú és szép metszésű korsót tartva. Meglehe, a modorosság vádja inkább illethetné ama pedáns tanárok agyvelejének zavarát és szédelgését, kik szemére vetik Lisztnek, hogy hűtlen lett a klasszicitás szabályaihoz! Ha vannak ilyenféle „modoros“ lángelmék, nem szabad róluk sok roszat mondanunk. Többnyire nagy tehetségek ezek, kik bizonyos fölfedezési tulajdonnal bírnak, s kiknek nagy bűnük legfölebb az, hogy akkor születtek, midőn a szép közhelyeket mesteri kezek már rég kizsákmányolák; s kik nem akarván magukat az utánzat és másolás munkájára törpíteni, azért küzdenek, hogy a művészet színezetét megújítsák. S ez szép föladat, magasztos hivatás! Nem mindenki élhetett akkor, midőn még fiatal volt a világ, a fejlődés ama hajnalában, midőn minden forma, minden érzés az újdonság bájával birt. Később a társadalom annyira csiszolt s az ízlés oly fásult jön, hogy a remekművek hidegen hagyták a világot. De kellett ekkor is valami újat teremteni, ha ugyan valaki nem akará elfogadni a klasszikus typusok sűrűn egymásra következő, de mindig halványabb formáit. És ha Liszt nem bírná ama hibákat (igazabban szólva: tulajdonait), melyekért a kritika nem egyszer kárhoztató, akkor bizonyára ő is homályba veszett volna az együgyű másolók csoportjában. Századunknak többé nem fő erénye a naivság. Szükségei közé tartozik egy, a réginél messzebb ható zenenyelv, mely kifejezze érzületét, álmait és vágyait. Minden irodalom, így a zenéé is, a naphoz hasonlít: van reggele, dele, estje és éjszakája. Mindig hiba: meddő vitát folytatni a fölött, mit kedveljünk . *) Olvasóink látni fogják, hogy a grófnő itt Lisztről mint zeneköltőről ír. Mint előadó művész, világszerte legnagyobb névvel és elismeréssel bir ő , hanem zenekölteményeit késik még ma is elismerni a külföldi kritika egy ré-sze. Szerk. — 46 — zene, mint átalában más tárgyak iránt, de szintúgy elpalástolá eme szenvedélyét, mint a többit. Ő kissé mindig alhangon énekelt, mi a kreol dallamoknak bizonyos bűbájt kölcsönzött s mélabús jelleget adott. A műértők ilyenkor türelmetlenül csóválták fejüket s azt suttogák, hogy hibásan énekel. Efféle müitészi pedáns észrevételeket— Songéres asszony zenetehetségét illetőleg — Saint-Epinay éppen nem tett. Egy este Ocellesben, épp akkortájban, midőn történetünk kezdetét veszi, Songéres asszony hallata dalát. Saint-Epinay hirtelen fölkelt, midőn a fiatal nő, kifolyvást maga kisérte a zenével dalait, a zongorát bizonyos okból odahagyta. A teremben mindenki el volt ragadtatva, jóllehet, némelyek nem is akarták ezt észrevétetni. A fölhangzott taps után mély csönd állott be. Yolande asszony, ki egészen fehérbe volt öltözve, odakönyökölt a kandalló párkányához, a „Muse drapée“ állását véve föl, melyet a Louvre múzeumából mindenki ismer. Hosszúhad, sötét szemei, melyek a hullámzó tömegen tévedeztek, egyszerre Saint- Epinay-n állapodtak meg. Tekintetük találkozott. A gróf megrezzent s elfogult kebele. Szerencséjére a kastély homlokzatát díszítő kőerkélyre vezető ajtó nyitva volt, s ő sietett oda kimenekülni. Az Ocelles-kastély ama halomláncolatnak, dél felé a Loire mellett vonul el a vendég parton, legmagasabb részén emelkedett, s messze terjedő vidék fölött uralgott. E balkonról, hová Saint-Epinay az est üdelegének élvezésére s lázasan lüktető vérének csillapítása végett kivonult, egy folyamot lehetett volna észrevenni, ha az éj sötétsége a láterőt meg nem köti; most azonban csak a víz locscsanását lehete hallani, melynek széles tükre a homályban veszett el. A dagály növekedett, mert nyugat felől nedves szél lengett. A gróf a folyamon föld alá evező halászbárkákat igyekezett az éj sötétében fölfedezni. Napvilágon oly jól ki lehetett azokat venni vörös lobogóikkal. Most Saint-Epinay csak képzeletben kisérhette azoknak merész tovasiklását. — E halászok épp úgy vannak vele, mint én! —• szólt, homlokát dörzsölve kezével. — ők is örvény fölött lebegnek. Tény, hogy az ő lelke néhány nap óta ismeretlen tengerben vitorlázott, szerelmes lett Sengeres asszonyba. — De hiszen ő soha sem volt életében szerelmes ! —– mondogatták némelyek. Saint-Epinay akárhányszor volt szerelmes, azt soha sem akarta magának bevallani. E gyöngeségének fölfedezése kimondhatlan szomorral tölte el lelkét. Egyetlen szerelmi kalandjánál sem észlelt szívében ily változást. Hullámok által ragadtatva, szédülés fogta el, érte a vihar közeledését, s a védelemre nem volt előre elkészülve. Néhány lépést tett az erkélyen, s egy zárt ablakhoz közeledvén, lopva, futó pillantást vetett a terembe. Yolande épp e pillanatban hagyta oda a kandallót, hogy e nagy teremnek túlsó végén levő pamlagra leereszkedjék. A gróf látta e nőt fehér ruhájában odalebegni, s eszébe jutott, hogy e könnyű uszály úgy röppen el előle, mint az ő oktalan ábrándjának füstje, mely őt oly későn és oly boszantóan megtalálta lepni. Ő már öt év óta dicsekedhetett Sengeres aszszony barátságával. Hogy ekkorig a szép s büszke kreol nőt legbájosabbnak találta, az annak tulajdonítható, hogy valamennyi eddig ismert nőtől különbözött, és ő soha sem óhajtott mást, mint egyedül azt, hogy eszményképe folyvást előtte lebegjen. Épp úgy volt ő ezzel, mint mikor az ember egy drágán vásárolt festvényt akaszt föl szobájába, hogy szünetlenül gyönyörködhessék abban. E fényes kép mindazt elmondja az epedő kedvesnek, amit a valódi nem lenne képes elmondani; a szerelem eszményképe ez ő előtte, mely hatalmasabb, mint maga a szerelem. Egész élete szűk korlátok közé van szorítva, melyet kerete jelöl ki: a menny ez, hol az istenség lakozik és él, honnan soha alászállani nem óhajt, nem remél; azonban ha mégis le kell szállania .... Nos, íme, épp igy járt Saint Epinay: a bűbájos kép leszállott keretéből, az istenség alászállott egyből.E csoda pedig a lehető legegyszerűbben történt. Saint Epinay, ki öt év alatt egyetlenegy napot sem mulasztott el, hogy udvarlását ne tegye Yolande asszonynak, Párisban, ennek courcelles utcai lakásán, egyszerre öt egész hétig nem látogatta őt meg. Nemde, nagy különbség van a közt, ha szűk, lefüggönyzött ablakú terembe van az ember zárva, vagy ha a tengerről vagy erdő felől szálló üde esti jéget és reggeli szellőt a kedvessel együtt élvezhetjük ? Az Ocelles-kastély kicsiny, a park ellenben terjedelmes , elsétálgathattak ott egymás mellett, a fák lombjainak árnya alatt, a napnak bármely órájában. A gróf fenyegető változást észlelt lelkében és szivében, mely előtte képtelenségnek s indokolatlannak tűnt föl. Yolande asszony közelében élvén, egyszer csak azt vette észre, hogy szerelmes e nőbe. Az egész dologban az volt a baj, hogy ő nem úgy szerette a fiatal nőt, mint kellett volna szeretnie, megszakíta a hallgatólagos szerződést, mely köztük a múltban keletkezett, miáltal kifejezte azt, hogy e nőt nem szereti többé. Az emberi életben az ily meghasonlások gyakoriak. Akit az ember kiválóan megkülönböztet, ahhoz röviden így szól : „Szeressen engem, ha úgy tetszik, de óvakodjék velem minden szándékát és léptét tudatni, mint szintén az enyimeket is kitapogatni. Ily föltétel mellett elfogadom az általa hozandó áldozat tömjénfüstjét, azonban annyival kellemetlenebb önre nézve, ha alkunk felől megfeledkezik, mert akkor a bánatpénzt ön fizetendi. Ebben az esetben,önkényt értetik, nyíltan kimondom, hogy ön terhemre van és tömjénéontat.“ Íme, így gondolkozott Saint-Epinay, neki előérzete volt, hogy nem sokára kiesik a kegyből. Megrettent önön magától, erősnek érzé s gyöngének találta magát; meggörnyedt óriási termetében s kihajlott az erkélyen, hogy égő homlokát a folyamtól fölszálló szellőn kihütse. Yoland asszonyra gondolt. — Én csak untatom őt! — sóhajtott föl. És sirt, mint a gyermek. (Folyt. köv.)