Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)

1871-01-13 / 10. szám

A lángelme és a kritika. Janina Olga grófnőtől. Napjainkban nem igen lehetséges többé, hogy a nagyot és kitűnőt feledés átka érje, mert ma a nyilvánosság igen mohón kap minden kérdéshez, a kíváncsiság igen vakmerő, a gúnyolódás igen éber, a dicséret pedig igen harsogva szól. Nekem úgy tetszik, mintha minden reggel számtalan hálót vetnének ki a folyam minden irá­nyában, az előbbiek helyére, hogy ez újabbakat is megint kihúzzák, telve vízzel és zsákmánynyal. Min­den órán hallhatjuk a kábító zajt, melyet e bedobott és kihúzott hálókkal csinálnak. E munkában nincs egy percnyi szünet, a hálókban nincs egy szakadt szem. Beléjük akad s ott is marad minden, az izmos tárgy épp úgy, mint a középszerű és parányi. Egy­szerre, vagy egymás után kerül beléjük minden, hogy a maga idején felszínre jusson. A nyilvánosság e türelmetlen munkájának sok hátránya van, de jár vele egy roppant előny is : az, hogy semmi sem vész el, a­mi figyelemre méltó. A nagy tehetségek azon­ban sokszor érzik a nyilvánosság lankasztó hatását, nem csak azért, mert ki vannak téve a bámészko­dók vak tapogatózásainak, hanem főleg azért, mert ingerli őket, hogy az ihletés idején kívül is teremtse­nek. Továbbá a nyilvánosság igen megszaporítá a középszerűségek számát, ellenben nem erősíti meg a mi szellemi szemünket eléggé arra, hogy a félre­ismert tehetségeket a maguk érdeme szerint korán ismerjük föl. A félreismerés különben nem oly nagy kár, mint sokan hiszik, ama lángelmékre, kik a látszat silányságát, korán megismerve, arról le tudnak mon­dani, magukat fölemelve az igazság híveivé. Az ily lények hosszú ismeretlen voltukért nem is szánalom­ra, hanem irigylésre méltók. A lel­k nem csak gyö­nyört, hanem úgyszólván kézzelfogható előnyt ta­lálhat e félreismertségben: ama­nesch­i épp ellentéte a „digito monstrari et dicere, hic est“ nek. Mit tesz az, ha nem ismerik a magába vonult lángelme kü­lönféle fejlődéseit, s ha a forró szélvész szárasztólag hat is az élő fa színére, csak a benső nedv nyújtson folytonos tápot, minden külső nyomás ellenére nőni fog az fölfelé, utat törve magának. Sőt a kora virág­zás veszteségét maradandó nyeremények egyen­súlyozzák : a törzs izmosodik, az ágak erősbülnek, gyümölcsöt és termékeny magvat hozva. Az igazi életerővel bíró lángelme, ha legszebb éveiben éri is őt a mellőzés fagyos lehelete, nem áll ezzel harcba, hogy fogyaszsza erejét, sőt inkább hasznát veszi. Mit tett az ily természet ? Megállapodik, s — hogy úgy mondjam —­ tömörül életének központja körül. Kevesebbet alkot, mert nem zaklatják rá, de semmit sem alkot hajlama ellen, olyat, mi saját tit­kos törvényeivel ellenkeznék. Halad, és saját bense­­jéből indulva ki, önmagát veszi működése alapjául. Nem engedve külhatásoknak, s egészen átadva ma­gát az igaznak, valódinak: nem nélkülözi sem a szé­pet, sem a boldogságot. Az a zeneköltő, kiről szólani akarok, e tekintet­ben is magasztos példa. Liszt, kinek neve csak az előtt lehet idegen, ki művei közül egyet sem ismer, időnkint elénk tárta erejének különböző nyilvánu­­lásait s szellemének gyümölcseit. Lényéből nem hiányzik sem a jelleg, sem az egység, sem az egyé­niség. Ki ne látná a gazdag lombú koszorút, mely őt körülveszi, pompás biborszin vagy hótiszta virágok­ból ? S ki ne ismerné gyümölcseit, melyek aranyból vannak, finom, sajátszerü alakúak, némelykor fanyar iznek, s azok, melyek a törzshöz legközelebb függ­nek, csaknem narkotikus illatúak ? S mégis hol keressük annak okát, hogy a hírnév mintha máig is haboznék a kérdéssel: vájjon őt (mint költőt) megilleti e e név­ századának dicsőítője ?s vájjon elismerje-e roppant jogait? mig oly sokan, kik a művészeti élettel visszaélnek vagy azt rongál­ják, készen kapják a hírnevet?*) Sok kritikus azzal vádolá Lisztet, hogy költé­szete mesterkélt különcség, eredetisége keresett, s főképp, hogy modoros, a szónál meg kell állatnunk. Vájjon modoros­ság-e az, ha borzad a mindennapitól, a közönséges­től ? Vájjon modorosság-e a finom, a mély, hogy úgy mondjam : a transcendentális gondolatok, a ritka, sajátszerű képek, melyek szinte képzelmes távolba ragadnak bennünket, a bájos igézet, a szenvedély fel-feltörése, s mindenekelőtt a szellemi előkelőség — mindez modorosság e? E vád érhetné az egész exotikus természetet is: a kelet különös virágzatát, átható illatjával, a szo­katlan, de gyönyörű pagodákat, a fehér redőkbe bur­kolt, barna, sima alakokat; s pedig mily szép e ter­mészet, nagyszerűségében, melegében, gazdag színei­ben, tájképeivel, melyek világosságban s az ég kék színében úsznak, erősen illatozó legével, s mindez, nemde, olyan, mint egy gyönyörű mese nekünk, a köd és homály gyermekeinek? Mi, kik fekete kémé­nyeket s füstös háztetőket látunk, modorosnak tarta­nók tán India kék tengerét s aranyszínű partját is, melyen a karcsú, szép m­alaberi nő andalog, félig mez nélkül, fején a klasszikus rajzú és szép metszésű korsót tartva. Megleh­e, a modorosság vádja inkább illethetné ama pedáns tanárok agyvelejének zavarát és szédel­gését, kik szemére vetik Lisztnek, hogy hűtlen lett a klasszicitás szabályaihoz! Ha vannak ilyenféle „modoros“ lángelmék, nem szabad róluk sok roszat mondanunk. Többnyire nagy tehetségek ezek, kik bizonyos fölfedezési tulajdonnal bírnak, s kiknek nagy bűnük legfölebb az, hogy ak­kor születtek, midőn a szép közhelyeket mesteri ke­zek már rég kizsákmányolák; s kik nem akarván magukat az utánzat és másolás munkájára törpíteni, azért küzdenek, hogy a művészet színezetét megújít­sák. S ez szép föladat, magasztos hivatás! Nem min­denki élhetett akkor, midőn még fiatal volt a világ, a fejlődés ama hajnalában, midőn minden forma, minden érzés az újdonság bájával birt. Később a tár­sadalom annyira csiszolt s az ízlés oly fásult jön, hogy a remekművek hidegen hagyták a világot. De kellett ekkor is valami újat teremteni, ha ugyan va­laki nem akará elfogadni a klasszikus typusok sűrűn egymásra következő, de mindig halványabb for­máit. És ha Liszt nem bírná ama hibákat (igazab­ban szólva: tulajdonait), melyekért a kritika nem egyszer kárhoztató, akkor bizonyára ő is homályba veszett volna az együgyű másolók csoportjában. Századunknak többé nem fő erénye a naivság. Szükségei közé tartozik egy, a réginél messzebb ható zenenyelv, mely kifejezze érzületét, álmait és vágyait. Minden irodalom, így a zenéé is, a naphoz hason­lít: van reggele, dele, estje és éjszakája. Mindig hiba: meddő vitát folytatni a fölött, mit kedveljünk . *) Olvasóink látni fogják, hogy a grófnő itt Lisztről mint zeneköltőről ír. Mint előadó művé­sz, világszerte leg­nagyobb névvel és elismeréssel bir ő , hanem zeneköltemé­nyeit késik még ma is elismerni a külföldi kritika egy ré-­­­sze. Szerk. — 46 — zene, mint átalában más tárgyak iránt, de szintúgy elpalástolá eme szenvedélyét, mint a többit. Ő kissé mindig alhangon énekelt, mi a kreol dallamoknak bizonyos bűbájt kölcsönzött s mélabús jelleget adott. A műértők ilyenkor türelmetlenül csóválták fejüket s azt suttogák, hogy hibásan énekel. Efféle müitészi pedáns észrevételeket— Songéres asszony zenetehet­ségét illetőleg — Saint-Epinay éppen nem tett. Egy este Ocellesben, épp akkortájban, midőn történetünk kezdetét veszi, Songéres asszony hallata dalát. Saint-Epinay hirtelen fölkelt, midőn a fiatal nő, ki­folyvást maga kisérte a zenével dalait, a zon­gorát bizonyos okból odahagyta. A teremben mindenki el volt ragadtatva, jólle­het, némelyek nem is akarták ezt észrevétetni. A fölhangzott taps után mély csönd állott be. Yolande asszony, ki egészen fehérbe volt öltöz­ve, odakönyökölt a kandalló párkányához, a „Muse drapée“ állását véve föl, melyet a Louvre múzeumá­ból mindenki ismer. Hosszúhad, sötét szemei, melyek a hullámzó tömegen tévedeztek, egyszerre Saint- Epinay-n állapodtak meg. Tekintetük találkozott. A gróf megrezzent s elfogult kebele. Szerencséjére a kastély homlokzatát díszítő kő­erkélyre vezető ajtó nyitva volt, s ő sietett oda ki­menekülni. Az Ocelles-kastély ama halomláncolatnak, dél felé a Loire mellett vonul el a vendég parton, legmagasabb részén emelkedett, s messze terjedő vi­dék fölött uralgott. E balkonról, hová Saint-Epinay az est üde­legé­nek élvezésére s lázasan lüktető vérének csillapítása végett kivonult, egy folyamot lehetett volna észre­venni, ha az éj sötétsége a láterőt meg nem köti; most azonban csak a víz locscsanását lehete hallani, melynek széles tükre a homályban veszett el. A dagály növekedett, mert nyugat felől nedves szél lengett. A gróf a folyamon föl­d alá evező halászbárká­kat igyekezett az éj sötétében fölfedezni. Napvilá­gon oly jól ki lehetett azokat venni vörös lobogóik­kal. Most Saint-Epinay csak képzeletben kisérhette azoknak merész tovasiklását. — E halászok épp úgy vannak vele, mint én! —• szólt, homlokát dörzsölve kezével. — ők is örvény fölött lebegnek. Tény, hogy az ő lelke néhány nap óta ismeret­len tengerben vitorlázott, szerelmes lett Sengeres asszonyba. — De hiszen ő soha sem volt életében szerel­mes ! —– mondogatták némelyek. Saint-Epinay akárhányszor volt szerelmes, azt soha sem akarta magának bevallani. E gyöngeségé­­nek fölfedezése kimondhatlan szomorral tölte el lel­két. Egyetlen szerelmi kalandjánál sem észlelt szí­vében ily változást. Hullámok által ragadtatva, szé­dülés fogta el, érte a vihar közeledését, s a védelem­re nem volt előre elkészülve. Néhány lépést tett az erkélyen, s egy zárt ablakhoz közeledvén, lopva, fu­tó pillantást vetett a terembe. Yolande épp e pillanatban hagyta oda a kandal­lót, hogy e nagy teremnek túlsó végén levő pamlag­­ra leereszkedjék. A gróf látta e nőt fehér ruhájában odalebegni, s eszébe jutott, hogy e könnyű uszály úgy röppen el előle, mint az ő oktalan ábrándjának füstje, mely őt oly későn és oly boszantóan meg­találta lepni. Ő már öt év óta dicsekedhetett Sengeres asz­­szony barátságával. Hogy ekkorig a szép s büszke kreol nőt legbájosabbnak találta, az annak tulajdo­nítható, hogy valamennyi eddig ismert nőtől külön­bözött, és ő soha sem óhajtott mást, mint egyedül azt, hogy eszményképe folyvást előtte lebegjen. Épp úgy volt ő ezzel, mint mikor az ember egy drágán vásárolt festvényt akaszt föl szobájába, hogy szünetlenül gyönyörködhessék abban. E fényes kép mindazt elmondja az epedő ked­vesnek, a­mit a valódi nem lenne képes elmondani; a szerelem eszményképe ez ő előtte, mely hatalma­sabb, mint maga a szerelem. Egész élete szűk kor­látok közé van szorítva, melyet kerete jelöl ki: a menny ez, hol az istenség lakozik és él, honnan soha alászállani nem óhajt, nem remél; azonban ha mégis le kell szállania .... Nos, íme, épp igy járt Saint Epinay: a bűbá­jos kép leszállott keretéből, az istenség alászállott egyből.E csoda pedig a lehető legegyszerűbben történt. Saint Epinay, ki öt év alatt egyetlenegy napot sem mulasztott el, hogy udvarlását ne tegye Yolande asszonynak, Párisban, ennek courcelles­ utcai laká­sán, egyszerre öt egész hétig nem látogatta őt meg. Nemde, nagy különbség van a közt, ha szűk, le­­függönyzött ablakú terembe van az ember zárva, vagy ha a tengerről vagy erdő felől szálló üde esti jéget és reggeli szellőt a kedvessel együtt élvez­hetjük ? Az Ocelles-kastély kicsiny, a park ellenben ter­jedelmes , elsétálgathattak ott egymás mellett, a fák lombjainak árnya alatt, a napnak bármely órá­jában. A gróf fenyegető változást észlelt lelkében és szivében, mely előtte képtelenségnek s indokolat­lannak tűnt föl. Yolande asszony közelében élvén, egyszer csak azt vette észre, hogy szerelmes e nőbe. Az egész dologban az volt a baj, hogy ő nem úgy szerette a fiatal nőt, mint kellett volna szeret­nie, megszakíta a hallgatólagos szerződést, mely köz­tük a múltban keletkezett, mi­által kifejezte azt, hogy e nőt nem szereti többé. Az emberi életben az ily meghasonlások gyakoriak. A­kit az ember kiválóan megkülönböztet, ahhoz röviden így szól : „Szeressen engem, ha úgy tetszik, de óvakodjék­ velem minden szándékát és léptét tu­datni, mint szintén az enyimeket is kitapogatni. Ily föltétel mellett elfogadom az általa hozandó áldozat tömjénfüstjét, azonban annyival kellemetlenebb önre nézve, ha alkunk felől megfeledkezik, mert akkor a bánatpénzt ön fizetendi. Ebben az esetben,önkényt ér­tetik, nyíltan kimondom, hogy ön terhemre van és tömjéné­ontat.“ Íme, így gondolkozott Saint-Epinay, neki elő­­érzete volt, hogy nem sokára kiesik a kegyből. Meg­rettent önön magától, erősnek érzé s gyöngének találta magát; meggörnyedt óriási termetében s ki­hajlott az erkélyen, hogy égő homlokát a folyamtól fölszálló szellőn kihütse. Yoland asszonyra gondolt. — Én csak untatom őt! —­ sóhajtott föl. És sirt, mint a gyermek. (Folyt. köv.)

Next